A fal

Kornél szinte begyógyult szemekkel ült a konyhaasztalnál. Épp csak annyira tartotta nyitva őket, amennyire ahhoz volt szükség, hogy halottébresztő erősségűre főzött feketéjét úgy tudja kevergetni, hogy ne hamuzzon bele. Ugyanis jobb kezében tartotta a kanalat és a cigarettát is. A bal tétlenül pihent az ölében. Nem volt semmi baja, viszont elvi kérdés, hogy az ember annyi energiát mozgósítson reggel, amennyi feltétlenül szükséges. Évekkel ezelőtt kimódolta, hogy mit hogy kell csinálnia ahhoz, hogy a lehető legkevesebb testrészét kelljen konkrét cselekvésre fognia. Ma már a reggeli rutinja részeként, könnyen ment minden.

Azon a reggelen azonban történt valami, ami kizökkentette megszokott cselekvései folyamából. Volt Kornélnak egy macskája. Kapcsolatukat inkább korrekt viszonynak lehet nevezni, mint tipikus gazda-állat kapcsolatnak. Mindketten tudták, hogy mit várhatnak a másiktól. A macska nem dorombolt Kornél ölében, Kornél nem simogatta sosem. Egyszerűen ugyanabban a lakásban éltek. Cicero számára egyetlen tabu volt: a karfa nélküli műbőr fotelbe telepedni.

Amennyire Kornél tudta, Cicero soha nem szegte meg ezt a megállapodást, de azon a reggelen, ahogy a szoba felé nézett, mégiscsak azt kellett látnia, hogy az arcátlan állat a tiltott bútordarabon terpeszkedik. Kornél azonnal felpattant, és ráordított a macskára, aki először riadt, értetlen tekintettel reagált, de végülis csak egészen parányi késedelemmel ugrott le a fotelből. Pofájáról még nem tűnt el a meglepettség, fejét ide-oda kapkodta, a hang forrását kereste.

Kornél mindezt látta. A macska viszont nem látta őt. Az utóbbit könnyű magyarázni: köztük volt a konyhafal. Először Kornél is természetesnek gondolta, hogy Cicero nem láthatja, haragja mellett kis, az intelligensebb lényekre jellemző fölényes örömet is érzett az ostoba állat fölött. Mivel azonban – legalábbis magához – őszinte ember volt, pár perc és néhány kísérlet után be kellett látnia, hogy átlát a falon.

Először megdörzsölte a szemét, és a falra meredt. Az ugyanolyan volt, mint mindig. Ott terjengett előtte az az ötlettelen fehérség, amit mindig is meg akart tölteni valamivel. Egy képpel, vagy falvédővel, vagy bármivel. Megtapogatta. Aztán szúrós szemmel nézett rá, de semmi. Csak a falat látta. Aztán csak úgy hanyagul újra a macskára nézett, aki már újra a számára is engedélyezett helyek egyikén feküdt, szokásos unott arckifejezésével. Megint sikerült. Akkor ennyi az egész: oda kell nézni, ahova akarok – mormogta félhangosan maga elé. Valóban ennyi volt a trükk lényege. Mint a fekete-fehér ábrával, ahol vagy két szembe fordított arcot, vagy egy vázát lát az ember, úgy volt Kornél a fallal és a mögötte lévőkkel: vagy az egyiket, vagy a másikat látta.

Nem törődve a kávéba hullott hamuval, kapkodva felöltözött, és elrohant otthonról. Persze: Arra volt kíváncsi, hogy újonnan felfedezett képessége általános érvényű-e. Nagyon bölcsen nem is próbálkozott a lakás többi falával. Ha átlát a falakon, akkor ez gyakorlatilag nem számít, olyan képesség hullik az ölébe, ahol ez nem tényező. Lent az utcán, rögtön a szomszéd ház kapuja mellett próbált benézni. Nem sikerült. Ekkor megpróbálta úgy, hogy először rámeredt, mintegy szimulálva képessége felfedezésének pillanatát, aztán megpróbálta a kukákat meglátni a fal mögött. Nem sikerült. Továbbment, megnézett pár házat az utcában, aztán a szomszéd kerületben, majd betonkerítéseket, régi és új építésű társas- és családi házakat, de semmi. Az egész napja elment rá, hogy akár csak egyetlen egy újabb falat találjon, amin átlát, felment egy barátjához is, hogy hátha a képessége csak lakáson belüli falakra érvényes, de ott sem járt sikerrel.

Ezzel a barátjával együtt ment haza, szinte rátukmált egy régi bakelit lemezt, csak hogy az elkísérje. Ahogy hazaértek, rögtön a konyhába invitálta, és a falat vizsgáltatta vele, majd egyszercsak újra rákiáltott a macskára, mert az megint a műbőr fotelben tanyázott. Látod?! – kérdezte barátját. De az nem látott semmit. Csak a falat. Mindig csak addig a falig látott, ami épp a látóterét határolta.

Kornél este letesztelte képességét a többi falon is, de az eredmény ugyanaz volt: nem látott át rajtuk. A konyhafalon viszont minden erőlködés nélkül. De azon is csak a konyha irányából. A következő napokat lázas, az azt követőket már enerváltabb kutatással töltötte, de minden maradt a régiben: erősen úgy nézett ki, hogy a konyhafal az egyetlen a világon, amelyiken átlát.

Azóta szinte el is felejtette az egészet, bár képessége megmaradt, de csak arra volt jó, hogy rájöjjön, Cicero mindig a tiltott fotelba telepszik, ahányszor kihúzza a lábát a szobából. Egy idő után nem törődött vele. Végülis könnyebb leporolni róla a macskaszőrt, mint a szövet bútorokról.