Szétpukkadok

Pedro Mendez csúnyán ráharapott a nyelvére a vasárnapi ebéd elköltése közben. Felszisszent, és rögtön káromkodott is egyet, majd könnybe lábadt a bal szeme. A fájdalom pár másodpercig még fokozódott, aztán konstans sajgássá változott. Mindazonáltal estére jóformán el is felejtette az egészet, hacsak nem akart rágcsálni valamit, mert olyankor persze újra jól érthető jelet adott magáról a sérülés.

Reggelre egy kicsit rosszabbodott az állapota, de a következő napokban az elvárható módon javulni kezdett. A következő vasárnapi ebéd előtt azonban valami duzzanatot érzett a nyelvén. De amikor meg akarta közelebbről is vizsgálni, nem látott, nem érzett ott semmit. De mégsem szűnt meg a duzzanat, hanem mintha vándorolt volna: hol itt, hol ott érezte. Mivel azonban, ha Pedro nem csinált semmit, a búb egy helyben maradt, és végülis nem volt elviselhetetlenül zavaró, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.

A következő vasárnapi ebédnél egyszercsak újra motoszkálást érzett a szájában. Abbahagyta a rágást, és döbbenten észlelte, hogy a mozgás nem marad abba, sőt átterjed az ajkaira is. Egyszercsak egy az előbb bekapott, de szinte sértetlen taco darab bújt ki a száján, és a leesés határán, de megült alsó ajkán. Pedronak eszébe sem jutott visszatuszkolni, hanem lassú mozdulattal értenyúlt, és maga elé tartotta.

A falaton – semmi kétség – írás, pontosabban talán macskakaparás volt olvasható. Olyasvalakié, aki szokatlan körülmények között, vagy kényszer hatására tanult meg nagyon rövid idő alatt írni. Nem idézem pontosan a szöveget, mert ügyetlenül megszerkesztett, nyelvileg igénytelen üzenetről van szó, de a lényegét persze átadom: az állt benne, hogy az írója egy mexikói nyílméreg béka, aki azt követeli túszától, hogy az első vonattal vigye Mexikóba. A nyomaték és a tiszta érthetőség kedvéért a végére odaírta, hogy “különben szétpukkadok!”.