A szebbik világ

Mickievits úr a lehető legátlagosabb életet élte. Sőt, a lehető legátlagosabb ember volt. Elárulhatnám, hogy mi volt a foglalkozása, milyen ruhákat hordott, mit gondolt a világról, de higgyék el nekem, Önök is csak arra a következtetésre jutnának, hogy ebben nincs semmi különös. Tette a dolgát a munkahelyén, a családban; megcsinált mindent, ami tőle elvárható volt. Nem többet, ás nem kevesebbet.

Mindez persze csak a külső szemlélő számára tűnt így. Nem alaptalanul persze, hiszen Mickievits tényleg semmi látható jelét nem adta annak a rendkívüliségnek, ami teljesen váratlanul mégis megtörtént vele. De ne szaladjuk előre. Elmondom inkább, hogy mi volt az a lényeges dolog, amiben ennek a történetnek a főhőse jelentősen eltért mindenki mástól, akit ismerek.

Mivel a szó rossz értelmében vett átlagos életet élt, és korábbi, nem pontosan ismert próbálkozásai arra, hogy különlegessé váljon, rendre kudarcba fulladtak, találnia kellett valami más módot, hogy mégis teljes életet élhessen. Így hát egyszerűen álmodozni kezdett. Először csak szép helyekre képzelte magát, aztán gondolatban egyetlen ugrással maga mögött hagyta azokat az időket, amikor mondjuk szerencsével, vagy kemény munkával megteremthette volna gazdagsága alapjait, egyszerűen rendkívül tehetősnek vizionálta magát, és képzeletében kisebb-nagyobb hőstetteket hajtott végre, ezen kívül komoly készségekről tett tanúbizonyságot a női szívek meghódítása és az autóversenyzés terén.

Hosszú évek alatt olyan részletességgel kidolgozta álomvilágát, hogy az szinte egyfajta párhuzamos életévé vált. Amikor csak tehette, becsukta a szemét, és újabb kalandokat, újabb javakat képzelt el magának. Második életét illetően igazi minőségi ugrás volt, amikor minden éjjel álmodni kezdett, és minden éjjel e második énje volt a főszereplő. Soha semmi rossz nem történt vele ilyenkor, csak szép, boldog, izgalmas dolgok, ráadásul ezek elképzelésére sem kellett energiát fordítania, egyszerűen csak álmodott. Amikor felébredt, nagyot sóhajtott, majd a szebbik világáról álmodozva lehúzta a napját, és alig várta, hogy újra eljöjjön az éjszaka.

Így éldegélt, amikor egyszercsak egy langyos kedd reggelen elaludt. Olyan szépet álmodott, olyan különlegesen boldog és sikeres napja volt álmában, hogy agyának egyik fele egyszerűen nem akart kiszállni, de az átlagos életért felelős rész végül mégis kizökkentette, és hirtelen felébredt. Olyan hirtelen, hogy egy pillanatra nem is tudta, hogy hol van. Lerúgta magáról a selyem takarót, átmászott a lányokon, és megállt az ágy mellett, a vastag, puha szőnyegen.

Egyfelől minden stimmelt, másrészt valami mégsem volt rendben. Az órára nézett: 8:03-at mutatott. Stimmel. Pontosan ez a probléma, hogy elaludt. De ébredés után az ébredés előtti környezetét látta maga körül. Minden, amit látott, minden, amit érzett, az álomvilága része volt. Ha tényleg elaludt, akkor a megszürkült falakat kellene látnia, hideget kellene éreznie, és elvékonyodott paplanhuzat lenne az ágyon, nem selyem. Mégsem ébredt fel tehát: ennek még az álomnak kell lennie. De a 8:03 nem hagyta nyugodni (azóta 8:04). El kell dönteni, hogy álmodik-e. Egy hirtelen, de nem különösebben eredeti ötlettől vezérelve belemarkolt a hozzá közelebb fekvő lány fenekébe, aki fátyolos, kéjes sikkantással reagált a tűrhető inzultusra. Mickievits rögtön ezután erősen megszorította saját combján a bőrét. Mivel fájt neki, feljajdult, és egyúttal rájött, hogy stratégiai döntést kell hoznia.

Arra gondolt, hogy ezzel a kettős kísérlettel aztán igazán minden tőle elvárhatót megtett, hogy a végére járjon annak, hogy álmodik, vagy ébren van. Ha ügy lesz ebből a kis elalvásból, majd hasmenésre hivatkozik. Bőven van hitele; soha nem szokott beteg lenni, így egyszer igazán nem gyanús, bárkivel előfordulhat. Úgy döntött tehát, hogy addig marad az álomban, amíg az magától el nem pártol tőle, és tényleg fel nem ébred.

Megsimogatta a lányt, akinek az előbb a fenekét megmarkolta, meg a mellette fekvőt is, aztán kisétált a szobából, le a lépcsőn, felkapta a frissen facsart narancs levével teli poharat, és a nappalin át kiment a kertbe. Gondosan ügyelt arra, hogy minden pillanatot kiélvezzen, és semmiképpen se gondoljon arra, hogy mikor szakad vége az álomnak. De ekkor – ahogy az egyébként reggelente lenni szokott – vizelnie kellett. Ez egyrészt nem illik egy álomba, másrészt elég ok arra, hogy felébredjen az ember. Mickievits azonban úgy döntött, hogy tovább játssza a játékot. Letette a poharat, a sziklakert mellé lépett, ahol az örökzöld bokrok kezdődnek, és egyszerűen elkezdett vizelni. Mikor végzett, a dús pázsiton mezítláb elfutott a kert végéig, majd vissza. Álmodott már eseménydúsabbat, de ez valahogy mégis különleges volt. Soha nem tapasztalt nyugalom, és a teljes szabadság érzése áradt szét benne.

Ivott egy kortyot a narancsléből, és a garázs felé indult. Ha minden jól megy, ott kell állnia a Maseratinak. Hogy tényleg így van-e, az nem derült ki azonnal, mert a garázsajtó persze távirányítóval nyílt. Visszafutott tehát a házba, és felmarkolta a távirányítót, kiviharzott, majd rögtön vissza a slusszkulcsért. Ekkor elmosolyodott. Tehát kell, hogy legyen Maserati, ha kulcs is van hozzá! Ha már úgyis a házban volt, gyorsan felöltözött, pontosabban felrángatott magára egy gatyát, meg egy pólót, belebújt a szandáljába, és valósággal megrohamozta a garázst. Már messziről nyomogatta a nyitó gombját, és az ajtó olyan öt-hat méter távolságból reagált is. És ott állt a kocsi.

Lassan körbejárta, és beült. Minden a legtökéletesebben volt beállítva: a pedálok, a tükrök, a kormány… minden. Beindította, és lassan kigurult, végig a kijárón, aztán ki a kapun. Először lassan hajtott; mindig is vigyázott a dolgaira, nem akarta a hideg motort erőltetni. Pár perc múlva, ahogy a vízhőfok-mérő éledezni kezdett, egy lágy jobb-kanyarból kifelé jövet padlóig taposta a gázt, a kocsi pedig bestiális gyorsulásba kezdett, valósággal magára rántotta a horizontot. A férfi így autózott egy-két órát, majd betért egy benzinkúthoz, ahol a kocsihoz rendelt kártyával fizetett, majd autózott még pár órát, utána úszott pár hosszt a Klub medencéjében, aztán megmasszíroztatta magát. Már délután négy óra volt, amikor először eszébe jutott az idő múlása. Korgó gyomra juttatta eszébe. A Maserati telefonjáról hazatelefonált, hogy megéhezett, és fél órán belül otthon lesz. Már meg sem lepődött rajta, hogy Teresa felvette a telefont, és azt mondta, hogy rendben, szeretettel (és ebéddel) várja.

Ahogy hazaért, első dolga volt alaposan belakmározni, aztán lezuhanyzott, és leheveredett a nappaliban. Mozartot tett be, és talán negyed óra sem telt bele, hogy álomba szenderült. Azt álmodta, hogy a főnöke hívatja, mert csúnyán elkésett a munkahelyéről. Az álom nem tartott sokáig. Hirtelen ébredt fel, és egyetlen ugrással talpon termett, hogy mentse, ami még menthető, és azonnal telefonáljon, hogy nagyon rosszul volt, azért nem tudott bemenni, sőt akár telefonálni, higgyék el neki, nem mondaná, ha nem így lenne.

Kezdődő pánikját azonban el kellett napolnia, mert ahogy kezdett kitisztulni a tudata, észrevette, hogy még mindig a képzeletében teremtett világban van, a villája nappalijában, ahol az előbb elnyomta az álom. Mivel most nem volt mellette senki, egyből a “B” próbát hajtotta végre, és magába csípett, persze már óvatosabban, mint reggel. Az eredmény ugyanaz volt: a csípés fájt.

Idegessége elmúlt. Nyugalom és kíváncsiság elegyével magában sétált fel az emeletre, bebújt az ágyába, magára húzta a selyem takarót, és ahogy arra gondolt, hogy mégiscsak érdemes volt ezzel a fantáziavilággal éveken át foglalkoznia, lassan elaludt.

Másnap kicsivel kilenc után ébredt. Megdörgölte a szemeit, lesodorta magáról a selyem takarót, lesétált a lépcsőn, felmarkolta a pultra kikészített narancslevet, és kiballagott a kertbe.