A végső cél elérésének vágya

Egy ember bukkant elő a forró aszfalt fölött remegő levegőben. Orrlyukai kitágultak, ahogy levegőt vett, és visszaszűkültek, ahogy kilégzett: olyankor a szájával is fújtatott. Homlokán verejték gyöngyözött, halántékán egy girbe-gurba ér kéklett. Tekintetét a messzi távolba szögezte, arca a komoly fizikai erőfeszítés nyomain kívül elszánást tükrözött. Olyan elszánást, amely felülemelkedik az aktuális nehézségeken, és mindig a végső cél elérésének vágyából meríti az erőt.

Hirtelen a szélárnyékból egy másik ember tört elő. Szeme, és egész arca vörös volt, szája önkéntelen vicsorba hajlott, vonásai egyetlen fájdalmas ránccá csavarodtak, az izzadság valósággal patakzott a haja alól, és folyt le az arcán, az állán, a nyakán. Teljesítőképessége határán volt, minden mozdulatába beleadott mindent, amije csak van, és nem tudott már semmire sem gondolni.

Minden erejét összeszedve még eggyel kijjebb jött, és most már minden pedál-fordulathoz egy-egy hangos nyögést is toldva tekert el a másik mellett, és tolta maga előtt az öcsét, aki ugyan nem hajtotta a saját pedálját, de arcán ugyanaz a végső célt ostromló, elhivatott, heroikus küzdelemről árulkodó kifejezés ült, mint a megelőzöttén.