Tűz

K városban csak önkéntes tűzoltóság működött.  Ha megszólaltak a kültéri szirénák, minden egyes alkalommal a következőképpen zajlottak le az események. Az emberek kikönyököltek az ablakaikba, az önkéntes tűzoltók pedig azonnal kezdtek beérkezni. Ki futva, még be nem kötött cipőfűzővel, ki camping biciklijét taposva, ki a pillanat hevében rohamkocsivá nemesedett zsigulijával a major bejáratához farolva.

Dicséretesen kurta idő alatt, néhány percen belül ott volt mindenki. Feltépték a garázs ajtaját, tűzoltó ruhát rángattak magukra, bevágódtak a legutóbbi eset óta eltelt pár hónap alatt ott szunnyadó fecskendős kocsiba, gyújtás, és… semmi. Néhány azonos eredménnyel zárult kísérlet után az emberek leugráltak a kocsiról, és lázasan hozzáláttak, hogy életet leheljenek a masinába. Kitolták a garázsból, felnyitották a géptetőt, piszkáltak a motoron, és újra megpróbálták beindítani, majd megint és így tovább. A kísérletek számának emelkedésével a résztvevők gyorsasága, határozottsága egyre csökkent. A kezdetben drámai aláfestésként szolgáló sziréna alapzajjá szelídült.

A vehemens tenni akarás helyét átvette a fejvakargatós gondolkodás, hogy miként lehetne beindítani a motort. Újabb, de a korábbiaknál megfontoltabb kísérletsorozat következett. Hasonló eredménnyel. Az idő közben valósággal szárnyalt.

Nekem már elzsibbadt az alkarom a könyökléstől, mikor egyszercsak beindult a motor. De mint kiderült, csak pár fordulat erejéig. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy bizonyossá váljon, nem lehetetlen, amire az önkéntesek elszánták magukat. Újra teljes erőbedobással, maximális sebességgel igyekeztek akaratukat a gépre erőltetni, és végül sikerült: a motor felbőgött, és a győzelem sajátos jeleként vastag, fekete füstfelhő szállt az ég felé a kipufogóból. Nagyjából abban a pillanatban, amikor az osztrák kollégák jelezték, hogy sikerrel eloltották a tüzet.