A mi éttermünk egészen más, mint a többi. Egy kis faluban van, de egész messzi vidékekről is jönnek az emberek, pedig nem is hirdetjük magunkat sehol. Olyanok jönnek, akik már ettek nálunk, meg olyanok, akiknek ajánlottak minket azok, akik már voltak nálunk. Szeretek ott dolgozni. Úgy vagyunk ott, mint egy család. Összesen három asztal van, és összesen hárman dolgozunk. Nincs sok étel az étlapunkon, de a vendégeink nem is akarnak többet. Pontosabban nem akarnak mást. A tulajdonos nem is főnök, hanem egy kedves megszállott, aki mintha a nagybátyám lenne. Unokaöccsévé is fogadott egyébként. Szereti ezt az éttermünket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szereti az embereket, és szeret örömet okozni nekik. Ezért aztán nálunk nem is drágák az ételek. Persze így nem is lehetne megélni, de nekünk valahogy mégis sikerül. Mindig, amikor csődbe mennénk, történik valami, amit akár csodának is nevezhetnénk. Legalábbis a fogadott nagybátyám felesége mindig azt mondja, hogy ez kész csoda, hogy még nem haltunk éhen. A múlt évben például meghalt az egyik kedves törzsvendégünk, egy kilencvenhat éves úr. És ránk, a kedvenc éttermére hagyta az egész vagyonát. Na de erre persze eljött a fia, aki az egyetlen örököse lett volna, és mi megvendégeltük. Az az ember pedig hangosan zokogott, ahogy a gombás, füstöltsajtos oldalast ette rizsdombokkal. A fogadott nagybátyám pedig vissza akarta utasítani az örökséget, de akárhogy is erősködött, akkor már a kilencvenhat éves úr fia ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó fillérig minden a miénk legyen, mert megértette, hogy mi voltunk az apjának az igazi családja, amit nem lehet vérséggel elérni, hanem csak tiszta jószándékkal. Egyébként az máskor is elő szokott fordulni, hogy sírnak a vendégek. Mert a szakácsunk a legjobb szakács a világon. Úgy készíti el az ételeket, hogy nem csak megsüti, nem csak pont azokat a fűszereket használja, amiket éppen kell, hanem még valami megfoghatatlant tesz bele, de én azt nem tudom megmondani, hogy mi az. A fogadott nagybátyám szerint akármi is az, közvetlenül a Teremtőtől kapta. Szóval sokszor sírnak, vagy épp ellenkezőleg, nevetnek a vendégeink, ahogy megízlelik az ételeinket. Mert akkor beléjük áramlik egyszerre minden, amit a szakács adni tud, és amit ő is – ahogy a fogadott nagybátyám mondja – a Teremtőtől kapott. Ha zokog a vendég, akkor oda szoktam menni hozzá, és megveregetem a vállát, vagy átölelem, vagy csak bíztatón ránézek, mert azt tudni lehet, hogy melyik vendégnek mire van szüksége. Azt már lehet tudni, amikor belép a vendéglőbe. Amikor pedig nevetnek, akkor velük mosolygok én is, mert értem őket, és akkor együtt éljük át, hogy milyen csodálatos hely is a mi éttermünk. Ugyanazt éljük át, ugyanazt érezzük. De elmondani egyikünk sem tudja igazán. A kilencvenhat éves úr fia is a törzsvendégünk lett. Azt mondja, hogy része vagyunk az életének, és hogy mióta ide jár, jobb ember lett. A fogadott nagybátyám azt mondja, hogy én is különleges vagyok. Mert ha engem meglátnak a vendégek, rögtön úgy érzik, hogy már régóta ismernek, hogy előttem nem kell szégyenkezniük, ha sírnak, vagy ha nevetnek. Azt mondja a fogadott nagybátyám, hogy jó ember vagyok.
Az étterem
- Címke
- #fikció
Közzétéve
na, nem tudom ezt mi inspirálta, de határozottan valami olyat vélek benne felfedezni, a.) amit én már művészetnek nevezek, mert egészen biztosan nem tudnák sokan utánad csinálni b.) Hrabal mester hatását..
KedvelésKedvelés
a.) Köszönöm.
b.) Bingó. Ennek az írásnak különböző elemei már forgolódtak a fejemben egy ideje, de épp Hrabaltól olvastam a Díszgyászt, amikor a homlokomra csaptam.
KedvelésKedvelés