A sorok között

Egyedüli gyerek voltam, soha nem volt testvérem. Anyu szerint lehetett volna egy bátyám, de végül nem született meg. Apu elment, mikor még kicsi voltam, és nekem csak egy fényképem volt róla. De azon a fényképen még ő is gyerek volt. Nem hasonlítok rá egyáltalán. Anyunak nagyon sokat kellett dolgoznia, és mindig fáradt volt, és kiabált, nem szerette, ha állandóan kérdezősködök. Így aztán azt sem tudtam, mihez kezdjek a világban. Nem voltak barátaim sem, akiktől meg tudtam volna kérdezni bármit is. Az iskolából rögtön a házmester nénihez kellett mennem; ő vigyázott rám, amíg anyu meg nem jött a munkahelyéről. Tudom, hogy a házmester néni nem szeretett engem. Mindig csinált ugyan madártejet, de nem nekem csinálta, hanem csak azért, mert el kellett foglalnia magát, és ehhez értett a legjobban. A madártej csináláshoz. Pedig tőle is akartam mindig kérdezni, de általában azt mondta, hogy ne törődjek vele, nem az én dolgom, meg azt, hogy inkább a leckémmel foglalkozzak, ha nem akarom, hogy anyu megint kiabáljon.

És akkor egyszercsak kaptam egy naplót a házmester néni nagyobbik lányától, aki meglátogatta a házmester nénit. Pedig nem is volt karácsony. Lehet, hogy pont azért. Mert karácsonyra nem szoktam soha semmit kapni. Nagyon megörültem a naplónak, mert tele volt üres, vakítóan fehér lapokkal. Beleragasztottam az apukám gyerekkori fényképét. Szerintem a bátyám, aki végül mégsem született meg, ilyen lett volna. Neki írtam a naplót.

Leírtam, hogy mik történnek velem, és leírtam a kérdéseimet. És már volt, aki meghallgatott. Így valahogy könnyebb volt, hogy el tudtam mondani a meg nem született bátyámnak, hogy miket gondolok. De egy idő után még jobb dolog történt. Észrevettem, hogy ha a zseblámpával, amivel a paplan alatt szoktam olvasni apu nálunk maradt régi könyveit esténként, meg éjszakánként, ha hátulról világítom meg a lapokat, akkor a sorok között olyan macskakaparósan, de mégiscsak valamiféle írás jelenik meg. Mintha tejjel, vagy olajjal lenne odaírva. Az általam írt sorok közé. És ezek a sorok válaszok voltak! Válaszok voltak a kérdéseimre. Mintha a meg nem született bátyám válaszolt volna nekem. Ő már jobban tudta a dolgokat, hiszen idősebb volt nálam, tapasztaltabb. Az volt az érdekes, hogy ezeket a válaszokat csak ennek a zseblámpának a fényénél láttam. Hiába tartottam másféle fény felé, akkor nem látszott semmi. És szerintem más nem is láthatta semmilyen fénynél sem, de ezt nem mertem kipróbálni. Na, és ezek a tejjel vagy olajjal írt sorok olyan hasznosak voltak, hogy én már mindig tudtam, hogy mit kell tennem. Csak elolvastam, és ott volt a válasz. Volt persze, hogy nem volt teljesen egyértelmű, hanem gondolkodni kellett rajta, hogy hogy értsem, de az csak jó. Gondolkodni úgyis szerettem.

De aztán megint rosszra fordultak a dolgok. Az osztálytársaim elvették a naplómat, és hangosan felolvastak belőle mindenki előtt (de a sorok közé írtakat nem látták), és hiába kértem, hogy adják vissza, csak röhögött mindenki. Mindenki. Végül úgy adták vissza, hogy kitépték belőle a fényképet. És azt már soha nem kaptam vissza. És ahogy aznap este mindent megírtam, és megnéztem a zseblámpával, nem volt semmi a sorok között. Visszalapoztam, de ott sem volt semmi. Eltűnt minden, minden válasz, minden magyarázat. És soha nem is tértek vissza.

Illetve… Tehát ezek a tejjel írt sorok, a meg nem született bátyámtól, ezek nem tértek vissza. De egyszercsak újra megjelentek válaszok. Nem is válaszok voltak, hanem inkább amolyan kinyilatkoztatások. Utasítások. Visszalapoztam, és ott volt az első, ahol arról írtam, hogy az osztálytársaim elvették a naplómat. Előtte semmi. Ide viszont az volt írva, a sorok közé, hogy ők tulajdonképpen megölték a meg nem született bátyámat. Megijedtem ettől, de aztán sokat gondolkodtam rajta, és sajnos igazat kellett, hogy adjak a soroknak. Aztán mindent máshogy kezdtem el látni. Nem csak az osztálytársaimat, az anyukámat, meg a házmester nénit, hanem mindenkit. Minden embert. Az új és egyre újabb sorok, az én soraim között, más megvilágításba helyeztek mindent. És megtettem azt… azt, ami miatt most itt vagyok.