Kilenc alkalom

Nem hiszem, hogy azt a házat bárki furcsának találta volna. És a lakóiban sem volt semmi szokatlan: egy egyszerű idős házaspár élt ott. De én nem tudok így tekinteni rájuk. Nem, amióta tudom, hogy mik történtek ott.

Évekkel ezelőtt egy nyári éjszakán, nem tudom megmondani, hogy miért, de egyszer csak azt éreztem, hogy oda kell mennem ahhoz a házhoz, és be kell néznem az ablakon. Pedig nem láttam semmit, nem hallottam semmit, ami alapján legalább magamnak megindokolhattam volna, hogy mit keresek ott. Az ablak alatt volt egy ingatag, nagyméretű tégla. Mintha direkt azért lett volna odakészítve, hogy ráálljak, és benézzek a szobába. Így is tettem.

Egy egyszerűen berendezett helyiség tárult elém. A hátsó falon, bal oldalt egy ajtó, a jobb sarokban, a fal mellett egy régi nagy ruhásszekrény, a kettő között egy nem túl széles franciaágy. Az ágyban pedig két idős, alvó ember. Egy házaspár. Hanyatt feküdtek, kezük összekulcsolva mellkasukon, álluk lehanyatlott, szájuk tátva. És én csak bámultam őket, valahogy nem tudtam elszakadni a látványtól. Pedig igazából nem is volt mit látni.

Sötét volt odabent, ezért nem láttam jól, de valami mozgolódás támadt körülöttük. Számomra is homályos, hogy milyen, de a vége az lett, hogy ahogy egyre jobban meresztettem a szemem, azt vettem észre, hogy egy-egy macska terem valahonnan (nem felmászik vagy odaugrik) a két idős ember lábánál. És rám néznek. A férfi lábánál egy hatalmas kandúr, a nőénél pedig egy kisebb nőstény. Mindkettő olyan fekete, hogy már szinte fénylettek. Egyenesen a szemembe néztek. Olyan érzésem volt, mintha kérdeztek volna valamit, és most a választ várnák. Ezzel hosszú percek mentek el, míg nem a kandúr egy h hangot nem bocsátott ki halkan, elnyújtva, és továbbra is mélyen a szemembe bámulva. Ez már igazán kísérteties volt, de én nem mozdultam. Nem mintha bátor lettem volna, hanem eszembe sem jutott. Talán képtelen is lettem volna mozogni. Meg voltam babonázva.

Hirtelen a két macska felállt, egy ugrással a párkányon teremtek a két oldalamon, majd egy újabb szökelléssel kiugrottak a kertbe és eltűntek az utca felé. Ekkor, mintha tényleg varázslatból ocsúdtam volna, megráztam magam, és leléptem a tégláról. Aztán mégis visszaléptem, és újra benéztem az ablakon. A két öreg ugyanúgy aludt, mint előtte. Elindultam a kapu felé, és ekkor jutott először eszembe, hogy végig háttal álltam az utcának, bárki megláthatott.

Normális ember ilyen esetben azonnal eliszkol, és megpróbálja kiverni a fejéből a furcsa históriát, de én az utcán kóvályogtam, mint aki vár valakit. Jó pár óra telhetett így el, bár meg kell mondjam, az időérzékem cserbenhagyott. Aztán az utca végén megjelent a két macska, és sietősen a ház felé tartottak, de ezúttal ügyet sem vetettek rám. Könnyedén beugrottak az ablakon, és eltűntek a szoba sötétjében. Újra az ablakhoz mentem, felálltam a téglára, benéztem, de nem láttam semmit, csak az alvó házaspárt. Hazamentem.

Másnap nem akart álom jönni a szememre, végig az egy nappal korábbi eset járt a fejemben. Nem tehettem mást, megint odamentem. Az események pedig szóról szóra megismétlődtek: benéztem, ott aludt a két öreg, mint akik fel vannak ravatalozva, megjelent a két macska gyakorlatilag a semmiből, bámultak rám, mint akik válaszra várnak, aztán az a borzasztó h hang, majd eltűntek, és pár óra múlva visszajöttek.

És ez így ment összesen nyolc alkalommal. Tudom, mert július 1-én volt az első alkalom. És a kilencedik alkalom is ugyanígy kezdődött, hogy megjelent a két macska. De ezúttal sokkal tovább néztek rám kérdőn, közben idegesen, türelmetlenül mozgolódtak, majd ahogy a párkányra ugrottak, újra rám néztek, de akkor már nem kérdőn. Üres volt a tekintetük. Megnéztek maguknak, és elmentek. Én megint kimentem az utcára, de ezúttal hiába vártam, a két macska nem jött vissza. Már hajnalodott, mikor eluntam a várakozást és hazabotorkáltam.

Másnap megint elmentem, a két öreget ugyanúgy az ágyban találtam, de a macskák nem kerültek elő. Harmadnap sem. Aztán dél körül megéreztük a hullaszagot.