Mindig is itt laktam ebben a házban. Itt voltam gyerek, kamasz, pályakezdő, osztályvezető-helyettes, minden. Angyalka néni is mindig itt lakott. A földszinten. Ahogy bejövünk a kapun, rögtön jobbra, a mögött az ajtó mögött, amiről minden nem itt lakó azt hiszi, hogy az csak valamiféle tároló, vagy nem is ajtó, csak dísz. Pedig ajtó. Angyalka néni egyszobás lakása van mögötte, és az ablakai arra a kis hűvös, sötét, nedves kertre néznek, amit még réges-régen körbeépítettek ezekkel a magas házakkal, és nincs bejárata sehonnan, csak az ablakokból lehetne kimászni oda, de nem mászik ki senki.
Én vagyok az egyetlen, aki a házból valaha látta Angyalka nénit. Ez még akkor történt, amikor kisiskolás voltam, és egyszer elmaradt az utolsó óránk pénteken, és hamarabb, illetve váratlanul értem haza. A levélszekrényeknél hirtelen szembe találtam magam Angyalka nénivel. (Neki valamiért nem volt levélszekrénye, hanem a postás mindig a felső sor tetejére tette a neki szóló leveleket). Megijedtünk mind a ketten, de köszönni, szólni sem volt időm, mert a barna otthonka csak lebbent egyet, és a néni már el is tűnt az ajtó mögött. Az ajtó mögött, aminek mindig nyitva volt az a hosszúkás kis szellőző ablakocskája, ahonnan Angyalka néni minden mozgást szemmel tartott.
Mert Angyalka néni mindig figyel. Télen-nyáron nyitva van a kisablak az ajtón, áporodott szag szivárog belőle, és tudjuk, hogy ő lát minket, lehet hallani a műszálas otthonka surranását, de abban a barnás fényű, tompa homályban – ami valósággal odaszívná az embert, ha hagyná magát – a nénit látni soha nem lehet. Viszont lehet érezni. Én legalábbis érzem, hogy néz engem, de hiába nézek be a kisablakon, én nem látom őt. Csak ő lát engem. Ahogy megyek fel az emeletre, tudom, hogy a hetedik lépcsőfok az, ahonnan már nem láthat. Addig kalapál a szívem, de csak azért sem gyorsítom meg a lépteimet. A nyolcadik lépcsőfokon meg szoktam könnyebbülni. Sokszor azt veszem észre, hogy a kaputól alig vettem levegőt, és a füleimet szinte az ajtó felé fordítom végig, pedig egyébként egyáltalán nem tudom mozgatni őket.
Ahogy ma hazajöttem, csak akkor döbbentem rá, hogy nem érzem az áporodott szagot, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy csukva van a kisablak. Ekkor vettem észre azt is, hogy nem érzem azt sem, hogy a néni figyel engem. Egy darabig álltam az ajtó előtt, aztán elindultam lassan felfelé, de a hatodik lépcsőfokon megálltam. Ott meg azt vettem észre, hogy nincsenek visszafordítva a füleim, és nem is tudom mozgatni őket. Ez a péntek ennek ellenére, vagy éppen ezért, valahogy ugyanolyan, mint az a sok-sok évvel ezelőtti, amikor megláttam. De több ilyen péntek nem lesz. Érzem.
Ez pont olyan, mint Szabó Magdától Az ajtó 🙂 Egyszer csak kiderül majd, hogy Angyalka néni is egy komplett barokkbudoárt rejteget odabent.
KedvelésKedvelés
Hát… Most akkor nem tudom, hogy az a jó, ha olvasok majd Szabó Magdát, vagy pont tartózkodnom kellene tőle. 🙂
KedvelésKedvelés
Szeretem ezeket a történetkéket
emlékeztet a két öreg és a rejtélyes macska hangulatára
ha már párhuzamokat keresünk, nekem jack london rémlik fel belőlük – meg a szebeni nagynénim, akinek volt egy hasonló kertje és orromban a lakás “örök” illata/szaga – csak ő nagyon is nyitottan élte a ház előtt, a házzal az életét
a figura elnevezését nem tudom hova tenni, beszédes név – ezért aztán próbáltam összehozni a személyiségével – talán vmi árnyéklakó rovar, állatka /nekem/ találóbb lett volna
egy angyalkától mást várok. csodát. jóságot. segítséget. szeretetet. karácsonyfát.
KedvelésKedvelés
Ászka Márta? 😉
KedvelésKedvelés