A bérelt szoba

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csitkovits szerette a szobát, amit a Gartner utcában bérelt
már három éve. Szerény berendezése (egy ágy, egy íróasztal, egy szekrény és egy
kopottas szőnyeg) ugyan nem az övé volt, de ha lett volna rá lehetősége, maga
is ilyen bútorokat választott volna: korrekt iparosok dísztelen, mégis nemes
vonalú, becsülettel elkészített munkáit.

Egyébként Csitkovits életének jó kétharmada itt zajlott; a
másik egyharmadban dolgozott. Nem járt el sehova, nem találkozott senkivel,
igazából a ház többi lakóját sem ismerte. Olyan elidegenedett ember volt, hogy
hetente fizetendő lakbérét is egy borítékban tette le az étkezőasztalra, a
főbérlővel nem is találkozott. Ez a módszer mindkettejüket kielégítette.

A fiatalember hétköznapjai mindig azonos forgatókönyv
szerint teltek el. Felszínes álmából nyugtalanul ébredt, az álláig felhúzott
paplan alatt nyújtózkodott egyet, de nem ernyedt el újra, mint aki még öt perc
lustálkodást engedélyez a maga számára, hanem figyelni kezdett. Leginkább a
hangokra koncentrált, de várakozásában volt valami mágikus is. Talán azt várta,
hogy végre kiderül valami, történik valami, ami egy csapásra helyre teszi a
dolgokat zilált agyában, amit látva (vagy hallva, érezve?) felnevethet végre
felszabadultan, mint akinek elárulták a barátai, hogy az utóbbi időben, mióta
olyan furcsa minden, ártatlan tréfát űztek vele.

De csak a szokásos zajokat hallotta. A szemetes autót,
egy-egy távoli vagy akár közelebbi dudálást, aztán ahogy a munkába igyekvők
beindítják az autójukat, illetve a szemközti ház egyik nyitott ablakából
kiszűrődő hangos zenét. A zene mindig más volt, de valahogy mindig ugyanaz. Mindenesetre
semmi olyasmi, amit bárhol máshol hallott volna. Egyszerű és durva, bár volt
benne mégis valami, amiért talán szeretni lehet, de nem tudta volna
megfogalmazni (mert megérteni sem tudta), hogy mi az. De legfőképpen azt nem
értette, hogy szólhat ilyen erővel.

Felült az ágyban, felvette drótkeretes szemüvegét, és az
ablakhoz ment. Pár pillanatig csak állt ott, mint aki tízig számol, aztán
hirtelen, energikus mozdulatokkal félrerántotta a függönyt, és szélesre tárta
az ablakot. Ekkor megint tétovázott egy szempillantásnyit, majd kinézett. Újra
a szokásos látvány… Éledező utca autókkal, motorokkal, az a furcsa zene
szemből.

A hangokat még meg tudta szokni valahogy, de a látvánnyal
soha nem tudott betelni. Már-már veszélyes mértékben hajolt ki az ablakon,
szeme ide-oda cikázott, aztán próbált nyugalmat erőltetni magára, hogy
szisztematikusan végig tudjon nézni mindent, de aztán megint elkapta a hév, egyik
lábát fel is emelte, hátra is nyújtotta, hogy még kijjebb hajolhasson, hogy még
többet láthasson. Hogy néznek ki belülről ezek az autók? Nehéz kormányozni
őket? Honnan jönnek, és hova tartanak?

Na jó, ideje készülődni – gondolta, és a szoba felé fordult.
Becsukta az ablakot, az este odakészített lavór vízben megmosakodott,
megborotválkozott, majd akkurátusan felöltözött. Nem feledkezett meg a
mandzsettáról és a mellényről sem. Borotválkozó-tükrét ide-oda forgatva
győződött meg róla, hogy mindene a helyén van, úgyhogy felvette a felöltőjét,
fogta a sétapálcáját, és elindult.

A lépcsőházban hűvös, borzongató huzat bújt a gallérja mögé,
és csak a földszinten csendesedett el újra észrevétlenül. A kapuhoz érve újra
megállt, de csak egy pillanatra. Lenyomta a kilincset, és kilépett az utcára.
Mohón nézett körbe, aztán csalódottsággal vegyes harag futott át az arcán, még
a pálcájával is koppantott egyet dühösen, de aztán egy pillanat alatt rendezte
vonásait.

Határozott léptekkel elindult a hivatal felé, elment a reggeli munkáját
végző lámpaoltó mellett, gépiesen adott egy negyedkoronást az újságos fiúnak az
aznapi Kurírért, és csak ment, csak rótta a macskaköves utcát a kellős közepén, és nem figyelt
se a szenesemberre, se a konflisokra, se az őt szidalmazó kocsisokra, senkire.
Ugyanis ez az egész nem érdekelte őt. Csak az érdekelte, amit soha nem
ismerhetett meg, amibe minden reggel csak bérelt szobája ablakából pillanthatott
be oly fájdalmas sekélyen.