A kőszívű ember fiai

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csodálatos érzés, hogy Jókai Mórt a XIX. század nagyjai között tudhatjuk. A kereskedelmi televíziózás korában ugyanis az ifjúságra való veszélyessége ép értelemmel beláthatatlan mértékűre duzzadt volna. Igaz, a TV-t el lehet kapcsolni, A kőszívű ember fiai, mint kötelező olvasmány elől viszont macerásabb volt kitérni.

Egyetlen apró momentumra sem emlékszem, ami tetszett volna a fojtogatóan vastag könyvben. A történet számomra teljes egészében érdektelen volt, és ezt az egyre dagadó, cirkalmas, ripacskodó, még fékevesztett brazil szappanopera-producerekben is émelygést keltő cselekményszövés csak súlyosbította. Amit utálni lehet a romantikában, Jókainál megvan – a halálos adag négyszeresében.

Nyelvezete az első pillanattól az utolsóig, a legkisebb lankadás nélkül dagályos, mesterkélt, csak szenvedés árán befogadható: „Tiltakozék”, „a tisztelendő édesapát hiába várja haza”, „a konzisztórium nem engedi többé felmenni a katedrába”, satöbbi, satöbbi. A kortársak számára nyilván magától értetődő latin és német szavak, kifejezések pokollá tették az olvasást gyerekként. A keresztneveket röhejesnek tartottam, a vezetékneveket pedig helyenként tolakodóan, izzadságszagúan szájbarágósnak (pl. Rideghváry).

A karakterek baltával szabott, egybites jellemmel vonultak végig a történeten: a jók angyalszerűek, a rosszak ördögiek voltak. Egyedül az első fejezetben meghaló, szintén megmosolyogni való nevű Baradlay Kazimir lehetett volna árnyaltabb személyiség, de ez ugye a klasszikusan irreverzibilis módon alakuló sorsa miatt nem derülhetett ki.

Pedig igaza volt, hogy legkisebb fiát, ezt a szerencsétlen penészvirágot, ezt az önveszélyes balekot távol akarta tartani mindenféle harcászati cselekménytől, hiszen okkal tartott tőle, hogy az első adandó alkalommal tökön lövi magát, vagy forradalmár társai szánalomból elaltatják. Ahogy végül is meghalt, azt valahogy el kéne már tudni felejteni ebben az országban, mert komolyan mondom, hogy nem jó példa. Én azt gondolom, hogy életében egyszer akart egy nagyot dobni, csak elnézte a hetest a kezében, amivel együtt már vastagon megvolt a tizenkilenc, a lapot meg már kikérte.

A fentieken túl van még egy bűne Jókainak, ami mellett – akárhogy is szeretnék – nem tudok szó nélkül elmenni. Ez pedig a bakfis szó. Ennyire ocsmányul hangzó hangsor nincs még egy a magyar nyelvben. Ezért különösen súlyos bűn éppen lányokra ragasztani. A bakfisokat mindig nyálasan tátott szájú, ólomszürke lárvaarcú, hártyabőrű, egérhajú, egyik váladékozással járó betegségből a másikba eső, őrlángon pislákoló kis szörny-helyetteseknek képzeltem.