Christoph Waltz

Ma reggel hallottam a rádióban, hogy Tarantino a Becstelen brigantykban olyannyira központi figurának tartotta Hans Landát, hogy arra is felkészült, ha nem sikerül megtalálni az igazi színészt a szerepre, inkább nem csinálja meg a filmet.

Százával hallgatták meg a jelölteket, de senki nem volt az igazi, ezért az ezzel foglalkozó ügynökök – kínjukban – már mindenfelé kutatták a potenciális jelölteket. Így – illetve csak ekkor – került a képbe Christoph Waltz is, akit a rádióban korábban jóformán ismeretlen osztrák televíziós színészként mutattak be, ami felőlem nézve stimmel is, hiszen A becstelen brigantyk előtt nem tudtam a létezéséről, de kicsit utána olvasva látszik azért, hogy egyáltalán nem múlt nélküli emberről van szó.

Ezt az egészet csak azért említem meg, mert a fentieket tudva még jobban esik erre a filmre, meg a születésének a körülményeire gondolni. Merthogy van a film rendezője, aki tökéleteset akar alkotni, és előre meghúzza a vonalat, aminek alámenni megalkuvás, pusztító kompromisszum lenne, hát nem megy alá. És itt van egy színész, aki úgy kapta meg ezt a szerepet, hogy annyira magáévá tudta tenni a karaktert, hogy ő lett az igazi, és a filmben ez fényesen be is bizonyosodik.

Az, hogy Christoph Waltz most egy csapásra világhírű lett, teljesen rendben van, sőt. Tökéletesen megérdemelte. És ne felejtsük el, hogy a munka nem most kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Ez sokszor nem látszik, amikor rácsodálkozunk egy világsztárra, de kicsit a dolgok mögé pillantva gyakran derül ki, hogy egy-egy fényes sikert évtizedekig tartó, konok szopás előz meg.