Kesernyés, okkersárga homály

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Végre sorra kerültem, úgyhogy az ablakhoz léptem, és már be is szívtam a levegőt, hogy majd azzal köszönök az ügyintézőnek, amikor tompa ütést éreztem, és egy idős hölgy kövér alkarját láttam meg a magamé helyén.

Bocsánat, csak… – mondta anélkül, hogy akár csak egy pillanat erejéig is tervezte volna befejezni a mondatot, és máris a postás hölgyhöz fordult. – Ez a számla kilencedikére szól, ma pedig tizennegyedike van. (Üssenek botokkal és széklábakkal, amíg ki nem hűlök, ha az idős hölgynek nem volt teljesen mindegy, hogy mikorra szól a számla). A postai dolgozó az álmennyezet felé emelte a tekintetét, majd a számlára, amin tényleg kilencedike szerepelt.

Erre visszatartott lélegzettel megmarkolt egy spirálfüzet vastagságú papírköteget: az aznapi számlák egy parányi hányadát. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy mindre kilencedike van írva. – Egy pillanat – mondta, majd becsapta a kisablakot, és elment hátra azzal a kényszeredett, fájdalom lassította ügyintéző járással, ami mindig csak elfelé vezet, vissza soha. De – legnagyobb meglepetésemre – egy percen belül újra megjelent.

Kilépett a számlázó programból. Ki a Windowsba. Ugyanebben a pillanatban valami kesernyés, okkersárga homály úszott el a szemem előtt. Nyeltem egyet. Az ügyintéző kattintgatni kezdett. A beállítások, vezérlőpult felől közelített. A dátum és idő ikonra klikkelve egy ablak ugrott fel azzal, hogy nincs jogosultsága mélyebbre menni.

A start menühöz húzta az egeret, majd a lehetséges opciók közül az újraindítást választotta, ami kétséget kizáróan meggyőzött arról, hogy – nyilván a neki az imént tanácsot adó kollégának is köszönhetően – nem ismerte fel a probléma természetét, és nem tudja, hogy mi (és mi nem) fog történni az elkövetkező percekben.

Úgyhogy magabiztosan, minden további tépelődés nélkül adtam fel az első helyemet az ablaknál, és beálltam a mellettem lévő sor végére. Azt végigcsoszogva elintéztem a dolgomat, és elégedetten, de rezignáltságot magamra öltve sétáltam el a csukott kisablak előtt, ami mögött az ügyintéző sokadszorra szembesült vele, hogy az istennek nem bírja kiérdemelni a rendszergazdai jogosultságot, bárhányszor is indítja újra a gépet.