Nem tudom… Lehet, hogy annyi idős lettem, hogy lassan elkezdenek kihalni mellőlem a hozzám hasonló korúak? Vagy ez egy egyedi eset, még ha benne is volt a levegőben? Múlt héten meghalt Laci a házból. Emlékszem, még gyerekek voltunk, amikor volt egy ezerötös Zsigulijuk, az ikerlámpás, még azelőttről, hogy Ladának kezdték volna hívni őket. Laci császár volt ezzel, hogy az apjának ilyen kocsija volt, mindenki irigyelte.
Aztán egyszer csak, mindannyiunk döbbenetére, az apja eladta a kocsit (ráadásul áron alul), és egy ezerhármast vett helyette. Laci nagyon kiborult. Egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy hogy vehet az apja egy kisebb, gyengébb autót. Ráadásul az ezerhármasban fordulatszámmérő sem volt. Betege lett ennek az egész képtelen históriának, és megfogadta, hogy ő soha a rohadt életbe’ nem fog gyengébb autót venni, mint az előzője.
És tartotta is a szavát. De az egészet körüllengte valami nagyon vészjósló sötétség, valami nagyon rossznak a szinte tapintható jelenléte. Laci nem vezetett jól, elég sok meleg helyzetben volt része emiatt, legtöbbször végső soron a nem helyesen megválasztott sebesség miatt, de ő mindvégig kitartott a fogadalma mellett, és egyre erősebb autókat vett.
Az ijesztő az volt az egészben, hogy nem hajszolta, hogy újabb és újabb autókat vegyen, de valahogy mégis egyre csak sodródott a tragédia felé. Az egyiket el kellett adni anyagi ügyek miatt, a másikat már túl drága lett volna szervizelni, amazt ellopták, aztán a külföldre meg vissza költözés, a kisebb-nagyobb karambolok…
Egy a lényeg, ez az egész egy gyorsuló spirálba fordult, és Laci a végén már bődületesen erős kocsik felett próbálta megtartani az uralmát egyre vékonyabb jégen táncolva, mígnem bekövetkezett, aminek az elkerülhetetlenségét valahogy mindannyian éreztük a csontjainkban, a körmünk alatt, a szívünkben. Laci… Élt ötvenegy évet, és ötszáztizenöt lóerőt.
egypercesek 