Szerző: suhodminyák

Nemzedékek

Most mindegy, hogy miért vagy hogyan, de tegnap láttam az EB döntőt. És megint azon gondolkodom, hogy mi történik Európában az egyes nemzedékváltások során.

A németeket mindig, már gyerekkoromban is, úgy tartottam számon, hogy elképesztően tudnak küzdeni, ha szarul állnak, az csak felbőszíti őket, még keményebben odateszik magukat, és akár az utolsó utáni pillanatban is tudnak fordítani, győzni.

A tegnapi meccsen semmi ehhez hasonlót nem láttam. A jelenlegi német válogatott nem ismeri ezt a trükköt. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez csak egy általánosabb jelenség egyik vetülete a sok közül.

Arra gondolok, hogy az a tenni akarás, az a munka iránti megfellebbezhetetlen, vallásos tisztelet, ami – a háborúkon, rablásokon és más népek, kontinensek gátlástalan kihasználásán kívül – naggyá tette Európát, már csak emlék. A mostaniak már csak falják a gyümölcsöt a kosár tetejéről. Innen nem látom pontosan, de úgy érzem, az alja már rohad.

A szolgáltatási szektorban

A pénztárnál kétségtelenül ki van írva, hogy a kosárból ki kell pakolni az árut a szalagra – nyilván azért, nehogy egy rágó vagy túrórudi lélegzetét visszatartva húzza meg magát a ropis zacskó alatt. Az előttem lévő idős hölgy – szerintem teljesen életszerű és korrekt módon – nem pakolta ki a három zöldbab konzervet és a két doboz tejet, hanem csak megmutatta, hogy nincs alattuk semmi. A pénztáros a felháborodás és a halálos, flegma unalom egy olyan kombinációját fejezte ki arcával, amire csak a szolgáltatási szektorban évtizedek óta dolgozók képesek, és a kosáron belül kicsit odébb taszigált mindent, aztán mondta az árat.

Nekem két dobozos meg egy, a déli zsömléhez szánt, félliteres zacskós tejem volt. Ki is pakoltam őket a szalagra. A rajtuk gyöngyöző pára persze rögtön megfestette a matt fekete felületet. A pénztáros a felháborodás és a halálos, flegma unalom egy olyan kombinációját fejezte ki arcával, amire csak a szolgáltatási szektorban évtizedek óta dolgozók képesek, és odébb taszigált mindent, az ilyen esetekre odakészített ronggyal undorodva letörölte a vizessé vált felületet, aztán mondta az árat.

Zöldségek a sütőben

– Na figyelj, csak gyorsan elmondom, úgy sincs trükkje vagy ilyesmi. Szóval a krumplit meg a hagymát durvára vágd, a kígyóuborkát nem túl vékony szeletekre, a padlizsánt viszont kifejezetten vékonyakra. Csak a zöldpaprika az, amit miszlikbe kell aprítani, és nem is kell sok belőle. Teszel rendesen olívát a tepsibe, utána küldöd ezeket a zöldségeket, magasról (hogy jól terüljön) szórsz rá vegetát, kurkumát és kakukkfüvet. Esetleg még a tetejére is önthetsz egy kis olajat. Letakarod alufóliával, aztán adsz neki mondjuk 10 percig 175 fokot, utána 20 percig 155-öt, és kész vagy. Én mondjuk reszeltem rá sajtot, és úgy ettem.

 

Dől a kémény

Akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt dolog a telefon. Az üdülőtelepen is egyetlen csupasz, épp csak az eső ellen védett nyilvános készülék volt, ami előtt – értelem szerűen – mindig hosszú sor kígyózott.

A harmadik voltam a sorban, amikor egy középkorú hölgy lélekszakadva rohant az utca végéről, és egyenesen a sor elejére ment. Alig kapott levegőt, zihálva mondta a sorban elsőnek, hogy kéri, engedje maga elé, mert a házának a kéménye le fog dőlni, reggel még semmi baja nem volt, de mostanra úgy meggörbült, mint egy kifli, és már látszik, hogy érthetetlen, hogy eddig is mi tartotta egyben. A tűzoltókat akarja hívni. Felénk fordulva, és tekintetünket keresve jelezte, hogy kérését hozzánk, kicsit hátrébb állókhoz is intézte, a távolabb állók pedig maguk gondoskodtak róla, hogy ők is hallják.

Kis morajlás támadt, de az első helyen álló úr, rövid megfontolás után, de tulajdonképpen azonnal igent mondott, és mi sem ellenkeztünk, a hátrébb morgók sem mondták, hogy ne. A hölgy közben kifújta magát, és már normálisan lélegezve köszönte meg a kedvességünket, majd mivel az épp telefonáló végzett, a készülékhez lépett, és gyorsan tárcsázott.

– Szervusz Mártikám! Én vagyok az. Nem fogod elhinni, hogy mit hallottam az Irmától, de ne szakíts félbe, csak figyelj, mert most nem fogok tudni sokáig beszélni…

Finomfőzelék

A menza üzenőfüzetében (a legtöbben panaszkönyvnek használják, pedig dicsérni is lehet benne) azt olvasom, hogy szörnyű volt a finomfőzelék. Hát persze! De ez nem az étterem hibája, hanem a szóban forgó étel lényegéből fakad. Ha rajtam múlna, csak valamilyen, a veszélyességére egyértelműen utaló piktogrammal és a személyes felelősséget hangsúlyozó szöveges melléklettel engedném forgalomba hozni.

Az élet bevásárlókocsija

Az arcuk ugyanazokat a vonásokat örökölte ki tudja milyen régről. Olyanok voltak, mint két tojás. Egy albatroszé és egy rigóé. Az anya medveszerű, vaskos, szinte durva, a lány madárcsontú, vékony, csaknem áttetsző bőrű.

A púposra pakolt bevásárlókocsit a lány tolta. Illetve pontosabb talán azt mondani, hogy ő küzdött vele. Egész testével nekifeszült, hogy elindítsa, majd oldalról próbálta megakadályozni, hogy a kifelé lejtő járdáról az útra guruljon. Ehhez a művelethez kicsit hátra kellett dőlnie, és be kellett rogyasztania vékonyka lábait, hogy hátizmai megfeszítésével, elfehéredő ujjakkal tartsa vissza a tehetetlen tömeget. Arckifejezése a fizikai erőkifejtésen kívül valami általános, egy egész életről és talán egy egész életre szóló, reményvesztett fáradtságról árulkodott. Nagyon lassan haladt az autó felé.

Az anyja mellette lépkedett furcsa sutasággal, amiről nem tudtam megállapítani, hogy csak egymást akadályozó vaskos combjai okozzák-e, vagy valami évtizedes – nyilván a nehézatlétika valamely ágának gyakorlása közben szerzett – sportsérülés. Akárhogy is, ügyet sem vetett lánya erőfeszítéseire, csak kifejezéstelen arccal bámult az ég alja felé.

Egyszer csak azonban, amikor a kis vézna épp újra elakadt, mert a kocsi eleje kiperdült, ő pedig épp, hogy csak meg tudta akadályozni, hogy lehuppanjon a szegélyről, az anya odalépett, és azt monda: – Na várj csak! – és a kocsi felé nyúlt. A lány engedelmesen várt, az anya pedig az egyik kezébe fogott egy fürt banánt a pakk tetejéről, hüvelykujjának egyetlen gyakorlott mozdulatával letörte az egyik gyümölcsöt, és ahogy továbbsétált, rögtön jókora falatokban enni kezdte. A lány megkerülte a kocsit, irányba fordította az elejét, és oldalról testével tartva, az elejét és a végét is fogva terelgette tovább, amerre anyja ment.

Öregszem

Öregszem. És ezt nem csak onnan tudom, hogy többé már nem tagadhatom le magam előtt sem, hogy szőrösödni kezdett mindkét fülem.

A napokban elképedt fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, amiben egy fizetett, pályakezdő gyakornoki állásra jelentkező sráccal vagy lánnyal kellett dűlőre jutni egy megváltozott felvételi interjú / teszt időpont ügyében. Az egyetemista a végsőkig azt hitte, hogy öt ember fogja felforgatni az időbeosztását, hogy neki ne kelljen megszakítania a strandolását. Csak akkor derült ki, hogy tulajdonképpen bármelyik alternatívaként felajánlott időpont megfelel neki, amikor finoman a tudomására hozták, hogy a szíve mélyén egyetlen élő embert sem érdekel, hogy az övé lesz-e az állás. Ezek a mai fiatalok…

Egész nap

– Legszívesebben egész nap, megállás nélkül beletúrnék a hajadba, beszívnám az illatát, gyengéden harapdálnám a füledet, össze-vissza csókolnám a nyakadat, meg a szádat, és…

– Jaj, az nagyon jó lenne! Csak ha például vesszük mindjárt a hétfőt, amikor az összevont értekezlet szokott lenni… Meg általában is: ez az egyteres iroda… Szóval attól félek, hogy furcsán venné ki magát, vagy hogy kínos lenne valahogy.

– Hát igen. Ez nekem is eszembe jutott. Ki kell találnunk valamit.

– Igen. Gondolkozzunk rajta.

Rossz előérzet

– Ez rendben is lett volna. De a srácot szó szerint, úgy ahogy mondom, konkrétan Rontó Pálnak hívták. Úgyhogy meg is mondtam neki, hogy ne haragudjon, én sem állítom, hogy ez több lenne valami rossz előérzetnél, vagy hogy bármi személyes problémám lenne vele, de amíg én vagyok a műszaki osztály vezetője, ő nem fog itt dolgozni, az biztos.