Balázs is sokszor velünk volt, amikor összeverődtünk a ház udvarán, meg részt is vett nagyjából a dolgokban, de fejben valahogy mindig máshol járt. Sokszor elrévedt, oda se figyelt, hogy mi történik körülötte. Aztán ha megkérdeztük, hogy min gondolkodik, sokszor eléggé meglepett minket.

Az első, amire emlékszem, hogy azt válaszolta, hogy azon gondolkodott, hogy minden szó milyen önkényes. Azt mondta, kezdjük el bármelyik szót csak úgy magunk elé kimondogatni, és ismételgessük addig, amíg odáig nem jutunk, hogy megtapasztaljuk, hogy az ajkunk meg a nyelvünk mit művel, hogy az egész mozgás- és zajsorozat milyen véletlenszerű, hogy semmi látható, érthető oka nincs, hogy valamit pont úgy hívunk, ahogy. És tényleg.

És ekkor nagyjából még csak kilenc évesek lehettünk. Később olyanokat csinált, hogy szóban leírt nekünk teljesen hétköznapi tevékenységeket, meg szokásokat, de olyan szikár tárgyilagossággal, mintha földönkívüli lenne, aki először látja mondjuk a húsvéti locsolást vagy a fánk-evőversenyt. És az eredmény hasonló volt: ilyenkor mindig azt gondoltuk, hogy tényleg, ez mekkora baromságnak tűnik, vagy, hogy tulajdonképpen teljesen más is lehetne a szokás és akkor se lenne több vagy kevesebb értelme.

Egyáltalán nem lepődtünk meg, hogy végül antropológus lett, így visszagondolva nem is alakulhatott volna másképp. Szintén nem meglepő módon nem utazott Afrikába vagy egy törzshöz az Amazonas mentén, hanem maradt a környéken. Utoljára az „Aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondás eredetével és változataival foglalkozott az zsidó-keresztény kultúrkörben, amikor rábukkant valami közösségre, ahol ez a mondás tucatnyi emberöltő óta úgy hangzott, hogy „Aki nem eszik, annak dolgoznia sem kell”.

Balázs kisgyerek kora óta annyit törte a fejét, annyiszor döbbent meg mások számára természetes dolgokon, hogy már hatévesen is ráncos volt a homloka. De az utolsó két hétben, amikor utoljára láttuk, kisimultak a vonásai, és ha becsukom a szemem, és rá gondolok, akkor ma már ezt az alig látható nyugodt mosolyt látom az arcán, mint aki most is máshol jár, de nem ugyanott, mint annak idején.

Kristóf kakukktojás, mindig is az volt. Mi itt a házban valahogy mindig egy – szerintem – különleges társaság voltunk. Összetartottunk, tudtunk egymásról mindent, elfogadtuk egymást olyannak, amilyenek voltunk, meg hát sokan együtt nőttünk fel.

De Kristóf valahogy kilógott. Volt benne ez a rivalizálás, ez a „menni előre” bármi áron és bárkin át dolog, ami az elején még viccelődés tárgya volt, de már akkor is éreztük, hogy azért ez egyfajta könyörtelenség.

Nullák vagytok! – mondta sokszor, de leginkább ártatlan helyzetekben, mint például társasjátékozás közben, amikor épp neki állt a zászló. Akkor ez csak egy volt a vele kapcsolatos kellemetlenségek közül, de ahogy felnőttünk, egyre inkább előtérbe kerültek ezek a pökhendi, mindenkinél okosabb, erőszakosan rámenős személyiségjegyek, és a többekkel sokszor azon vitatkoztunk, hogy Kristóf ennyire megváltozott, vagy mindig is ilyen volt… Nem sikerült eldöntenünk a kérdést, de mindegy is.

Szóval baromi gyorsan ívelt felfelé a karrierje, és egyszerre irigyeltük és vetettük meg, de senki nem igazán tudta utána csinálni, legalábbis nem ilyen tempóban. Megvette a hegyen azt a villát, amiről mindannyian mondtuk még kisgyerekként, hogy majd megvesszük, milliókról beszélt mindig a telefonban, a Porschékat váltogatta az Aston Martinokkal, stb.

Aztán jött az az eset, ami a híradóban is benne volt. Nem követtük már közelről, úgyhogy csak gondolom, hogy ez az egész „mindenkinél jobban tudom” attitűd végleg elhatalmasodhatott rajta, és hihetetlen, de az derült ki, hogy rá tudta venni az alatta dolgozó mérnök csapatot, hogy osszanak nullával, és azok meg is csinálták, és akkor robbant fel az egész gyártelep. Hihetetlen szerencséje mindenkinek, hogy nem halt meg senki.

Egyébként a dologból úgynevezett tankönyvi eset lett, és úgy tudom, hogy vizsgálják, hogy egyáltalán hogy történhet meg ilyesmi, hogy lehet az, hogy ennyi ember nem tudja megállítani Kristófot, és diplomás mérnökök végrehajtanak a parancsára(?) egy, a laikus számára is teljesen nyilvánvaló képtelenséget.

Biztos, hogy volt, aki addigra már belefásult, és nem akart harcolni Kristóffal. Lehetett olyan is, aki egyszerűen nem mert ellentmondani, csak magában puffogott. Meg olyan, aki úgy vele, hogy ok, megcsinálom, és majd meglátod, hogy az lesz, amit mondtam. Na mindegy, ezek csak az én hipotéziseim, majd a pszichológusok megmondják.

Persze jogi hercehurca is lett belőle, ugorott a ház, meg az aktuális Porsche, és Kristófnak vissza kellett költöznie ide a házba, de ami engem meglepett, az az volt, hogy Kristóf ettől egyáltalán nem változott meg. Ugyanaz a düh van benne, nem lassít, nem ismerte el azóta se, egy pillanatra se, hogy hibázott, most is mennek a telefonok, intézkedik, szervez valamit, és hallom, hogy a vonal másik végén lévők csinálják, amit mond. Újra fel fog állni – mondanám –, de már az is kérdés, hogy ez az egész egyáltalán mennyire rendítette meg. Szerintem semennyire.

Van, aki mindig tudja a jó választ, meg akkor van igazán elemében, ha valami fajta nyomás alatt van, akinek mindig van egy frappáns válasza, aki olyankor pezseg, amikor mások lefagynak. Én úgy tudom, hogy ez talán egy parányit fejleszthető, de az ember azért nem tud kifordulni saját magából, ha megfeszül se. Aki nem jó az ilyen helyzetekben, az nem is lesz az, még ha pár jó pillanata néha-néha össze is jöhet.

Egyetlen emberről tudok, akiről mindig is azt gondoltam, hogy az a bizonyos kivétel, aki a szabályt erősíti. Aztán kiderült, hogy ennél jobban nem is hibázhattam volna rá.

Krisztián okos gyerek volt (találmányokon dolgozott, meg minden) csak egy kicsit talán magának való. Itt a házban jól elvoltunk mi gyerekek egymással, de az is igaz, hogy nem ő volt a legszellemesebb, vagy aki egyből vágta a választ. Neki ehhez idő kellett, és ezzel amúgy nem is volt gond, mert ráértünk. De, mint egy mélyebb beszélgetésünk során megtudtam, őt eléggé zavarta a dolog. Nem is itt a házban, közöttünk, hanem inkább úgy általában.

Aztán ez hirtelen megváltozott. A húszas évei közepe felé egyszer csak elkezdte szórni a poénokat, fogósabb kérdésekre vágta rá azonnal a választ, meg ehhez hasonlók. Akkor nem állt össze rögtön, pedig egyértelmű, hogy emiatt lehetett az is, hogy úgy általában is vidámabb, magabiztosabb lett.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de nagyon sokáig dolgozott egy időgépen, de úgy tűnt (nem csoda), hogy nem jut vele egyről a kettőre. És nem hiszem el, hogy az egész az orrom előtt volt ennyi éven át, és nem jöttem rá magamtól, hanem végül Krisztián mondta el, hogy mi történt.

Az időgépes dolog nem volt teljes zsákutca. Neki magának nagy csalódás volt, mert az ember úgy gondol az időgépre, hogy beállítom rajta az évet, a hónapot, meg a napot, aztán visszamegyek 1500-ba, vagy legalább előre a szombati lottósorsolásig. Na és ez nem jött össze, hanem csak annyi, hogy pár percet tudott visszamenni, előre meg egyáltalán nem.

És akkor rájött, hogy neki pont ez kell. Amit mi kívülről úgy láttunk, hogy ő milyen frappánsan reagált, meg hogy milyen hamar átlátott valami problémát, az a valóságban úgy történt, hogy eltelt egy kis idő, mire Krisztiánnak beugrott, hogy mit kellene mondani, és akkor visszament, és mondta.

Úgy hangzik, mint valami bűvésztrükk, amivel el lehet szórakozni, és ennyi, pedig ez nagyon komoly dolog. Képzeljük csak el, hogy észrevesszük, hogy hülyeséget mondtunk, vagy hogy a beszélgetőpartnerünk nem úgy reagál, ahogy szerettük volna. Állásinterjú? Csajozás? Áralku? Mindenhol elképzelhetetlenül hasznos, ahogy azt Krisztián el is mondta nekem: ezer és ezer félresiklani készülő vagy elszalasztott helyzetet tudott így nyertes pályára állítani, és ez abszolút minden túlzás nélkül sorsfordító volt neki, és a napnál világosabban meghatározó szerepe volt abban, hogy Krisztián azzá tudott válni, akivé.

Ami nekem talán még érdekesebb volt, az az, hogy azt is mondta, hogy utólag örül, hogy csak ennyire jutott az időgéppel, és ma már nem is dolgozik rajta tovább. Azt mondja, hogy ez az egész olyan, mint abban a pillanatban élni, ami a vágyott siker bekövetkeztét előzi meg. Amikor már tudod, hogy sikerül, az izgalmad eufóriába fordul, de még nem üt be az a kiüresedés, ami ilyenkor szokott. És iszonyú fontos az is, hogy azért itt is gyorsan kell gondolkodni, mert itt nem lehet évek hibáit helyrehozni, meg egy lépésből megoldani az életet, hanem folyamatosan tekerni kell érte. De azért ez a tekerés olyan, mint amikor elektromos rásegítéssel biciklizik az ember hegynek felfelé.

Nem akarok politikáról még csak érintőlegesen sem beszélni, úgyhogy nem írom le, hogy konkrétan melyik történelmi eseményhez kötődik ez a kis történet. Egyrészt nem ez a lényeg, másrészt úgyis mindenki tudja a történelemkönyvekből.

Amiről beszélni akarok az az, hogy az ember az örökké íródó történelemkönyv aktuálisan utolsó lapjain egyensúlyoz a legjobb tudása szerint, hogy aztán ezrével íródjanak majd az újabb oldalak, amiken ugyan legtöbbünk már nem lesz rajta, de a nyomunk közvetve és halványan, de talán mégis meglátszik.

Szóval a házunkban lakik Ernő, akinek a családja a történelem egyik legnagyobb pusztítását élte túl majd’ egy tucatnyi emberöltővel ezelőtt. A „nyelvújítási” esetre gondolok, amikor egy feltörekvőben lévő nemzet – egyébként el nem ítélhető módon – elhatározta, hogy ha helyt akar állni az egyre változó világban, akkor a nyelvét alkalmassá kell tennie arra, hogy ne csak válaszolni tudjon a technikai és kulturális kihívásokra, hanem alakítani is képes legyen a világ folyását.

Az is teljesen érthető, hogy ehhez egy olyan, már létező nyelvet vettek alapul, ami mindezeken a területeken előrébb járt a sajátjuknál. De ahogy ezt csinálták, arról még soha senkit nem hallottam pozitívan nyilatkozni. Egyszerűen átemelni ennyi mindent a szavaktól kezdve a nyelvi logikán keresztül a mondatszerkezetekig?!

Fel sem tudom fogni, milyen lehetett az a reggel, amikor egy kultúrnemzet egésze arra ébredt, hogy nem tudnak megszólalni a saját anyanyelvükön, mert azt sunyin, a távolból elvették tőlük. A döntő többség semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, az ő életük egy szempillantás alatt zuhant a semmibe. A népesség egészéhez képest csekély számú család, akik beszéltek más nyelveket, túlélték a közvetlen katasztrófát, de jól tudjuk a történelemkönyvekből, hogy egy ilyen megrendítő erejű csapás után milyen döbbenetes gyorsasággal foszlik semmivé az a kollektív valóság, amit egy nyelvében elő nemzet közös tudata tart életben.

Az egész másfél év alatt lezajlott. Káosz, kétségbeesés, deklasszáció, pusztulás. Az országot feldarabolták a szomszédok, a túlélők üldözöttekké váltak és menekülniük kellett – köztük Ernő őseinek is. Annak idején azzal viccelődtek, hogy azért jöttek pont ide, mert ezt a nyelvet úgysem akarná vagy tudná senki ellopni, annyira nehéz és annyira nem hasonlít semmilyen másik nyelvre.

De amit mondani akarok, az csak annyi, hogy mindez egyfelől Ernő számára is csak történelem, másfelől azért nyilván nem véletlenül beszél hat nyelvet, nyilván nem véletlenül áll fel minden megpróbáltatásból, és nem véletlenül nincs számára megoldhatatlan probléma. Szóval íródik ez a történelemkönyv, és én biztos nem leszek benne, jó eséllyel Ernő sem, de amilyen hatást ő itt a házban élőkre, vagy akár csak rám gyakorolt, az a mi kis életünkben mindenképpen meghatározó, és ha innen valaki végül mégis megemlítődik majd azokon a bizonyos lapokon, akkor én biztos vagyok benne, hogy Ernőnek abban része volt.

Nem lakik már a házban, sőt az országban sem, de mégis ide kötődik Valentino Grimace (ejtsd: Grimácse), akinek ez persze a művészneve, hogy úgy mondjam, és noha olasznak hangzik, Bálint valójában az Egyesült Államokban él, ahol sokan Grimösznek, vagy valami ilyesminek ejtik a nevét. A hibás kiejtés egyébként beszédesebb, mint Bálint választása, és persze el lehetne azon vitatkozni, hogy melyik jobb, de mindegy is.

Azon is el lehetne vitatkozni, és az egész történet innen indul, hogy az-e a jó, ha egy szülő kikövezi a gyereke útját, mindent megtervez neki, vagy az, ha hagyja, hogy a saját útját járja, belesétáljon jó néhány olyan csapdába, amit ő előre lát, de nem szól, mert a gyerek csak így fog igazi, átégetett tudást és tapasztalatot szerezni.

Ebben sem akarok állást foglalni, meg a dolog szerintem nem is így működik, hogy vagy az egyik, vagy a másik, de most ez is mindegy, mert csak azt akarom elmondani, hogy honnan jön ez a Grimace „jelenség”. Bálint nem volt soha finnyás, de akárhányszor étel került a szájába, olyan arcot vágott, mint aki olyan rohadt citromba harapott, amiben oszlásnak indult egy cickány. Ez így volt korábban soha nem érzett ízekkel, és a kedvenc ételeivel egyaránt. Az első falat után aztán vagy szerette az ételt, vagy nem, ezt soha nem lehetett előre tudni.

Az egész valahogy annyira szórakoztató volt, hogy emlékszem, hogy átjártunk hozzájuk etetéskor, és megpróbáltuk kitalálni, hogy ízleni fog-e neki az étel, illetve állandóan ötletekkel bombáztuk őket, hogy mit kéne legközelebb kipróbálni. (Mártinak, az anyukának nem minden ötlet tetszett).

Ferinek, az apának jutott eszébe, hogy ezzel kezdeni lehetne valamit, de a dolog tulajdonképpen magától is olyan irányt vett, hogy ezekből a kóstolásokból egyfajta performansz lett, és Bálint úgy eszmélt öntudatra, hogy ez addigra már elválaszthatatlan volt a lényétől. Ettől függetlenül Feri is erősítette benne, hogy ez milyen különleges képesség, és nagy gondot fordított arra, hogy Bálint otthon legyen a gasztronómiában, ismerje a világ ízeit, és meg tudja fogalmazni, hogy mit érez, amikor egy-egy ételt megkóstol.

Aztán az egész valahogy az általános iskola menzáján állt össze. Bálint itt már tényleg tudatosan műsort csinált a képességéből. Gyerekek százai várták visszafojtott lélegzettel, hogy mi lesz a verdikt, és az, hogy először mindig undorodó arcot vágott, annyit dobott az egész műsoron, hogy azt el sem lehet mondani. Az ítélet hatása aztán kristálytisztán látszott azon is, hogy hogy fogyott aznap az ebéd. Nem volt egyébként rossz az a menza, sokszor voltak finom ételek, de az is tény, hogy Bálint miatt egy csomó újítást vezettek be.

Nyilván a slusszpoént mindenki ismeri, hogy Valentino Grimace jelen pillanatban az USA egyik legrajongottabb étel- és étteremkritikusa, és hogy most már világszerte milliók próbálják meg kitalálni, hogy a kezdeti grimasz után mi következik, hogy tematikus Tik-Tok és Instagram oldalak próbálják utánozni, hogy mémek ömlenek róla, stb, stb… Én csak azt akartam megosztani, hogy mindez innen, a házból indult.

Sokaknak fordult meg az élete itt a házban így vagy úgy, de az egyik legjobb fordulat kétségtelenül Laci bával és Jutka nénivel történt. Mármint az első fordulat az volt, hogy noha mindig is úgy képzelték el az életüket, hogy lesz gyerekük, ez nem adatott meg nekik. Nagyon sokat próbálkoztak, de nem jött össze, aztán még ennél is jóval tovább tartott, mire úgy-ahogy el tudták fogadni a helyzetet.

Azaz, igazán soha nem tudták elfogadni: a dolog valahogy mindig ott motoszkált a fejükben, állandó téma volt, álmodoztak, gondolkodtak, hogy nem lehetne-e mégis… A legtöbb ember, amikor ennyit foglalkozik valamivel, beszűkül, eltompul, és végül aztán semmi esélye nem marad, hogy megoldja a problémáját, mert az egészet csak belülről tudja nézni, nem tudja kiverni a fejéből az összes korábbi tévutat, mást se lát, csak újabb sehova nem vezető ötleteket.

De velük, és ez már önmagában felér egy csodával, nem ez történt. Egyszer valami műsort néztek a többgenerációs családokról, és akkor ugrott be az ötlet. Egymásra néztek, és mindketten tudták, hogy megtalálták, hogyan kell más irányból megközelíteni a dolgot. Ugyanis azt soha senki nem mondta nekik, soha semmilyen vizsgálat nem mutatta ki, hogy nagyszülők ne lehetnének. A paradigmaváltás eredményeképp pedig megszületett Misi.

Én még ilyen boldog kis családot nem láttam. Amiről sokat lehet olvasni, hogy miért és miben jobb a nagyszülő-unoka kapcsolat, mint a szokványos szülő-gyerek felállás, az itt mind bejött. Egymástól tanulnak, mert a Laci báék pontosan tudják, hogy nincsenek képben egy csomó modern dologgal, de a szülők általában azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak. A kontextus, amit a nagyszülők időívéből meg lehet rajzolni, sokkal gazdagabb, mint amiről egy sima szülő álmodhatna. Aztán idejük is jóval több van. Meg ami sokszor előfordul, hogy az igazi kapcsolódás egy-egy generáció kihagyásával jön létre, hogy az unoka a nagyszülő nyomdokaiba lép, az itt nyilván eleve adott. Aztán ott van a korral járó bölcs türelem, meg ezer dolog, de az én kedvencem, amit Laci bá mondott, hogy az még a baromi nagy könnyebbség, hogy nem kell összeszorított szájjal, tehetetlenül nézniük, ahogy a gyerekük félreneveli az unokájukat.