Épp nem úsztam, nem bicikliztem, illetve nem csináltam semmit, ami a szívemet és a tüdőmet edzette volna, ezért rövid tanakodás után rábólintottam M ötletére, hogy járjunk Muai Thai edzésre. Az edzéseket a régi általános iskolánkban tartották. Az első napon megjelentünk a kapu előtt, ahol már csoportban várakoztak a többiek. Köztük a rangidőst szemmel látható, sőt minden érzékkel tapintható tisztelet övezte. A küzdősportos múltjára vonatkozó kérdésre azt válaszolta, hogy egyéb harcművészetekben nem szerzett ugyan jártasságot, de diszkóba szívesen járt mindig is. Ehhez a kijelentéséhez kedvesen, de hitelesen kacsintott, mintegy jelt adva a többieknek, hogy most szabad nevetni.

Az edző engedett be minket az épületbe. Egy ötvennégy kilós, százhatvanegynéhány centis srác volt. Mégis hiteles thai boxos volt, amennyiben kopaszra nyiratkozott, az orra a becsléseink átlaga szerint nagyjából tizenegy-tizenhárom alkalommal lehetett eltörve, és a tekintete nem az a mindenáron kompromisszumot kereső tekintet volt.

Az öltözőben megcsodálhattuk még a hátára, a két válla közé ívelt, tetovált Blood and Honour feliratot, illetve nagy mennyiségű, több színben és méretben megrendelhető edzőnadrágot kínált eladásra. Kitűnő anyagból, ezen az áron csak nekünk. Az ajánlatot udvariasan visszautasítottuk, illetve gondolkodási időt kértünk.

A számunkra első edzésen vázolta az elvi alapvetéseit, amelyekre egyáltalán nem emlékszem, de nem voltak számosak, abban biztos vagyok. Arra emlékszem, hogy elmondta, hogy ha az új fiúk közül valaki nem bírná a tempót, nyugodtan álljon ki, ne vagánykodjon, üljön le egy kicsit, esetleg paskolja hideg vízzel a tarkóját, stb. Szóval megpróbált megijeszteni minket. A bemelegítő szakaszban körbe-körbe kellett futnunk mezítláb, majd ugyanezt békajárásban, aztán csillagugrással kombinálva, közben öklön fekvőtámaszokat nyomogatva. A jellemző ismétlési szám húsz és ötven között mozgott. Ezután a bordásfalnál felülés következett. Sorbafeküdtünk kb. tizenöten, majd az első elkezdett számolni 2/sec sebességgel, és mindegyik hangosan és jól érthetően kimondott számhoz egy-egy felülést társított mindenki. Mikor az első elszámolt húszig, jött a következő és így tovább. A sor vége felé, az én hangerőm már csak korlátozottan lett volna alkalmas csatakiáltásra, de úgy-ahogy még tartottam magam.

A húsz-huszonöt perces bemelegítés után ütés-rúgás kombinációkat kezdünk el gyakorolni. Brutál (így hívták az edzőt) akkurátusan megmutatta, hogy rúgjuk térddel arcba elképzelt ellenfelünket, miközben tarkójánál fogva magunk felé rántjuk, hogy mérjünk könyökütést az orrnyergére, stb. A mozdulatsorok olyan összetettek voltak, illetve annyi elemből álltak, hogy túlcsordultak a rövidtávú memóriám kapacitásán. Aggódtam, hogy nem tudom megjegyezni, hogy mit is kell csinálni, de aztán feltűnt, hogy nem ez a legnagyobb problémám.

Azt vettem észre, hogy nem is pontosan hallom, hogy mit mond az edző, nézni meg már erőm sincs, csak arra figyelek, hogy meg tudjak állni a lábamon annak ellenére, hogy a padló dőlni kezd, a falak is közelednek. A jelek szerint épp kibírtam a bemelegítést, de több már nem volt bennem. Szédülni kezdtem, és hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy alapállásban tartsam magam. Egy kicsit kiálltam a sorból. Aztán átsétáltam a másik oldalra a padokhoz, ott izzadtam egy kicsit, de nemhogy jobban lettem volna, hanem egyre szarabbul éreztem magam. Végül összeszedtem magam annyira, hogy felmentem az öltözőbe és tényleg hideg vízzel paskoltam a tarkómat. Olyan vegetetatív szintre jutottam – életemben először –, hogy eszembe sem jutott, hogy akár szégyellhetném is magam gyenge kondícióm miatt.

Végül visszakapcsolódtam, és a tae kwon do-ból bő tizenöt évvel korábban szerzett rutinnal egész normálisan elmozogtam a hátralévő időben. Az öltözőben mondták ugyan, hogy ez jóval erősebb edzés volt a szokásosnál, de addigra már újra birtokában voltam a szégyenkezés képességének.

Gyerekkoromban a felidézhetetlen márkájúakon kívül Tisza cipőim voltak, illetve maximum alsó kategóriás Pumák. Mindegyikükre jellemző volt, hogy a köztünk folyó mindennapos élethalál-harcnak az vetett véget, hogy végül kinőttem őket. A megvásárlás után kalapáccsal és kombinált fogóval kényszerítettem rájuk az akaratomat, tapostam őket, fociztam és kőfalra kepesztettem bennük. Megkoptak ugyan, de a gúnyos mosolyt soha nem sikerült letörölnöm az arcukról. Elpusztíthatatlanok voltak.

1991-ben vettük meg életem első Adidas cipőjét. Ez volt az első komoly lábbelim. Fehér bőr felsőrész, strapabíró, hajlékony talp, és messze nem utolsósorban a három, jól azonosítható csík az oldalán. Gyerekjáték volt bejáratni, csak a sarkán kellett egy kicsit koptatni, de a bőr valósággal megtanulta a lábam formáját, egy hét után olyan volt, mintha én növesztettem volna. Annyit hordtam, amennyit csak lehetőségem volt. Tehát mindig. Ezt már nem tudtam kinőni, és ez az én hibám volt.

Nyáron elutaztunk Romániába. Akkoriban az ország báját az infrastruktúra teljes elhagyásával igyekeztek élőn tartani. Nem nagyon voltak utak, nagyon nem volt világítás, nem volt cukor a túróspalacsintában (ordáspalacsinátban), a kenyér anyagát valami nagy sűrűségű darálékkal ütötték fel, a boltok töküresek voltak, stb. A vasúti hálózat, a várótermek és a vonatok egy kicsit sem lógtak ki a sorból.

Alapvetően Tusnádfürdőn, a kempingben volt a bázisunk. Onnan kirándultunk sokat pl. a Szent Anna tóhoz, illetve messzebbre vonattal mentünk. Az egyik alkalommal éjszaka zötykölődtünk haza. Egy vadonatúj kocsiban találtuk magunkat. Az egyébként szintén nem erős versenyző MÁV kocsikhoz képest is óriási volt a minőségi különbség. Makulátlanul tiszta, plüss huzattal ellátott süppedős ülések fogadtak minket és valahogy a permanens büdöset is ki lehetett zárni. Csak ketten jutottunk a kabinba, ezért úgy döntöttünk, lepihenünk. Mivel az egész út során örömünket leltük benne, hogy a román viszonyokat élesen bíráljuk, ezúttal kénytelenek voltunk úgy dönteni, hogy ha mégis előrelépést látunk az igényesség területén, akkor azt nem fojtjuk el csírájában, hanem segítőleg állunk hozzá. Így levettük a cipőnket, felraktuk a lábunkat, és félálomba szenderültünk.

A megérkezés hirtelen jött. Sz szólt, hogy itt vagyunk, most kell leszállni. Mindketten felültünk, magunk elé meredtünk, és én a “kurvasistenbasszameg” hangsort ismételgettem a tőlem telhető sebességgel, míg B a “mivan”-t mondta ki gyorsan háromszor fókuszálatlan szemekkel a sötétbe meredve, majd mikor a mondókámat megszakítva mondtam neki, hogy ellopták a cipőinket, ő is áttért az én szövegemre. Nem szálltunk le, hanem a tinédzserekre jellemző naivitással kerestük az elkövetőt. Persze nem találtuk, csak a magyart törő kalauz vágta az arcunkba a tényt, amitől már amúgy sem tudtunk szabadulni: “Ti voltatok a szamarak”. Meg kell mondanom, hogy nem volt könnyebb ettől a kijelentéstől, de a dühünk fokozására jól fel tudtuk használni a közlést.

Eggyel később szálltunk le végül, jókora távolságra a tusnádfürdői állomástól. Egy rövid ideig tanakodtunk, hogy a sínek mentén elinduljunk-e, de azt gondoltuk, hogy a kb. száz méterre baktató medve anyuka a két bocsával is azt tanácsolná, hogy ne, ezért az állomás várójában, egy-egy fapadon töltöttük az éjszakát. Nagyjából nyolc fok volt, mi pedig rövidgatyában és pólóban próbáltuk jól érezni magunkat. Nem sikerült. Hamar megállapodtunk a szülőknek egységesen továbbadandó hivatalos változat tartalmát illetően: a kempingben a faházunk ajtaja előtt, de a kis pad alá rejtve hagytuk a cipőket száradni. Reggelre eltűntek. Utólag belegondolva vállalhatatlan volt, hogy egy román vonaton, éjszaka levettük a márkás cipőinket, majd elaludtunk.

Az első reggeli vonattal bementünk Tusnádfürdőre. A piacra igyekvő sokszoknyás asszonyok értetlenül bámultak az arcunkba, majd a zoknis lábunkra, és így tovább, oda-vissza.

Nekem volt még két cipőm. Az egyik, egy nagyon könnyű, a terepet és a nedvességet egyáltalán nem bíró amolyan pszeudo sportcipő, a másik egy anyám nagybátyjától örökölt saválló munkavédelmi bakancs, melynek tervezésekor esztétikai és kényelmi szempontok nem játszottak szerepet. Annyit tudok még elmondani róla, hogy csak órái vannak hátra annak az emlősnek, amelyik olyan színűt fosik, mint amilyen színű az a bakancs volt.

Mindent összevetve, az hogy elvesztettem egy értékes dolgot, hogy mindez a saját hülyeségem miatt történt, és hogy utána sokkal kényelmetlenebbek voltak a mindennapok, úgy elszomorítottak, hogy Svédországban ezért már alanyi jogon pszichológust rendeltek volna ki hozzám. Még évekig kényszeresen bámultam a fehér bőr Adidas cipőket, hátha meglátom az enyémet.

A gardróbszekrény minden elemét odakészítettem a szobába. Előre bevittem minden szerszámot is, amire csak szükség lehet. Megnéztem, hogy milyen lyukak, foglalatok, illesztések, élek vannak a darabokon, és hogy milyen fajta csavarok, stiftek, összehúzók és távtartók a zacskóban. Kinyitottam a leírást, gyorsan nyugtáztam, hogy a darabok, a darabszámok és az eszközök stimmelnek. Elkezdtem a munkát az első folyamati lépésnél.

Nem mondanám, hogy bonyolult volt, de azért oda kellett figyelni, mert sokszor nem stimmelt a méretarány a leírásban a valósághoz képest, vagy egy olyan apróságot kellett észrevenni, hogy az oldalfal két hosszanti oldala közül melyik vájt és melyik sima: ettől függően kell kifelé, vagy befelé fordítani; és a másikat arra tengelyesen tükrözve elhelyezni. De nem is ez volt a gond. A problémát inkább azok a műveletek okozták, ahol a bal kezemmel tartottam a baloldali elemet, térdemmel a hátlapot (kicsit mellkassal is meg kellett támasztani), majd ahogy közben a jobb kezemmel az összehúzó felé közelítettem, észrevettem, hogy az a csavarhúzó, ami nekem kéne, a hátam mögött van éppen annyival, hogy hanyattfekve sem érem el pont, pedig addigra már a baloldali elem, és a hátlap is ledőlt. Egyre ingerültebben, egyre durvább mozdulatokkal dolgoztam, először hangosan, majd ordítva káromkodtam. Nem sokat vártam az ökölcsapások elindításával sem. Végül mégis összeállt a váz. Az eleje volt elöl, a hátulja hátul, a bal oldala balra, a jobb jobbra. Szuper. Navégre. Csak talpra kell állítani, mehet fel rá a hátlap, és egyszerűen bebillegetem a helyére, ahonnan már korábban elpakoltam mindent.

Ahogy felállítottam, egyszercsak a vízszinteseket akkurátusan tartva, de a függőlegesekből is vízszintest csinálva, bántóan hangos recsegéssel megbillent oldalra, majd óriási csattanással a padlóra zuhant. Már ordítottam, amikor megláttam, amit a hangból amúgy is sejteni lehetett: a csavarok jó nagy cafat farostlemezzel együtt szakadtak ki. Egy pillanatra elakadt a „szavam”, de aztán kettőzött erővel préseltem ki a levegőt a tüdőmből, és néhány újabb ütést is mértem a romhalmazra.

Dühösen felmartam a papírt a padlóról, hogy akkor hogy a picsába kell felállítani?! A füzet közepén, soha nem felejtem el, a jobb oldalon észrevettem egy “1”-es számot. Tehát a folyamat első lépését… De… A füzet közepén? A rohadt életbe! Akkor ki a hülye?! Hogy kerül a közepére az eleje?! Hány eleje van ugyanannak a folyamatnak?! Mikor kis nyugalmat sikerült magamra erőltetnem, jobban megnéztem, hogy mi van a talány hátterében. Két folyamat volt. Egy azoknak, akik vannak akkora barmok, hogy egyedül nekiállnak egy 236cm magas, középen perforált, ezért ingatag hátfalú, nettó 58 kilós szekrény össze- és felállításának. A füzet közepén pedig egy olyan leírás kezdődött, ahol két nyugodt, mosolygós barát rakja össze a bútort. Az egyik tartja például az oldalfalat, míg a másik csavaroz…