Szerző: suhodminyák

Portugál, magyar – két jóbarát

Tovább erősödött a meggyőződésem, hogy egyszer érdemes lesz ellátogatnom Portugáliába. Az egyik utasom odavalósi volt, és klasszikusan az a típus, aki mindenáron beszélgetni akar. Közös témának persze Anglia adódott – a focit (mert meccsre vittem) nem is erőltette, ezzel nagyot dobva a komfortérzetemen.

Úgy tűnt, hogy tud, tapasztalt mindent, amit mondok neki, csak ő maga még nem gondolkozott el rajtuk. Meséltem neki arról, hogy még nem jártam Portugáliában, de ez nem lesz mindig így, és hogy van egy olyan érzésem, hogy szinte nem fogom tudni elkerülni, hogy kiválókat egyek – nem úgy, mint Angliában, ahol gyakorlatilag nincs érdemi gasztronómia, és igazán jót enni csak nagyon kevés, más nemzetek konyháját képviselő, más nemzetek embereivel dolgozó éttermekben lehet.

Hevesen bólogatott, mint ha kimondtam volna valamit, amit ő nem mert, majd élénken magyarázni kezdte, hogy Portugáliában járva el sem fogom tudni kerülni a jobbnál jobb kajákat, és ezekért az ételkölteményekért felét-harmadát fogom csak fizetni az itteni áraknak.

– Amúgy is van valami mélyen közös a portugálokban és a magyarokban – emeltem a tétet. Erre már felszaladt a szemöldöke. Arra gondolok – folytattam –, hogy nem mindenki ért ahhoz, hogy kedvező helyzetét, gazdagságát vagy akár ezeknak csak az esélyét olyan heves boldogsággal játssza el, ahogy mi tudjuk – az oroszokat nem számítva.

Öröm volt látni, ahogy sugározni kezdett az arca, ahogy kezdett ráismerni saját népe lelkére abban, amit elmondtam, úgyhogy folytattam: – Egyszerűen lenyűgöző, hogy egy ország, aki óriási falatot harapott Amerikából, és annyi aranyat hordott haza, hogy a hajókon paradicsomnak vagy száz évig nem is jutott hely, ezt az aranyat hintókra kente, meg szobrokba öntötte. Biztos, hogy az úton, miközben az EU egyik legkisebb játékosává váltak, kitűnően szórakoztak.

lisbon_-_national_coach_museum.jpg

Erre már hangosan nevetett, mint akinek volt osztálytársai emlegetik fel a húsz éves osztálytalálkozón élete legjobb buliját, ami majdnem a halálával végződött, de így, hogy mégsem, a legintenzívebb, legboldogabb történés volt az egész életében.

Na így, a megfelelő pszichés felkészítéssel engetem el a meccsre. Utána még szintén portugál barátaival tervezett időt tölteni. Szívesen megnéztem volna, hogy milyen szellemben. Mindenesetre tőlem jó hatvan százalékos borravalóval búcsúzott.

Vakker

Pár hónapja egy olyan étteremből kellett felvennem utasokat, amit nem ismertem, a rendszer pedig rossz helyre tette a térképen. Vártam egy jó darabot, próbáltam a diszpécserrel dűlőre jutni – sikertelenül. Azért egy üzenetet rám küldtek, hogy nagyon fontos, hogy ezt jól csináljam, mert az utas vak, és így segítségre szorul.

Szuper – gondoltam –, akkor az eddig, az esti pörgésben feleslegesen eltapsolt tíz perc megfejelése következik. Bementem az étterembe, ahol elmondták, hogy a vak pár már kint van az étterem előtt. Megtaláltam őket az étterem egyik dolgozója kíséretében. Egy autóktól elzárt helyen álltak (az étterem dolgozója egyébként látó). Megkértem, hogy jöjjenek már előre az úthoz, én addig visszaszaladok a kocsihoz, és idejövök értük.

Így is lett. Eddig jó tizenöt perc telt el. Besegítettem őket, és megkérdeztem, hogy hova szeretnének menni. A lehető legközelebbi rendezvénycsarnokot mondták be, épp az alapdíjas kategórián belül. Ez péntek este kettő font hatvanat jelent. Arckifejezésemmel nem lepleztem csalódottságomat, de a hangom persze udvarias maradt. Menet közben zenéről beszélgettünk. Volt rá időnk, mert a sétatáv autóval, a gyalogos sétányokat kerülve, és a tömegben araszolva rohadt sokáig tartott.

Megérkeztünk, bemondtam az árat, és meg is kaptam fillérre, minden borravaló nélkül. Az anyagiak rendezése után megkértek, hogy kísérjem el őket a pénztárig. Öt fok, én egy pulcsiban, a pénztár több száz méterre. Odakísértem őket úgy, hogy végig mondtam, hogy most mi jön, merre járunk, illetve hogy a végén azért cikkcakkolunk, mert egy így felállított kordont kell kerülnünk. Megköszönték, én meg futottam vissza a lehető legkellemetlenebb helyen hagyott kocsihoz, remélve, hogy nincs rajta cédula. A kalanddal elment vagy negyven percem, és kerestem kettő hatvanat úgy, hogy ilyenkor egy tízes a normális.

A múlt héten nagyjából ugyanoda kaptam hívást, ahol az imént részletezett eset kezdődött. Ez most az üvegpalota volt tele lakásokkal, amit jól ismerek. A képernyőn ezúttal eleve ott volt, hogy az utas vak lesz. És megláttam ugyanazt a nőt. Úgy tűnik, ebben a házban lakik. Ezzel együtt most is egy segítő fogta a kezét. Megint besegítettem a kocsiba, és megint bemondott egy alaptávon belüli címet.

Ez értelem szerűen a forgalmas belvárost jelentette, most nem péntek este, hanem csak simán a délutáni csúcsban, amikor az amúgy minimális hétvégi felár sem játszik. Az egyik kis tescohoz kellett vinnem. Már épp mondani akartam, hogy majd a sarkon fogok tudni megállni (az egyetlen helyen, ahol a rendőrök megtűrik pár pillanatra a taxikat ezen az utcán), amikor megkérdezte, hogy oda tudnám-e kísérni.

Hát hogy a kutyafájába ne tudnám. Megint kifizette az alapdíjat minden extra nélkül. Felálltam fél kerékkel a járdára, kísértem a könyökénél vezetve, még zöldet is kaptunk a zebrán, odaértünk, és gyors búcsút készültem venni, amikor megfejelte azzal, hogy kísérjem be a vevőszolgálatra. Bekísértem.

Visszafelé már előre lejátszottam a beszélgetést a megbüntetésemen fáradozó rendőrökkel, hogy én vakot kellett, hogy bekísérjek, azt is hozzá hazudtam volna, hogy mankóval volt, megmutattam volna a képernyőn, hogy tényleg vak, végső esetben pedig felháborodtam volna, hogy a zsaru nem érti a közszolgálat lényegét, és elkértem volna a jelvénye számát, de végül nem jött rendőr.

Korábban sem tagadtam le magam előtt, de ekkor alaposan belegondoltam, hogy mennyire utálom ezt a nőt. Kétszer találkoztam vele, és kétszer kért jóval többet annál, mint ami még kis extra fáradsággal elintézhető. Megköszönte, de nem jobban, mint bárki. Borravalót sose kaptam. Értem én, hogy ő ki van szolgáltatva, de legalább egy extra kösz (I really do appreciate it) bele kellene, hogy férjen.

Aztán elgondolkodtam újra, megpróbáltam az ő szemszögéből nézni a dolgot. OK, így már azért más. Én is biztos gyakran használnék taxit, az a legkézenfekvőbb. Ha olyan sokat taxiznék, és vakként jó eséllyel nem lennék elárasztva pénzzel, könnyen lehet, hogy én se adnék borravalót. Szintén anyagi megfontolásból igyekeznék a közelben maradni, azaz olcsó, lehetőleg alapdíjas fuvarokkal operálni. Tehát egy csomó minden jogos (de az extra köszönet elmaradását nem tudom elfogadni akkor se).

De akkor mindezek végiggondolása után miért utálom még mindig? – gondolkodtam tovább. Két dolog jutott eszembe. Én nagyon rosszul tűröm a kiszolgáltatottságot, nem szívesen kérek segítséget semmiben, amit én magam meg tudok csinálni. Nyilván el sem tudom képzelni érdemben, hogy milyen vaknak lenni, főleg születéstől fogva. De hogy valaki a saját lakásából ne tudjon egyedül kimenni az épület elé, az nem fér a fejembe. Ez a nő nekiállt maximálisan visszaélni a nehéz helyzete felé irányuló szimpátiával, és extrán leterheli a környezetét úgy, hogy közben magának is árt rendesen.

Ahogy magamat elképzelem (és ez persze csak képzelgés, meg jóval kevésbé fogós helyzetekre adott válaszaim emlékéből gyártott elmélet), megpróbálnék kialakítani egy még menedzselhető önálló életet, és azon lennék, hogy annak határait lassan, de biztosan tágítsam. Lennének jól ismert, bejáratott útjaim, agyalnék, hogy milyen érzékekkel tudok helyettesítő észlelésekhez jutni, satöbbi.

A másik dolog, hogy el vagyok kényeztetve. A tanfolyam elvégzése óta gyakran kapok vak utasokat, és a döntő többségük lenyűgöző. Tudják, hova mennek, érzik, hol tartunk az úton, minimális segítséggel (most érünk a dupla körforgalomhoz) tudnak navigálni, hogy merre kanyarodjak. A saját portájuk környékén olyan rutinosak, mintha sólyomszemek lennének. A tényleg szükséges segítséget elfogadják (menjünk arrébb, itt egy mély tócsa van; vigyázz, magas a járdaszegély, stb), de amit maguk meg tudnak oldani, azt megoldják.

Ők azok, akiket kérés nélkül is elkísérek az első zebráig, ház sarkáig, szobor elé, akárhova, amiről látom, hogy bólintanak, hogy ok, akkor tudják, hogy hol vannak és merre állnak. Ők azok, akiket még követek szemmel, hogy tényleg boldogulnak-e, miután kitettem őket. Ettől a nőtől viszont gyorsan búcsúzom, úgyis leszólít mindjárt valakit, hogy segítsen neki.

Politikusok, fáradság, stb.

Gomolyog itt Angliában egy ügy egy ideje, ami pár ismerős eleme dacára kissé másként alakult, mint ahogy nálunk szokás.

Egy szokványos, kutyákkal és gyerekekkel fotózkodó konzervatív politikus – nyilván szintén PR szándékkal – biciklivel akart a miniszterelnök rezidenciájára gurulni, de az ott posztoló rendőr leállította azzal, hogy ezt valamilyen szabály alapján nem szabad. Ebből vita lett, aminek során a politikus gyakorlatilag leparasztozta a rendőrt. Erre ugyan a latin plebs szót használta, de ez valamiért a köznépnél ugyanúgy kicsapta a biztosítékot.

andrew-mitchell_2349611b.jpg

Történt ugyanis, hogy két másik rendőr kiszivárogtatta a dolgot egy bulvárlapnak (őket hipp-hopp ki is rúgták), az újság megírta a történetet, Mitchell meg tagadott mindent, és felháborodottan beperelte őket. A következő pillanatban megbukott mint politikus. Le kellett mondania, a karrierjének vége lett egy pillanat alatt – egyelőre nem tudni, mennyi időre.

Az ügy a bíróságon folytatódott két évig, és most lett vége. Hangfelvétel nem készült, úgyhogy a bírónak a vallomások, a körülmények és valószínűségek alapján kellett döntenie. Úgy döntött, hogy az egyes elemek valószínűsége abba az irányba billenti az ügyet, hogy a parasztozás megtörtént.

A bíró olyanokat említett, hogy a szóban forgó rendőr híresen becsületes, és múltja makulátlan (ezek ugye egy politikusnál nem értelmezhető kategóriák – teszem hozzá én), meg hogy a videofelvételen látszik, hogy a politikus kikel magából, ami könnyen elképzelhetővé teszi, hogy csúnyábbat mondott, mint ami belefér, meg azt is, hogy erre aztán a lehiggadás után nem, vagy nem pontosan emlékszik.

Feltűnt, hogy az üggyel foglalkozó műsorokban mindig azon van a hangsúly, hogy Mitchell parasztozott, és az szót sem érdemel, hogy ezek után még volt pofája beperelni az ezt leközlő lapot. Szerintem az első tízpontos parasztság (és egyúttal az őszinteség ritka megnyilvánulása), a második viszont egy száznegyvenhat pontos arcátlanság.

Más. A BBC4-en David Cameron miniszterelnök egy beszédéből vágtak be részletet. A többi politikushoz hasonlóan nála is a mozgó száj árulja el, hogy hazudik, aki azonban a hangjára is figyel, az tudja, hogy van abban a tettetett, fáradtságot nem ismerő, az ország jobbítására törő elszántságban valami mélyen gusztustalan, igazán undorító aljasság, ami tényleg csak a politika környékén fordul elő.

Az épp a kocsiban ülő négy egyetemista közül az egyik, a hátsó ülésről, nem emelt hangon, de szinte tapintható, vágyódó érzelmi töltettel mondta, hogy szívesen töltene hosszabb időt azzal, hogy üti Cameron arcát, és még csak bele se fáradna. Soha. (I would never get tired punching his face).

A teljhatalomra jutott politikus kérése

Nagy a teljes, a fülére mázsás súllyal ülő csöndre riadt fel. Első gondolata az volt, hogy hogy is történhetett, hogy elvesztette a kontrollt. Nem tudta, mióta feküdt hanyatt, kikötözve a hideg kövön.

Darabonként próbálta összeszedni, hogy mi is veszi körül, mi történik vele. A reflektor élesen világított kipeckelt szemébe. Érezte, hogy ahol nemrég még ömlöttek a könnyei, most sós szárazság van csak, az elvakított szemeit szúró fájdalom az elviselhetetlenség határán épült be a világába, és már olyan volt, mintha mindig vele lett volna.

Fázott, iszonyúan fázott. A kő nem szűnt meg sugározni azt a konok, a belső szerveken és csontokon áthatoló, kérlelhetetlen hideget. Szinte külső szemlélőként vette észre, hogy reszket, majd rögtön nagyon is belsővé vált az élmény, és sugárzó, bénító fájdalma összeolvadt a szeméből indulóval.

Ekkor megérezte a nyomást a herezacskója, és a combtöve találkozásánál. Ez töltötte el a legmélyebb rémülettel. Kiss billegtette a pengét, talán meg is vágta már, Nagy nem tudta eldönteni. Csak azt érezte, hogy a penge hidege eltűnt, fizikailag szinte elkülöníthetetlenné vált saját magától, csak a tompa nyomás maradt a helyén, és a rémületes érzés, mintha Kiss valahogy a belsejébe férkőzött volna.

Kissel együtt jártak általánosba annak idején. Ismerte. Nagyon félt, mert tudta, hogy Kiss bármire képes, és rettegett, mert azt is tudta, hogy Kissnek szinte biztosan nincs fogalma arról, hogy a combtőnél egyetlen vágás is halálos lehet.

Nagy most saját ziháló, szaggatott légzésére lett figyelmes, majd rögtön arra, hogy Kiss is szaporán, izgatottan lélegzik, de aztán mintha mégis megnyugodott volna. Nagyra újra ránehezedett a csend, azt érezte, hogy mindjárt megint belezuhan, de ekkor Kiss megszólalt.

– Ez most biztos nehéz neked, én nem kétlem. De hidd el, hogy a megoldás felé haladunk. Én hiszek benne, én hiszek benned, hogy meg fogod érteni, hogy mit szeretnénk tőled. Szerintem már most is érzed, csak nem tudod még. És épp itt van az egésznek a veleje. Te mindig tudni akartál mindent. Már ne haragudj, de én mindig is láttam benned ezt az arroganciát. Ha olyan okos vagy, hogy kerültél ide? Na látod. Tudom, hogy neked egyelőre nem erre a rugóra jár az agyad, és nincs is ezzel semmi gond, pontosan azért vagyunk most itt, hogy megértessem veled, hogy valójában hogy kell gondolkodni, pontosabban érezni és viselkedni. Amikor az előbb elmondtam neked az alapvetéseket, meg a hivatalos tényeket ezekben az ügyekben, amikről beszéltünk, akkor azt láttam, hogy te megpróbálod kitalálni, hogy én mit gondolok, hogy szerintem mi a helyes válasz. És félre ne érts, ez már valami, ez már sokkal jobb, mint amikor vetted a bátorságot, hogy te magad eldöntsd, hogy mit tudsz, meg mi helyes. De az istenfáját, mégis őszintétlen az egész, nem gondolod?! Mi azt szeretnénk, hogy megbízz bennünk. Hogy higgy nekünk. Vagy is hát bennünk. Engedd el magad, és fogadd el, ami van. Én nem félelmet akarok látni a szemedben. Én a hit nyugalmát akarom látni. Azt, hogy te tudod, hogy nekünk igazunk van. Tudod, és ez megnyugtat téged. Ránk bízod, ami ránk tartozik, és te csak azzal törődsz, ami a te dolgod. Vedd már észre, hogy ez éppen, hogy neked jó. Hát mennyi terhet vesz le a válladról? Értsd meg, hogy pontosan így leszel szabad! Hogy most ebben a helyzetben vagy, az épp az eddigi életed lényegét mutatja meg, azt, hogy így kudarcra vagy ítélve. Hát ez szabadság neked? Nézz már körül. Jó, hát most nem tudsz, de érted, képletesen akkor. Na ugye. Na várjál, menjünk akkor apró lépésekben előre. Most csak annyira válaszolj nekem, és ne kapkodd el, nem sürget senki, hogy legalább azt elhiszed-e, hogy én jót akarok neked. Ha látom is, hogy tényleg elhiszed, és nem csak hallom, hogy ezt mondod, hanem a érzem is a hangod milyenségéből, akkor eggyel megint beljebb vagyunk. Akkor át tudunk menni a szobába. Ott barátságosak a fények, meleg van, satöbbi. Ez azért is lenne különösen jó neked, mert így kézzelfoghatóan éreznéd, hogy én milyen úton akarlak vezetni, hogy így mész a jó irányba. Érted? Én tudom, hogy okos vagy, nem fogom ezt tagadni, dehogy is fogom. Azt is tudom, hogy be fogod látni, hogy ez a te utad, és a többi, majd meglátod, megy magától. Annyi, de annyi segítséget fogsz tudni kapni, amennyiről nem is álmodtál, csak te is a jó irányba akarj menni. Tudom, az eleje nehéz, de aztán olyan lesz, mintha csak langyos vízbe kéne hugyoznod naphosszat. Már ha megengedsz egy ilyen vicces kiszólást, most, hogy végre kezdünk egy hullámhosszra kerülni.

A kézsebész

Prof. Dr. Nárcisz Tibor nagy lendülettel nyitott be az irodájába. Vendége gyorsan felállt, és egész testével a főorvos felé fordult. Egyszerre köszöntek egymásnak: a kórusban elhangzó „jó reggelt kívánok” után már csak egyetlen, halk „főorvos úr” foszlott szét a szoba levegőjében.

Nárcisz hátradőlve süppedt foteljébe az asztala mögött, és vendége is visszaült a széke szélére. – Na figyeljen. – kezdte az orvos, és kis szünetet tartva összeillesztette két kezének ujjbegyeit, majd pár pillanatig elégedetten szemlélte őket. – A műtéten rég túl vagyunk, ezt maga is tudja. Meglehetősen bonyolult eset volt a magáé. A roncsolódásnak ezen a szintjén lehet mondani, hogy csodaszámba megy, amit a maga kezéből ki tudtam hozni. Nem elég, hogy minden ujja megvan, sikerült a csontokat, inakat és az idegeket mind megmentenem. Miért mondom ezt magának? Azért, hogy megértse, hogy én jóformán a lehetségesség határát toltam ki, amikor a maga kezét visszaadtam magának. Nem akarok álszerény lenni: ez óriási dolog. Nemzetközi szinten.

A beteg kissé kényelmetlenül érezte magát. Maga elé tartotta a szóban forgó kezet, lassan behajlította, majd kinyújtotta az ujjait, mintha csak jobban meg akarná érteni, tetten akarná érni a csodát, amiről a főorvos beszél. Aztán, mikor észrevette, hogy elveszett a gondolataiban, hirtelen az ölébe tette a kezét, felkapta a fejét, és megszólalt. – Főorvos úr, még egyszer nagyon köszönöm, ön nem is tudja, hogy mennyire há…

– Kérem! – szakította félbe Nárcisz. – Én nem erről beszélek. Én arról beszélek, hogy ez, és ezen egyszerűen nincs mit szégyellni, egy kimagasló szakmai teljesítmény. Megmondom őszintén, hogy büszke vagyok rá. A maga keze mostantól kezdve egy kicsit az enyém is. Érti mire gondolok? Nekem ez egy alkotásom, egy fegyvertény, valami, amire méltán lehetek büszke, valami, ami, majd csak figyelje meg, ha elmeséli valakinek, hogy milyen sérülést szenvedett, és megmutatja, hogy mégis milyen lett a keze, akkor fogja ön is igazán, teljes mélységében megérteni, hogy ez csoda. A maga keze nekem olyan, mint egy festőnek a kép, amit festett. Száz szónak is egy a vége: arra kérem magát, sőt, határozottan kérem, hogy ezt kezelje súlyán, becsülje meg!

– Kérem! – kezdte a beteg, és két, a főorvos felé fordított tenyerét maga elé tartva folytatta – Ez a legtermészetesebb, én még egyszer mondom, hogy iszonyú hálás vagyok, és higgye el, hogy látom a jelentőségét, én tudom, hogy maga nélkül nem itt tartanék, hogy talán a kezem meg se… És megígérem, hogy amit elkezdtünk, azt folytatom, és tornáztatni fogom, mozgatni, erősíteni, lazítani, járni fogok a gyógytornára, és én magam sem fogok addig nyugodni, amíg olyan nem lesz, mint azelőtt.

– Nézze, én ezt örömmel hallom – intette le Nárcisz a beteget –, de én mindezt tudom. Látom, hogy maga küzdeni képes, erős akaratú ember, és tudom, hogy ami a maga része ebben a dologban, azt maga meg fogja tenni, ahogy én is mindent megtettem, ami az én részem volt. Én inkább egyfajta tiszteletről, megbecsülésről beszélek, ha érti, mire gondolok. Az alkotás, a megtestesült csoda iránti tiszteletről, és megbecsülésről. Egyfajta morális, elvi hozzáállásról. Itt egy nagyon kifinomult viszonyról, egyfajta kötelékről van szó köztem, a maga keze, és maga között.

– Én kérem értem, és megértem – válaszolta a beteg szinte panaszosan –, de nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy mivel… – Megmondom magának, az istenfáját! – vesztette el a türelmét a főorvos – Egyszerűen nem akarom, hogy ezzel a kezével törölje a seggét, vagy nyúlkáljon én nem is tudom, hogy hol mindenhol!

Rádiószociológia

Itt az emberek közötti társadalmi különbségek meghökkentő pontossággal érhetők tetten a fogyasztási szokásaikon keresztül. Ha ránézel valaki autójára, rögtön tudod, hova tartozik. Ugyanígy kasztrendszer szintű elhivatottsággal látogatják a saját szupermarketjeiket, és felfelé sznobnak és drágának, lefelé igénytelennek tartják a többit.

Hadd nyissak itt egy bekezdésnek tűnő zárójelet. Előre szeretném bocsátani ugyanis, hogy minden társadalmi csoport tagjainak 80%-át idiótának tartom, és olyannak, aki valódi, átszűrt gondolatok és meggyőződések nélkül, szinte gerincvelőből cselekszik úgy, ahogy szerinte tőle, mint pl. középosztálybelitől elvárható. Így, amiket lejjebb írok, mind úgy kell érteni, mintha oda lenne írva mögé, hogy „vagy olyannak akar látszani”.

Szóval nincs ez másképp a rádióadók esetében sem. BBC4-et a napi történések és a világ dolgai iránt érdeklődő emberek hallgatnak, illetve jobbára azok, akik a brit társadalom szerencsésebbik felén helyezkednek el. Meg én.

A (szintén BBC-s) Radio1 azoknak a fiataloknak a rádiója, akik idővel BBC4 hallgatókká fognak válni, de azért ma még leginkább a kortárs popkultúrára kíváncsiak – noha időnként egészen magas színvonalú kortárs zeneművészek alkotásait is hallhatják például az elektronikus zene területéről.

A Radio1 és a BBC4 közötti űrt hivatott kitölteni a Radio2, ami a negyvenes éveikbe vagy azon túl csúszó, a BBC4 felé sodródó csoportot szolgálja ki letűnt évtizedek sokszor nem is rossz, máskor gyalázatos zenéjével.

Na de ők mind, együtt is kevesen vannak azokhoz képest, akik két másik lokális rádiót hallgatnak. A Juice FM közönsége a saját lecsúszásukhoz ragaszkodó, önpusztító emberek masszájából kerül ki, akik egyébként relatíve szűkös lehetőségeikhez képest igyekeznek becsülettel, erejükön felül fogyasztani. Az itt hallható zene mindennek a legalja – naponta tucatszor ismételve.

A Radio City hallgatói annyiban különböznek tőlük, hogy nem vágynak annyira a súlyos helyi akcentusra, nem bánják, ha pár régebbi sláger is beesik, és iszonyúan fontos nekik, hogy nehogy Juice FM hallgatónak nézzék őket. Aki irodai munkát végez, és már nem az adminisztrátori pultnál ül, annak pontosan ez kell.

Számomra a legérdekesebb a Juice FM csapat. Ők az egyedüliek, akik, amikor meghallják, hogy BBC4-et hallgatok, követelik a saját rádiójukat azzal, hogy mi ez a szar politika (mint pl. olyan műsorok, amikben épp róluk van szó, akiket a cégek PR-ja a lehető legeredményesebben vesz hülyére), rakjak be valami zenét. Arcról látom, hogy ez alatt azt értik, ami épp a Juice FM-en megy. Ha az 15 perc reklám, az is jó, kisimult arccal hallgatják.

Eddig egyszer olyan is előfordult, hogy egy korahúszas srác kapcsolgatni kezdte a rádiót, amin én úgy megdöbbentem, hogy az már neki is feltűnt. Találomra kiválasztotta a Radio1-et; nyilván azt hitte, hogy az kell, hogy az első helyen legyen. Ránéztem, és a lehető legtömörebben „megkérdeztem”, hogy a Juice FM kell-e neki (Juice Fm I guess). Bólintott, és meghallgattuk a reklámblokkot.

Azért ez általában ennél eggyel finomabban, pontosabban manualitás nélkül, verbálisan zajlik. Megkérdezik, hogy „te ezt hallgatod?!”, amire én vagy mondok valami igenlőt, vagy olyasmit, hogy hogyan is tagadhatnám, vagy csak annyit kérdezek, hogy „Juice FM?”.

A múltkorjában már majdnem flow élményem volt, ahogy a szürkületi enyhébb forgalomban gurultam egy relatíve távoli célpont felé a BBC4-et hallgatva, hátsó ülésemen egy szalmahajú, száraz bőrű, szikkadt figurával, aki szinte hajléktalannak nézett ki, de szedett-vedett ruhája, és ő maga legalább nem volt büdös.

A Napról volt szó, láttam is magam előtt az izzó narancs golyóbist, már indultak a szabad asszociációk a fejemben messze a volántól meg az úttól, akikor a rekedtes hang megszólalt a hátam mögül. – Te ezt hallgatod, haver? Mintha vaskampóval rántottak volna vissza a kevéssé attraktív valóságba. – Igen – mondtam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egyből a Juice FM-re váltsak neki, vagy épp ellenkezőleg, most legyen az, amikor először közlöm a rossz hírt, hogy itt sajnos ez szól, és kész.

De nem sok időm maradt tűnődni, mert az igenemre szótagnyi szünetet sem hagyva rögtön előrébb húzódott a figura, és szinte mohón kérdezte: – Jól hallottam, hogy azt mondják, hogy a Nap a felszíne felett magasabb hőmérsékletű, mint magán a felszínen?

Nekem egy szótagnyinál többi időbe került, mire megértettem, hogy nem az történt, ami ilyenkor mindig szokott, majd a kérdést dolgoztam fel, és végül az így összejövő késéssel válaszoltam, hogy tény, hogy ezt mondták. A visszapillantóból láttam a fickó tükörképemre szegezett tekintetét. Az volt benne, hogy de hát ez hogy van akkor? A fel nem tett kérdésre azt válaszoltam neki, hogy gondolom olyasmi lehet ez, mint a gyertya lángjával: ott is felfelé áramlik a hő, és a csúcsán melegebb, mint a tövénél.

Ezt további (vagy bármilyen) szakértelem híján ennyiben hagytuk, de ő még elkanyarodott egy kicsit az európai űrkutatás kérdésköre felé, és sajnálatát fejezte ki pár leállított vagy el sem kezdett program kapcsán. Aztán megérkeztünk, és a végén egyfajta összetartozás-élménnyel gazdagabban köszöntünk el egymástól.

Ötven penny

Rohadék helyről, két négysávos út kereszteződéséből kell felvennem az embert. Beül, köszönünk, és ahogy rám néz, furcsa érzésem támad. – Rég nem láttalak – mondja, és nekem beugrik, hogy egy korábbi rendszeres utasom az. (Nem is értem, hogy hogy lehetnek egyáltalán rendszeres utasaim, amikor több, mint kétezer autó futkározik a körzetben, és én sem válogatok a kerületek között).

Ahogy meghallom a hangját, rögtön beugrik minden, hogy honnan hova szoktam vinni, és hogy mindig problémázik a pénzzel. Azt állítja, hogy egy ötösért szokták vinni a megszokott (és a mostanitól eltérő) útvonalán. Én meg azt szoktam gondolni, hogy biztos a műholdas ketyere adatai alapján számolva lehet annyi, de amit minden taxis használ, azaz a saját kocsijának a beépített mérőjét, az alapján öt ötven. Mindegy, rá szoktam hagyni, de aki előre ül, és végigpofázza az utat, azt adjon borravalót is, én mindig azt mondom.

A kérdésére válaszolva elmondtam neki, hogy volt egy rendes munkám (proper job), de azt kilőtték alólam, úgyhogy megint itt ülök. Ezért nem látott egy ideig, és ezért láthat most. A részletekbe bele se megyek, tudom, hogy egyáltalán nem érdekli: nem is kérdez semmit. Megkérdezem viszont, hogy ő nagyjából hány sofőrre emlékszik. Néhányra – azt mondja. Rám azért, mert nem látott egy ideje.

Beszélgetünk még egy kicsit a munkaerő-piacról, amiről neki – a világ többi dolgához hasonlóan – lövése sincs, de a sablonok polcáról levett véleménye, az van. Ha a triviálistól, kézzel foghatótól vagy a szemünk előtt lévőtől eltérő dolgot hozok szóba, nyugtázza, de nem reagál érdemben. Amikor networkingről, meg beágyazottságról beszélek, meg arról, hogy rengeteg munka van, csak egyik se nálam landol, még némább, mint egyébként.

Eljutunk a célállomásig, és mivel ismerem a sóher természetét, direkt egy kicsit alámondok az árnak, pedig tudom, hogy a legoptimálisabb úton hoztam. Hét font. Ravaszdian rám villantja műfogait, és tettetett mókássággal, mint aki egy gyereket ér csalási kísérleten fekete péterezés közben, megkérdezi, hogy biztos vagyok-e benne, mert ez minden más alkalommal hat ötven szokott lenni neki.

Ekkor értem csak meg, hogy ez így takarít meg egy valag pénzt, hogy mindenkitől visszatart ötven pennyt, azaz két fontot minden nap, mert két oda-vissza útja van két különböző viszonylatban. Rámosolygok én is, és megerősítem, hogy ez bizony halálbiztosan hét. Számlát kér, és búcsúzóul még behajol a kocsiba, és a szemembe nézve, mosolyogva mondja, hogy biztos benne, hogy találkozunk még. Remélem, nem – válaszolom neki.

Nagymamának meg kell halnia

Két többé-kevésbé rendszeres utasom mellé beülhetne egy pszichológiahallgató megnézni, hogy lesz a baj. Reggelente egy nagymama kíséri el a kisunokáját az egyébként sétatávra lévő iskolába. Azaz taxit hív.

A nő valamivel százhatvan centi alatt van, hangja érdes, akcentusa spanyol, haja drót, bőre pergamen és úgy van kifestve, hogy az még épp nem ijesztő. Annyira szikkadt, inas, hogy felteszem, konzerválta magát, és ebben az állapotában már örökké fog élni.

Az unokája puhatestű, apródfrizurás sörösüveg tompa tekintettel, a reggeli morzsáját épp megtartó kappanbajusz-kezdeménnyel, szinte napról napra látni, ahogy egyre nagyobbra nő.

Minden reggel azonos menetrend szerint zajlik. Gondolom, hogy még a lakásban könyörög egy kicsit a srác, hogy a nagyanyja ne kísérje el, de hasztalan. Kilép hát az ajtón, időnként köszön is, és beül. Másodpercekkel később jön a nagyi, és ő is beszáll a gyerek táskájával együtt.

Út közben apróságokról beszélgetnek. A nő mindig spanyolul kezdi, a fiú angolul válaszol, és borzasztóan feszült. Aztán megkéri, vagy költői kérdésbe bújtatva szólítja fel nagyanyját, hogy beszéljen ő is angolul.

Megérkezéskor a gyerek hol könyörögve kéri nagyanyját, hogy maradjon az autóban, hol durván utasítja. Az eredmény mindig azonos: nagyiról lepereg a dolog, és végül, amikor a srác már majdnem a kapunál tart, utána rohan, és megigazítja a gallérját, vagy utána visz valami papírt, vagy tesz bármit, ami a fiú kortársai előtti teljes megsemmisítését eredményezi.

Még én is látom a kocsiból, ahogy a lányok, miközben folyamatosan semmibe veszik a nagyra nőtt apródot, a nagyszülő akciójakor azért ezt épp csak egy pillanatra felfüggesztik, és mély megvetést sugároznak felé. Mint akit ki kellett herélni, mert képtelen volt felmászni a kötélre.

Amikor először vittem őket hazafelé, és a srác – érzelmesebb pillanataiban spanyolra váltva – arról panaszkodott, hogy szívatják a többiek, szinte hátrafordultam, hogy első lépésként szabadulj meg az apródfrizurádtól, te szerencsétlen, aztán adrenalinra vagy legalább intravénásan beadott koffeinre lesz szükséged, de ma már látom, hogy itt a nagymamának kellene meghalnia ahhoz, hogy a gyerek számára legyen remény. Márpedig a nagymama nem fog meghalni.

Rózsaszín

Ennek a típusnak a képviselőivel – mivel kerülöm az éjszakai műszakokat – jobbára a napom végén futok össze, azaz estefelé. Azaz nem a legvidámabb hangulatban. Javarészt lányok tartoznak ide, de vannak fiúk is. Megtöltik a kocsit, mert nem taxira akarnak költeni, hanem arra, hogy ájultra igyák magukat. A legtöbbször jócskán várnom kell rájuk, noha rájuk nézve nehéz elképzelni, hogy pontosan mi lehet az a hozzáadott érték, amit a felhasznált idő alatt realizáltak.

Emelkedett hangulatban ülnek be, és sokszor velem is kommunikálni akarnak minden áron, noha én ilyenkorra már fáradt vagyok, és nem keresem húszéves partiarcok társaságát. Őszintén szólva nem mindig értem pontosan, hogy miről van szó, mert az ország ezer részéből jönnek, mindig újabb és újabb, általam még soha nem hallott akcentusokkal, úgyhogy megértjük egymást, de azért elég sok minden elvész közben.

A nyelvi közeg kásássága az oka annak is, hogy nem értem a poénjaik egy jó részét. Ha érteném őket, valószínűleg, akkor sem tetszenének. Amikor – akár többedszerre – visszakérdezek, előbb-utóbb nevetgélés lesz a dologból – és nem egyértelműen együtt nevetünk.

Sokszor bedobják a szokásos társalgásindító sablonjaikat, mint foci, satöbbi, de a legbosszantóbb, amikor azt kérdezik, hogy szeretek-e taxisofőr lenni. Erre konokul mindig őszintén válaszolok, és azt mondom, hogy nem. Ekkor (elsőre) érdekes fordulat következik, és a kapott válaszon mindig megdöbbennek, de soha nem kérdeznek utána, hanem egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen nekem boldognak kéne lennem, mindenkinek olyan boldognak kéne lennie, mintha egy felelősség és tét nélküli élet lokális csúcsát élné meg éppen szombat este; aki nem így van vele, az elbaszta, mert nem sikerült betartania az előírást, ami az itteni médiából ömlik megállás nélkül.

Erre a válaszomra úgy reagálnak, mintha rózsaszín világuk közepére székeltem volna, és kimondottan meg vannak sértődve. Egyszer visszakérdeztem, hogy mit szokott mondani a többi taxisofőr, amikor ezt kérdezi tőlük. Erre azt a füllentést kaptam válaszul, hogy honnan tudná, soha nem volt még ilyen beszélgetése. A valóságban neki életében csak ugyanolyan beszélgetései voltak, amikre ugyanolyan formaválaszokat kapott, amikre nem is emlékszik, ami nem is baj, hiszen az egész paláver nem valódi gondolatok kicseréléséről szól.

Egy másik lány arról kérdezett, hogy melyik csapatnak drukkolok. Én – noha le is lőhettem volna ezért – beszélgetni kezdtem vele. Persze megint egy őszinte válasszal kezdtem, hogy nem érdekel a foci. Erre a lány agya – ahogy az várható volt – ledobta a szíjat. Erre visszakérdeztem, hogy ő hogyhogy szereti a focit, illetve mit szeret benne.

Erre nem számított, úgyhogy inkább támadásba lendült, hogy mi a bajom azzal, hogy ő szereti a focit. Azt hazudtam, hogy semmi. Ugyanis meggyőződésem szerint ez a lány egyszerűen azt hiszi, hogy ettől eredeti és/vagy különleges lesz, de sajnos az ezt hívők tábora meglehetősen népes. A hátsó ülésről érkezett egy érdemi szellemesség: az a lány azt mondta, hogy ő a fociban a rövidnadrágos férfiakat szereti. Ezt a választ elfogadtam, aztán még egy kicsit nyögve nyeltünk, mire megérkeztünk, ahol úgy köszönt el a szóvivő, hogy további jó szórakozást kíván, amit én rezignáltan, a borravaló elfogadásával vettem tudomásul.

Természetesen az egész interakció során az európai értelemben vett udvariasság szabályai és külleme alapján viselkedtem, és nem az érzett megvetésnek utat engedve.

Együttműködési készség

A típus gyerekkorban alakul ki jellemzően túlféltő és/vagy domináns szülők károkozása nyomán. Ez nem azt jelenti, hogy számos felnőtt ne tartozna ide. A gyerekeket otthon, vagy az iskolánál szedem fel. Mikor beülnek, nem szólnak egy szót sem (a legtöbbször a köszönést sem kockáztatják meg), hanem a hátsó ülésen gubbasztva várják, hogy mi fog történni.

Nem is történik semmi, amíg meg nem kérdezem, hogy hova szeretnének eljutni. Erre a leggyakrabban kisebb ijedtség a reakció, hiszen ők azt hitték, hogy minden magától meg fog történni, anélkül, hogy ők bármit is csinálnának. Aztán persze (legtöbbször) még az ilyenek is tudják, hogy hol laknak, vagy melyik iskolába járnak, és amikor ezt elárulják nekem, láthatóan meg is könnyebbülnek egy kicsit, mert amúgy nem gondolták volna, hogy ez menni fog.

Ha hazaviszem őket, sokszor csak az utcát mondják be, amivel nincs is gond, mert a számozás sokszor nem logikus, vagy egyszerűen nem létezik. Bevett gyakorlat, hogy a célterületen kapok egy jelzést, hogy a postaládánál, vagy a ferde tujánál álljak meg, satöbbi. Na de nem a típus képviselőinél. Őket már eleve a tükörből vizsgálom, és amikor megijednek, hogy jaj, mi történik, most mi lesz, akkor tudom, hogy túlmentünk.

Rákérdezek, és megerősítik. A megfordulás után kifejezetten megkérem őket, hogy szóljanak, ha odaértünk, vagy adjanak bármilyen jelet. Ezt kisebb nehézségekkel meg is teszik, és a végére jutunk az ügyletnek, de én igazából soha nem tudok betelni a megdöbbenéssel. Egy rosszabb napomon az egyiknek ki fogok tölteni egy papírt, hogy „Sajnálattal értesítem a kedves szülőket, hogy gyermekük együttműködésre csak igen-igen alacsony szinten alkalmas”.

Elméletem szerint, ahogy fent is említettem, a típus felnőtt képviselői a szülők áldozataként kezdik, de nem zárom ki, hogy született idióták is vannak közöttük, specifikusabban olyanok, akik nem érik fel ésszel, hogy nem minden ember fejében ugyanaz van, mint az övékében. Arról pedig végképp nincs fogalmuk, hogy ez mekkora szerencse az emberi faj számára.