Napszemüveg

Az első reggeli fuvar egy éjjelnappalitól indul. Beállok a bejárat elé, benézek, hogy ki lehet az. Egy flegma nő biccent, úgyhogy megnyomom a gombot, hogy a gyors kiérkezésemmel majd a sor elején várhassam a következő kapást.

De a nő nem mozdul, majd mégis, mint akinek csak később esik le, hogy jelet kapott. De nem a kocsihoz jön, hanem csak a pulthoz lép, és vásárolgatni kezd. Nyugtázom, hogy nem ő lesz az, és próbálom megbecsülni, hogy mekkora eséllyel kell majd a központtal bajlódnom, hogy megmagyarázzam a képernyőről talányosnak tűnő helyzetet.

Közben felteszem a napszemüvegemet: a felkelő Nap hamar kisárgult, és már a házak teteje fölül vakít. Behuppan a nő, és nem szól semmit. Aztán majdnem megmondja, hogy hova akar menni, de mégis elharapja a szót, gyanakodva néz rám, és szinte vallatótiszthez való hangon kérdezi, hogy minek vettem fel szemüveget. A Nap ellen védekezem vele – mondom neki. Milyen Nap?! – vágja vissza fokozódó gyanakvással, és nem úgy, mint aki arra utal, hogy Angliában senki nem látta még a szóban forgó csillagot.

Gördülékenyebb indulásra számítottam, úgyhogy egyszerűen rámutatok a Napra, és szóban is megismétlem, hogy arról beszélek. Erre ő azonnal a kilincsért nyúl, és testbeszédével azt sugallva, hogy elég neki az ilyesmikből, hol van az megírva, hogy neki ezzel kell megküzdenie, puffogva kiszáll. Én meg megnyomom a fuvar vége gombot, és rábiggyesztek a rögtön feljövő következőre. Szerencsére csak pár saroknyira van.

A billiárdjátékos legendája

Már nyolcvan méterről látom, hogy ez előre fog ülni, beszélgetni akar, esetleg kommentálni a forgalmi helyzeteket. Úgy is van, bemondja a nevét, és mivel nem ellenkezem, már fészkeli is be magát az első ülésre, lábai közé nagy gonddal egy bőrbevonató dákótokot tesz. Az egyik billiárd klubba akar menni.

Lóarc, hosszú, sárga lófogak, bütykös, nyúlánk ujjak, senyvedt, kiszikkadt test, kissé púpos hát. Játszhatná a lepukkant rókát bármelyik gyerekek ijesztegetésére kitalált mesében: van valami viszolygást keltő a mosolyában, valami feszült hamisság.

Persze a billiárdról beszélünk. Nem ismer magánál jobb játékost. De az emberek ezt nem tudják róla előre, azaz nem nézik ki belőle. Érzelmek sora hullámzik át az arcán, amikor ezeket mondja. Látom, hogy sérti, hogy nem nézik ki belőle, és látom, hogy hájjal kenegeti, amikor a döbbenetet olvassa le az legyőzöttek arcáról.

Általában addig ügyeskedik, bár ez sosem tart igazán sokáig, amíg valaki, jellemzően egy önbizalommal telt suhanc, egy frissen érkezett diák, ki nem hívja. Innentől kezdve nem sokat taktikázik, hanem azonnal, és haladék nélkül megsemmisíti az ellenfelét. Azaz a végén mégis csak csavar egyet, és az utolsó pár lökést előre bemondja. Megvárja, amíg az áldozat hangot ad neki, hogy az képtelenség, hogy azt meg tudja csinálni, aztán megcsinálja.

Nem mindenkivel ilyen, csak aki megérdemli, aki emberkedik, aki megpróbálja semmibe venni. Itt is: az emberkedésnél, meg a semmibevevésnél kinyílnak a szemei, árad belőlük a düh, de ahogy a döbbenet ecsetelésére tár át, gyermeki öröm ömlik szét az arcán, és sátáni kacaja betölti az utasteret.

És azon gondolkodott-e már, hogy profi legyen? – teszem fel a kézenfekvő kérdést, hiszen ha egyszer mindenkit legyőz, miért ne élne meg belőle fényesen. Egy pillanatra megdöbben, olyan az arca, mintha az derült volna ki, hogy tudom, hol volt és mit csinált akkor, amikor azt hitte, egyedül van. Gyanakvás, és mintha árnyalatnyi félelem futna át a vonásain.

Persze, hogy gondolt rá – mondja – de egyrészt igazából most sem a pénzért csinálja, még ha elő is fordul, talán nem is olyan ritkán, hogy pénzben megy a játék. Másrészt meg úgy döntött, hogy inkább a helyi közösséget szolgálja, utat mutat pár fiatalnak, tanítja őket, sőt, felkészíti őket arra, hogy ők maguk versenyszerűen játsszanak.

Egészen rossz kedve lett, ahogy ezt ecseteli, nem is mosolyog, majd rám néz azt kémlelve, hogy elhiszem-e, amit mond. Én pedig elismerően biggyesztem a számat, hogy ez derék hozzáállás, és a megnyugvásából látom, hogy jól végeztem a dolgom, és úgy látja, fogalmam sincs, hogy mindkettőnknek hazudik. Azáltal, hogy azt hiszi, hogy engem át tudott verni, a maga számára is hihetőbbé válik, hogy tényleg a segíteni akarás vezette, és nem a kishitűség, vagy a képességeinek az elmeséltnél relatívebb volta bénította meg a profivá válás rögös útja felé kacsintva.

Jókedvét visszanyerve részletekbe megy, és számomra már érthetetlen szakmai részletességgel ecseteli pár különösen kegyetlen győzelmét, ahol a nagyképű, gyanútlan senkiháziak egytől-egyig megsemmisítve hullanak a porba, és somfordálnak el előle, vagy fizetik hajbókolva az italát.

A kocsiból kiszállva vívódik egy kicsit. Láthatóan nagyvonalúnak is akar látszani, de költeni se szeretne. Végül nevetségesen kevés borravalót ad, és lebbenő ballonkabátjában sietve, mint valami lecsúszott illuzionista tűnik el a terem sötétjében.

Sáskanász

Szarul néztek ki mind a ketten. Még épp nem annyira, hogy kettesből se vegyem ki a váltót és továbbguruljak, de majdnem. Egyértelműen be voltak rúgva, és vélhetően a fordulatszámukat is növelték valamivel. 

A csaj nagydarab, ordenáré perszóna, a csávó szürkéskék bőrű, riadt szemű kanveréb – ennek megfelelő csontozattal. Nem tudták rögtön megmondani, hogy hova akarnak menni, a csaj inkább azt firtatta, hogy kedves embernek tartom-e magam. Mondtam, hogy jobbára igen. Ezzel megelégedett, és elpanaszolta, hogy nem mindenki ilyen, mert például az előző sofőr egyszerűen kivágta őket a kocsiból; nincs ma már tisztelet, és kellem az emberekben. 

Már ekkor sejtettem, hogy annak a sofőrnek igaza lehetett, de azért elindultunk. Egy kicsit elbíbelődtek azzal, hogy a célpontot kitalálják, aztán amikor egyenesben voltunk, a csaj elkezdett az eddig néma csávóval foglalkozni. 

Összeszorított fogai között sziszegve vette a nagy levegőket, és az így nyert nyomást ordításra használva kérdezte a srácot, hogy szereti-e, szeretni fogja-e egy perc múlva is, szeretni fogja-e holnap is. Mindeközben irdatlan testével valósággal maga alá temette áldozatát, aki meglehetős sikerrel próbált meg ponttá szűkülni a bal hátsó ajtó fogantyúja táján, és az egész jelenetből csak riadt szeme villant ki időnként, illetve nyöszörgése hallatszott, valamint az, amikor bocsánatért esdekelt – egy számomra nem világos tette, vagy folytatólagosan elkövetett bűne miatt. 

A bocsánatkérés viszont csak még jobban feldühítette a nőt. Rámászott a csávó arcára, és így ordított: Nézz a szemgolyómba! (Look into my eyeball!). De a srác nem mert, inkább hadarva kérte a bocsánatot, meg a kegyelmet, de a csaj ettől lett csak igazán dühös, és azt ismételgette, hogy „unalmas”, akárhányszor a csóka résnyire nyitotta a száját. 

Kérte még a fiút, hogy az adja oda a kibaszott szerelmet, ami jár neki, amit megérdemel, ne a sok szart, meg bántást, amit egyébként szokott, és amit kurvára nem érdemel meg, ne untassa, hanem tegye oda magát most már, és érezze a csaj, de rögtön, hogy  itt komoly érzésekről van szó, de ha inkább verekedni akar a srác, arról is lehet szó. 

Ezen a ponton a figura a pánikroham tüneteit kezdte produkálni – teljes joggal. Bennem is nőtt a feszültség, a domináns lehengerlés és a vergődés már szó szerint a kasztnit rázta, és épp úgy döntöttem, hogy most jött el az idő, hogy én is kivágjam őket a kocsiból, amikor észrevettem a GPS-en, hogy már csak két kanyar van hátra. A jó hír közlésével ki tudtam zökkenteni a nőt. 

Amikor nagyjából megérkeztünk, a nőstényördög kiszállt, és telefonálni kezdett a házszám ügyében, továbbá kiderült, hogy pénz, az nincs náluk. A csávó azt mondta, hogy ő addig a kocsiban marad, hogy lássam, nem akarnak elmenni fizetés nélkül. Egész testében reszketett, és ömlött róla a verejték. Suttogva mondta nekem, hogy a csaj milyen borzasztó (she’s horrible), és hogy gyűlöli. Hát nem tudtam jó szívvel azt mondani, hogy ugyan, ne túlozz. 

Közben meglett a házszám, és az onnan kilépő fickó fizetett is rendesen, de nála kevésbé lelkes embert soha nem láttam még, ahogy a vendégeit mérte végig. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy erősen nyomasztó volt az élmény. A „családon belüli” erőszaknak olyan esetéről volt itt szó, amiben ha gyerek szerepelt volna, egyértelműen ki kellett volna hívnom a rendőröket. (Az angol domestic violence kifejezőbb ebben az esetben). 

Nem szoktam mások nemi életén morfondírozni, de ebben az esetben nem tudtam kikerülni, hogy a gondolat megtaláljon. Ilyen körülmények között és általános hangulatban elképzelhetetlennek tartok egy karakánul kitartott merevedést, de még ettől függetlenül is (vagy éppen ezért) biztos vagyok benne, hogy a csóka a könnyű sérülésektől a maradandó károsodásig tartó skálán kell, hogy számoljon a következményekkel, de egy rossz pillanatban elsuttogott „bocsáss meg” vagy jajszó akár a halálához is vezethet.

Az öreg kocsmajáró

A típus képviselői leggyakrabban hatvannál idősebbek, vagy úgy néznek ki, és egy kocsmánál szállnak be. Innen vagy egy másik kocsmába mennek, vagy ha az már végképp lehetetlen: haza. 

Mivel a kocsmáknak csak egy tört részét ismerem névről, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy nagyjából merre találom a célobjektumot. Erre mondanak egy másik kocsmát a közelben, vagy bármit, ami eligazíthat olyasvalakit, akinek élénk emlékei vannak arról, hogy mi merre volt 1976-ban. 

Miután így nem jutunk dűlőre, nem titkolják csalódottságukat, és mondani ugyan soha nem mondják, de a sóhajukból és a tekintetükből hibátlanul ki lehet olvasni, hogy keservesen fáj nekik, hogy nem egy magukfajta a sofőr, akivel fél szavakból is megértik egymást olyan szubkulturális témákban, amire mondjuk én egyetlen szótagot sem szívesen szánnék. 

Abban szoktunk maradni, hogy akkor majd mondják, hogy merre menjek. Az első kereszteződésnél világossá válik, hogy nem fogják mondani. Megkérdezem hát, aztán a másodiknál is, és így tovább, végig az összes elágazásnál. Először kurta szavakkal válaszolgatnak, azaz „kérem” nélkül, ami itt különös parasztságnak számít, aztán már csak mutogatnak, hogy merre menjek. 

Előfordul, hogy telefonhívást kapnak. Ez azért gond, mert a típus képviselői szélsőségesen alkalmatlanok arra, hogy egyszerre többfelé figyeljenek. Én is az vagyok egyébként, de azért vezetni, és verbális közléseket feldolgozni azért tudok egyszerre. Ők nem. Telefonálás közben hiába szólok hozzájuk, hiába nézek rájuk, mutatom kérdőleg, hogy erre-e, nem reagálnak. Alighanem száraz bottal is böködhetném a szemük fehérjét, akkor se zökkennének ki. Ilyenkor egy vakrepüléses szakasz következik, amikor az ösztöneimre, vagy homályos feltevéseimre hagyatkozom. 

A megérkezéskor kiderül, hogy lett volna olyan kézenfekvő közismert hely vagy jelként értelmezhető dolog (landmark), amit ha bemondott volna, az egész nyögvenyelésre nem lett volna szükség. De hát épp ezért nem mondta be, azt akarta, hogy bukjak meg azon a vizsgán, ami azt firtatja, hogy belső körös vagyok-e. Érdekes módon a végén adnak borravalót. Valószínűleg azért, hogy megmutassák, hogy ugyan be is panaszolhatnának az irodánál, de nem teszik, mert híresek a vendégszeretetükről. 

Időnként megpróbálom oldani a hangulatot, illetve manipulálni ezeket az embereket. Nem bonyolult: vagy benyögök pár nagyöregtől hallott tereptárgyat, miközben az irányt kérdezem, vagy a focira terelem a szót. Az attitűdváltozás egészen meghökkentő. Úgy változik meg a hozzáállásuk, mint az őrkutyának, akivel határozatlan idejű kolbász-ellátmányi szerződést írok alá. Ilyenkor a borravaló is több, viszont nekem ez elég nagy fáradság, meg hát végül is a jóindulatukra sem tartok igényt, úgyhogy őszintén szólva ritkán szánom rá magam.

Szerencse

Nagyapám fogott öt croissant-t, négyet betett egy zacskóba, az ötödiket meg egy tányérra. Egy pillanattal később az ajtóban megjelent egy bajszos úr, köszönt, és már mondta volna, hogy mit kér, amikor nagyapám feléje nyújtotta a papírzacskón lassan átillatozó péksüteményeket. – Maga véletlenül nem lottózik? – kérdezte. – Miért kérdi? – csodálkozott el az úr. – Van az utcában öt pékség, de maga kedden, amikor először láttam, rögtön ide jött, a legjobba. Ma meg a szokásos négy croissant-ja mellé kap egy ötödiket, és még egy kávét hozzá – mondta nagyapám, és az úr felé nyújtotta a tányért, rajta a gőzölgő friss croissant-nal, majd mikor az úr elvette, nagyapám az éppen kifőtt kávé felé fordult, és úgy folytatta. – Úgy látom, maga szerencsés ember. Lottóznia kéne. 

A férfi a rákövetkező napokon is sorra megjelent, és rendre vett négy-négy croissant-t. Vasárnap aztán sugárzó arccal rontott be az üzletbe. – Képzelje, mit történt! Lottóztam, ahogy tanácsolta, és négyesem volt! Engedje meg, hogy cserébe a nyeremény egy ré… – mondta, de nagyapám elhárítólag intett, és mosolyogva csak annyit mondott: – Igazán nagyon kedves magától, de tartsa csak meg az egészet. Én magam is meglehetősen szerencsés ember vagyok.

Pókok

Valahonnan mindig is úgy tudtam, hogy a pókok a száraz helyeket kedvelik, így ha a lakásunkban találkozunk velük, az jó jel, hiszen az otthonunkat száraznak szeretjük tudni. Angliában persze kiderül, hogy ez az egész nem áll meg, ugyanis itt mindig magas a páratartalom, pókok viszont szintén vannak. A helyzet valami ilyesmi lehet:

 

– Hallod, Frank?

– Na.

– Egy, amit nem bírok itt, ez az állandó pára.

– OK, de mit tudsz csinálni? Ne lovalld bele magad ezekbe. Beszéltünk már erről.

– Tudom, csak mondom.

Ravasz

133A… Az utca csak 131-ig tart, de van valami gettó-sarok a végén, behúzódom oda. Ki is bukkan egy olajos bőrű, kappanbajszú srác a nedves, düledező téglafal egy résébe dugott ajtó mögül. Nincs bal lába valamivel térdtől lefelé, van viszont két mankója, amit egyelőre nem valami ügyesen használ. Odatámolyog a kocsihoz, még kikerül egy vélt vagy valós tereptárgyat (én mindenesetre nem látom, mi az), majd beül. Lodge lane a cél. Elindulunk, és csakhamar motyogni hallom a srácot. Csak néz előre, de egy idő után feltűnik, hogy hozzám beszél. Elmondja, hogy Szaúdi Arábiából jött, nagyon rossz az angolja, és valamit a lábáról, amit nem értek, meg hogy az orvosi ellátás itt nagyon jó – a hüvelykujját elismerőleg felfelé tartja. A Lodge lane-re kanyarodva visszaveszem a tempót várva, hogy egyszer csak szól, hogy itt álljunk meg, vagy kanyarodjunk be. De nem szól, egykedvűen néz maga elé. Kérdezem, hogy tovább egyenesen? Azt olvasom le az arcáról, hogy nem tudja. Mondom neki, hogy ez a Lodge lane, attól a háztól kezdve meg már más a neve. Ó, akkor álljunk meg akárhol itt – mondja a tények ismeretében. Megállok, és azt mondom neki, hogy három font. Erre hamiskásan visszamosolyog, hogy úgy értem, kettő kilencven? Ebből látom, hogy nem először járta be ezt az útvonalat, és feljebb szokott kiszállni. Ha nem jövünk le végig az úton, akkor valóban annyi lenne – mondom neki – ő meg ad három húszat, és elköszön. Mi volt ez? Életvezetésszerű ravaszkodás? Titokzatosság-mánia? Elismerést várt a furmányosságáért?

A pillanatragasztó szakszerű használata

A pillanatragasztót óvatosan nyissuk ki (törjük meg, szúrjuk fel), ne szorítsuk, nehogy a ragasztó kibuggyanjon, és oda kerüljön, ahova nem való. Előre készítsünk elő egy zsebkendőnyi területet (esetleg egy zsebkendővel leterítve), ahova használat után tenni fogjuk a ragasztót. A célterületre egyenletesen hordjunk fel épp annyi anyagot, amennyire szükségünk van, majd miután a tubust az előkészített helyre tettük, szükség szerint tartsuk egyben a munkadarabot, amíg a kötés megindul. Ha ezzel megvagyunk, óvatosan, ismét figyelve arra, hogy nehogy feleslegesen megnyomjuk a tubust, zárjuk le a ragasztót, vegyük az erősebbik kezünkbe, és törzsünket kissé hátrahajlítva szerezzünk lendületet, hogy a készítményt olyan messzire hajíthassuk, amennyire tudjuk. Ha nem így teszünk, később azt fogjuk hinni, hogy úgyis van még egy kis pillanatragasztónk, de amikor legközelebb használni akarjuk, ki fog derülni, hogy az csak egy tubus egy kis szárazanyaggal.

Sztálingrád

Megnéztem az orosz-amerikai együttműködésben készült, 2013-as Sztálingrád című filmet. Mindent összevetve nem volt jó, pár pozitívuma számomra eltörpül romboló hatása mellett. 

stalingrad_ver2_xlg.jpg

Kezdem azzal, ami tetszett. Jogfosztott arisztokraták is szerepelnek a filmben. Pontosabban legalább egy közülük. A dolog persze sántít, mert a hölgy feltűnése olyan hatást kelt, mintha tegnapelőtt lett volna a 17-es forradalom, és ő valamire való jövedelem nélkül, de amúgy háborítatlanul élhetett volna egészen addig, amíg a katonák be nem fészkelik magukat a csata idejére. 

Ahogy azonban ezek az elképzelt lakások meg vannak jelenítve, ahogy a tényleg fényűző eleganciájuk még a háborús pusztítás nyomain is átüt, az egész egyszerűen hibátlan – ha elfogadjuk, hogy nem egy létező valóságot, hanem egy lehetségest látunk, ahogy az alkotó elképzeli Kelet-Európát és Oroszországot / a Szovjetuniót. Márpedig nekem ezt elfogadni adott esetben nem tart semeddig, úgyhogy én maradéktalanul élveztem a filmnek ezt a dimenzióját. 

Volt viszont két otromba gondom vele. Az egyik az, ahogy a háború témájához egyáltalán hozzányúltak. Elvétették megjeleníteni, hogy minden élőlényhez hasonlóan az ember alapvető törekvése is az, hogy ép bőrrel megússzon ép bőrrel megúszhatatlannak látszó helyzeteket is. Haladóbbak elmorfondírozhatnak arról, hogy egyáltalán mi is az értelme az egésznek. 

Persze nem vagyok esztelen pacifista: értem, hogy megtámadták a szovjeteket, és jogosnak tartom, hogy lőnek a németekre. Ugyanakkor a film olyan kéjjel ábrázolja a csatát, hogy kénytelen vagyok azt gondolni, hogy általános háborús propagandáról van szó. Itt a háború – mindkét oldalon – becsület dolga és férfimunka (ha nem is jó mulatság). Aki ezt élvezettel nézi, annak könnyebb lesz azt mondani, hogy te figyelj, gyere már, van egy kis lövöldözés Ukrajnában / Irakban, itt-ott, és ha férfinak, meg hazafinak tartod magad, ott a helyed. 

A katonák mindkét oldalon olyan profik, hogy az fokozhatatlan. Ahogy vonulnak a soha ki nem ürülő tárú fegyvereikkel, minden szöget zárnak, mindenkit eltalálnak, ha pedig konkrétan felgyújtják őket, nem siránkoznak, nem hemperegnek, hogy eloltsák magukat, hanem igyekeznek a lehető leghatékonyabban kihasználni erősen fogyó idejüket, és addig is csatakiáltva lőnek, amíg el nem égnek teljesen. 

A másik gondom az volt, ahogy a nőket, illetve a nő-férfi viszonyt ábrázolták. Az orosz arisztokrata nő egyszerűen férfiasítva lett, és nem nyugodott addig, amíg nem lőhetett ő is. Amikor aztán ezt megtehette, rögtön, egy lövéssel leszedett egy németet. Erre egy másik orosz katona felvetette a film egyetlen morális dilemmáját, miszerint illik-e agyonlőni egy embert, aki épp vizet visz a többieknek. A lövés előkészületében segítő orosz katona szerint igen, de nincs ideje komolyabban kifejteni, mert erre aztán a németek is lőni kezdenek, ami viszont már rohadtul feldühíti az oroszokat – persze nem mondom, joggal, még ha tudjuk is, hogy a németek eleve pont ezért jöttek. 

Örömmel mondom, hogy öt orosz katona közül mindegyik úr volt, és még csak disznó viccet sem mondtak a hölgy jelenlétében, nemhogy megerőszakolták volna. A német oldalon, ahol szintén egy büszke orosz nő keveredett a német főtiszt mellé, nem alakultak ilyen elegánsan a dolgok. 

Az történt ugyanis, hogy a német tiszt, noha heroikusan küzdött felkorbácsolt vágyával, végül alulmaradt a küzdelemben, és csak megerőszakolta a nőt. Ahogy ez ábrázolva volt, az egészen meghökkentően, életszerűtlenül nevetséges volt. Az egész úgy nézett ki, mintha a nő valami fullasztóan erotikus, édes-kínt élne át, és ha véletlenül a német leállna valamiért (mert mondjuk akadozik a merevedése, amikor lőnek rá, vagy csak amúgy is feszült, vagy eszébe jut, hogy valami nem stimmel mégse a kölcsönösség elve körül), akkor még a nő követelné, hogy folytassa. Az eseménynek végül katartikus hatása van, mert a férfi saját tette nyomán beleszeret a nőbe, de az hagyján: a nő is a figurába. 

Magyarul az alkotók azt üzenik azoknak a szerencsétlen idiótáknak, akik ilyen filmek alapján próbálnak eligazodni a világban, hogy háborúba menni is teljesen ok, az, hogy azt kik és miért indítják, és ők maguk közben hol vannak, nem is érdekes. Ráadásul a nők megerőszakolása is egyfajta hőstett, vagy kedves szívesség még az áldozat szerint is, hát ki tud ennél frankóbb nyári tábort elképzelni. 

Ennek a filmnek a célközönsége minden politikus álma. Az ilyennek egyszerűen ki kell szolgálni egy-két ösztönét a legaljasabb módon (és mások kontójára), aztán maximum küldenek egy levelet az anyjának, hogy hős volt, a megerőszakolt nőket meg ki nem szarja le.