Élesen emlékszem gyerekkorom május elsejéire. Egyrészt mert mindig hasonlóképpen folytak le, másrészt mert – amennyire tudom – meglehetősen rendhagyóak voltak. 

Ahhoz képest, hogy nem kellett iskolába menni, felkeltünk a szokásos időben, fél hétkor. Szüleim már ébren voltak, csak ránk vártak, hogy a szokásos „szertartást” elkezdhessék. Pontosabban a szertartás java apám köré szerveződött. 

Mikor felöltöztünk, apám leült a fotelba a nagyszobában. Nekünk az öcsémmel a szekrényhez kellett állni, így a reggeli nap fénye szóródott apám körül, és valamelyest megnehezítette, hogy pontosan lássuk, mi történik – amit valószínűleg kegyes körülményként kell, hogy értékeljünk. 

Apám egy sóhajtással előrehajolt, és a fotel alól elővette azt a kis dobozát, ami csak minden év május elsején került elő onnan, az év többi részében fogalmunk sem volt öcsémmel, hogy hol tarthatták. A dobozban egy egy decis borospohár, egy furcsa, ölös végű tű, és egy undorító, sárgás, opálos gumikötél volt.

Apám a keze ügyébe rendezte és szemügyre vette őket, miközben úgy tűnt, eltervezi, hogy pontosan mit és hogyan fog tenni. Mivel évente csak egyszer csinálta, soha nem ment olyan rutinnal, mint mondjuk a borotválkozás, de azért értette a dolgát, azt kell, hogy mondjam. Újabb sóhajtás következett, és pár, szinte észrevétlen bólintás közepette ránk nézett. Legalábbis így tűnt, már amennyire a szembe sütő naptól láttuk. 

Innentől fogva az események lassú, de feltartóztathatatlan lendületet vettek. Apám feltűrte az ingujját, a gumikötelet a felkarja köré szorította, párszor kiengedte, majd ökölbe zárta a kezét, és beszúrta a tűt a vénájába. Láttuk, hogy ilyenkor ő is küszködik, és sajnos az ezt követő pillanatban mindig újra ránk is nézett. 

Öcsém általában elpityeredett, én pedig éreztem, ahogy kifut arcomból a vérem, majdnem olyan gyorsan, ahogy apám vénájából az övé, bele a borospohárba. Ahogy a pohár megtelt, anyám odalépett apámhoz, és egy vattacsomót nyomott oda, ahol a tű behatolt. Apám leszorította a vattacsomót, odaadta anyámnak a poharat, benne egy deci vérrel, anyám meg eltűnt vele. Apám kihúzta a tűt, és beletette a dobozba. A vattát sohasem tartottuk a dobozban, nem tudom, miért. Szüleim talán így erősítették meg a közöttük fennálló köteléket, az elhatározást, hogy a bajban számíthatnak egymásra. 

Mint idősebb testvérnek, nekem kellett betenni a gumicsövet a dobozba, a dobozt pedig vissza az ágy alá. Apám valamelyest elfehéredve ült még vagy egy percet. Közben a konyhából elkezdett beszivárogni a frissen főtt virsli illata. Amikor apám úgy érezte, hogy eljött az ideje, felállt, és mindannyian kimentünk az ebédlőbe. Az asztalon kenyér és virsli volt, apám előtt egy sör és a borospohárnyi vér, anyám, öcsém és énelőttem pedig egy-egy bögre tej. 

Mindannyian asztalhoz ültünk, és a ceremónia következő felvonása ismét apám sóhajával kezdődött. Majd úgy, ahogy volt, felhajtotta a deci vért. Ezután mindig behunyta a szemét, és láttuk, hogy szenved. De ez a szenvedés, még számunkra, gyerekek számára is egyértelmű módon túlmutatott a vérivás kellemetlenségén, és valami magasabb, általunk gyerekek által ésszel be nem fogható jelentést is hordozott. 

Ezután mindannyian megkönnyebbültünk, és megettük az összes virslit, az öcsém és én pedig ihattunk egy-egy kortyot apám söréből. Ezután fogmosás következett, és elmentünk a majálisra. 

Az olvasónak talán furcsán hangzik, de ezeket az eseményeket én egy jó darabig nem kérdőjeleztem meg, az okukat nem firtattam. De aztán az iskolában kiderült számomra, hogy a többi családban nyoma sincs az általunk gyakorolt szokásrendszernek. Megkérdeztem hát apámat, hogy mi ez az egész. Azt mondta – és ezt akkor még nem egészen értettem –, hogy csak azok a hagyományok érnek valamit, amiknek a lényegét, gyökerét maga értette meg az ember, így kár is volna bármit mondania, az csak az lenne, amit ő gondol erről az egészről, és számomra nem jelentene semmi különöset. 

Azért én találgatni kezdtem. Ez az egész azt jelképezi, hogy a munka szent dolog? Vagy hogy olyan, mintha a vérét szívnák? Utalás a magas adókra? A növekvő társadalmi egyenlőtlenségre? Vagy hogy ha levesz egy deci vért magától, akkor nem lesz annyira energikus, és kisebb eséllyel keveredik politikai vitába a majálison, így elkerülve bizonyos kellemetlen helyzeteket? 

Apám figyelmesen hallgatott, majd azt mondta, hogy ezek mind értékes, és érdekes gondolatok, és látszik, hogy ha felnövök, képes leszek én magam is hagyományokat teremteni. Aztán hozzátette, hogy addig is elsősorban arra figyeljek, hogy nehogy négyeseket kezdjek hazahordani az iskolából.

A koncertnek vége, mindenki a főbejárat előtt tobzódik, csak ketten baktatnak az ellenkező irányba, a parkon át. Jó száz méterrel előrébb megy egy egyszerű farmerdzsekit viselő férfi, félhosszú haja őszbe hajlik. Lemaradva egy tizenéves srác lépked, hátán a gitárjával. Az ő haja is félhosszú. 

A férfi egyszer csak megáll, mint akinek eszébe jutott valami. Újra lépne egyet, de bal lába nem engedelmeskedik. Megdöbbenve néz le rá, kissé előre billen, majd felszalad a szemöldöke újabb meglepetésében, és bal kezét próbálja növekvő értetlenséggel maga elé emelni, de az sem működik. Újabb, céltalannak látszó erőfeszítést tesz, kibillen egyensúlyából, és tehetetlen bal lábát maga alá gyűrve összecsuklik. 

Mindez egyenesen a srác előtt történik, aki ijedten meggyorsítja lépteit, majd rögtön futni kezd. Ahogy odaér, a férfi hanyatt fekszik, és ijedten néz az ég felé, de amint a fiú a látóterébe kerül, mintha megnyugodna valamelyest. – Jól van uram? – kérdezi a srác, de rögtön megbánja, hogy hülyeséget kérdezett, és inkább a telefonja után nyúl. 

A férfi ekkor azonban mordul, vagy talán kiáltani próbál egyet, és magához inti a tinédzsert. Az zavarba jön, érzi, hogy inkább a mentőket kéne azonnal hívni, de valamiért mégis odahajol, és a férfi erőtlenül, halkan, rekedtesen, de amilyen gyorsan csak tud hadarás nélkül, beszélni kezd. – Figyelj ide. Láttalak a koncerten. Nekem elhiheted, hogy fényes jövő előtt állsz, feltéve, hogy megfogadod a tanácsomat. – A fiú nem akarja elhinni, ami történik, és kicsit bosszúsan újra a telefonja felé nyúl, de a férfi szeme villámot szór, ennyire telik erejéből. Újra megszólal. – Soha ne gyertek le a két negyedről. – Nyelni próbál egyet, de nem sikerül. Sekély lélegzetet vesz hát inkább, és úgy folytatja. – És ami ugyanilyen fontos: hallgassatok AC/DC-t. A sikerük titka, hogy… – és itt újra nyelni próbál, ezúttal valamelyes sikerrel, és hogy kárba ne vesszen semmi, ott folytatja, ahol abbahagyta – a zenéjük közvetlenül a gerincvelőbe csatlakozik. Figyeld csak meg, észre fogod venni, és ha ezt ti is megtanuljátok, hogy hogyan… – Itt mintha fájdalom hasítana belé, eltorzul az arca, becsukja a szemét, és nem szól többet. 

A fiú egy pillanatig az elhangzottakat kezdi értelmezni, emészteni, de aztán gyorsan észbe kap, lehajol a férfi lélegzetét ellenőrizni, miközben telefonján a segélyhívó számát pötyögi. De ebben a pillanatban, ahogy felnéz, a park szélén futó úton csodába illő módon épp egy mentőautót lát meg, ami korábban az épületnél állhatott, és ezek szerint szintén a park irányába indult. 

Integetni és kiáltozni kezd. A mentősök észreveszik, és bekapcsolt kék villogókkal felhajtanak a fűre, és odaállnak a földön fekvő férfi és a srác mellé. Kipattannak, ellenőrzik ők is a lélegzetét, majd minden további késlekedés nélkül hordágyra teszik, és becsúsztatják a mentőbe. Ott mindenféle orvosi eszközt vesznek elő, és serénykedni kezdenek a férfi körül, majd egyikük felfelé tartott hüvelykujját a fiú felé mutatva mondja, hogy minden rendben lesz. Becsukják az ajtót, és némán, kéken villogva elhajtanak. 

A srác csak áll egy helyben, a távolodó mentő után néz, próbálja megérteni, hogy mi történt, annyira valószínűtlennek tűnik minden. Még mindig a kezében tartott telefonját a képernyőjén a mentők számával maga elé emeli, egy darabig meredten nézi, majd beírja a kereső mezőbe: AC/DC. 

A mentő közben eltűnik a fák között kanyargó út végén, és – ahol a fiú már nem láthatja – megáll. – Nyisd ki a szemed, te ripacs. – szól a mentőorvos, és a férfi valóban kinyitja a szemét, a mentőorvos pedig növekedni látszó haraggal folytatja. – Szeretném jelezni, hogy egyre idiótábbak az ötleteid, és egyre kevésbé szeretem, hogy minket is bevonsz. Vagy rövidebben: Te hülye vagy, bazmeg! – és most kezd igazán dühbe gurulni, de az őszes hajú, farmerdzsekis férfi felkönyököl, egyetlen mozdulattal csendre inti, és így szól. – Akkor álljatok meg, kiszállok! – és mondani akar még valamit, amikor eszébe jut, hogy de hiszen állnak, úgyhogy kiszáll, fölényesen a másik kettőre néz, és legyint egyet, mielőtt megfordulna. Majd eszébe jut még valami, és csak ennyit mond. – Azért kösz.

Harmincas éveim közepére egy jókora nagyvállalat legmélyén találtam magam aljas gazemberekkel, pitiáner hazudozókkal, és – hozzám hasonló – ártalmatlan álmodozók egy szűk csoportjával körülvéve. 

Eredetileg a Végzős Tehetségek Programja keretében kerültem a céghez. Hamar kiderült azonban, hogy konkrét szakmai tudásomra nem tartanak igényt: csak azért volt szükség rám, hogy osztályvezetőm szervezeti egysége valamivel nagyobb legyen, valamint hogy diplomám és nyelvvizsgám is „felfelé húzza” a statisztikákat. (Később a vezetés rájött, hogy a statisztikákat felfelé húzni a leghatékonyabban egyszerű hamisítással lehet, ezért a fent említett, és ahhoz hasonló programok lassan kikoptak a vállalatból). 

A legtöbb ember, akinek a munkájára rálátásom volt, és én magam különösen ilyen voltam, azzal foglalkozott, hogy már meglévő táblázatokból és dokumentumokból egy minden korábbinál magasabb verziószámú, azonban tartalmában valamelyik elődjével szóról szóra megegyező táblázatot vagy dokumentumot hozott létre. 

Eleinte gyorsan elvégeztem a munkámat, majd ezt a feletteseim tudomására hoztam, akik zavarukat és csalódottságukat nem is próbálták leplezni, amikor azt mondták, hogy ezt kétheti adagnak szánták. Hamar unatkozni kezdtem, ráérő időmben sorra vettem a cég rendszereit és folyamatait, és fejben, sőt, írásban is tökéletesítettem őket. 

Az ötleteimre azonban senki nem volt kíváncsi. Azokból még valaki olyan következtetéseket vonhatott volna le, hogy eddig nem egészen korrekt elvek mentén folyt a munka, illetve nem a minél magasabb minőségi színvonal elérése volt a cél, hanem egyes, a jövedelmet meghatározó teljesítménymutatók mechanikus feltornászása. 

Egy év sem kellett hozzá, és – miután tényleges munkámat a délelőtt egy tetszőlegesen megválasztott negyven-negyvenöt percében elvégeztem – a napom további részét az interneten és/vagy a kávézóban töltöttem. (Távmunkára sose engedtek: azt mondták, úgy nem tudják ellenőrizni, hogy dolgozom-e). 

Unalmamban, és hogy önbecsülésem, illetve saját intellektusomba vetett hitem utolsó szikráit megőrizzem, a kiosztott feladatokat mindig becsülettel végiggondoltam, és olyan megoldásokat javasoltam, amik meggyőződésem szerint tiszta, átlátható helyzetet teremtettek, és a valódi cél megvalósulását szolgálták a lehető legkevesebb felesleges kompromisszummal. 

Keserűségemben úgy szoktam például fogalmazni, hogy „Feltéve, de nem megengedve, hogy most az ügyfeleink valódi igényeinek a kielégítése a célunk…”, mire hallgatóságom hangosan nevetett, és egy részük ennyiben is maradt: kicsit fura álmodozónak könyveltek el, és mint ilyet, nem vettek komolyan. 

Egy másik részük értette az iróniát, és nem örült neki. Ők veszélyforrásként azonosítottak, akit el kell szigetelni, illetve egy szerencsés pillanatban el kell bocsátani. A vállalatnál ilyen szerencsés pillanatok minden év végén adódtak az úgynevezett átszervezések alkalmával. Csodával határos módon nyolc ilyet is túléltem úgy, hogy az engem egyszerűen bolondnak tartók megmentettek a többiektől, és végül mindig valaki olyantól szabadultak meg helyettem, aki valódi veszélyt jelentett a számukra a pozíciókért és anyagi javakért folytatott élethalál harcban. Ezekről a családnak be sem számoltam. 

A kilencedik év végén azonban, a hetedik osztályvezetőm teljesítmény-értékelése alapján, amit egy másik osztály vezetőjeként rólam szerzett korábbi benyomásai alapján készített el, majd engem és munkámat megismerve, elmondása szerint megbánt, a nyolcadik osztályvezetőm – mielőtt e munkakörét ténylegesen betöltötte volna – kirúgott. 

Mindig a jövőmért aggódó, a nélkülözéstől rettegő ember voltam, de a leépítésemet a sors keze beavatkozásának tulajdonítottam. Megszabadultam attól a helytől, ami minden jel szerint kezdett a földi poklommá válni. Megkönnyebbültem, de azért állást is kezdtem keresni. 

Jártam több tucat olyan helyen, mint amilyet megkértek, hogy hagyjak ott. Láttam a munkát színlelő embereket, a hatalom óhajtását és a kisszerű versengést a szemekben. Sajnos eddigre akaratommal nem teljesen megegyező módón megmakacsoltam magam, és noha látásból ismertem ezeket a sompolygós technikákat, hallomásból tudtam, hogy hogyan kell semmit mondva fogalmazni, sértett daccal csak azért is az ellenkezőjét tettem. 

Elmondtam például, hogy a dolog, amiről beszélünk (azaz a leendő munkám), nem olyan bonyolult; kell hozzá józan paraszti ész és tiszta szándék, ennyi az egész. Így aztán kivétel nélkül minden helyen azonnal felismerték bennem az ellentétes irányba forgó fogaskereket, és rövid udvariaskodás után megígérték, hogy majd jelentkeznek, amit soha nem tartottak be. 

Ez így ment vagy hat-hét hónapig, mialatt én a munkanélküliségem felett érzett kétségbeesésemet ellensúlyozandó azzal kezdtem szórakoztatni magam, hogy az interjúim során megpróbáltam mindent megtudni az adott cég működéséről, majd ott a helyszínen adni pár tanácsot, hogy szerintem merre kellene továbbmenniük. Szakértőnek éreztem magam, és tapasztalatból tudtam, hogy könnyen beszélhetek: a bizonyításra soha az életben nem fognak megkérni. 

Az egyik alkalommal – mint az később kiderült – maga a tulajdonos interjúztatott. Elmondtam magamról mindent, őt meg – új hobbymnak hódolva – alaposan kikérdeztem, és csak adtam a tanácsaimat kérés nélkül, mintha csak egy barátomnak segítenék olyasmiben, amiben mellesleg én vagyok a legjobb a világon. Kitűnő móka volt, valósággal lubickoltam benne, amikor beszélgetőpartnerem egyszer csak félbe szakított, és azt mondta: Akkor vágjunk bele! 

Szándékaim szerint visszafogott mosolyt sugárzó pókerarcom mögött azonnal pánikba estem, mint egy csaláson kapott diák. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni, hogy mi mindenről beszéltem odáig, mit ígérgettem össze-vissza, milyen sommás ítéleteket fogalmaztam meg, de legfőképp: képes leszek mindebből bármit is valóra váltani? Hiszen olyan voltam, mint egy veterán tanácsadó: konkrétan egyetlen ötletem sem valósult meg kilenc éve. 

Cikázó gondolataim dacára egy pillanatnyi késlekedés nélkül mondtam igent, a szerződést pár perccel később alá is írtuk, a kezdésig hátralevő pár napot pedig pánikkal, illetve a szakirodalom és a cégről fellelhető források tanulmányozásával töltöttem. 

Munkába álltam, és mondhatom, hogy a korábbi fojtó vákuumnak nyoma sem volt ezen a helyen: rögtön tüzet kellett oltani, a használhatatlan adatbázisokat és folyamatokat gatyába kellett rázni, meg kellett felelni egy már folyó ellenőrzésen, és mindeközben röptében ki kellett fejleszteni, és be kellett vezetni a működés új módozatait. 

Menet közben jöttem rá, hogy egy kollégám jelenleg is azt a pozíciót tölti be, amire engem vettek fel. Az lett volna a terv, hogy működjünk együtt, osszuk meg az erőnket; van bőven tennivaló. Kollégám sajnos a már jól ismert, dörzsölt mellébeszélő egy különösen szép példánya volt. Hosszú beszédei lenyűgözték az értekezletek résztvevőit, és – már megint – én tűntem az egyetlennek, aki felismeri, hogy a hozzáadott érték nulla. 

Nem baj, ebben legalább van rutinom, gondoltam, és – igazából magamat is meglepve – a korábban megszokottnál lényegesen határozottabban fejtettem ki eltérő véleményemet. Dühös lettem, amiért csöbörből vödörbe kerültem, és úgy belelovalltam magam a szakmai okfejtésbe, olyan plasztikus, mindenki számára érthető példákkal és kifejezésekkel operáltam, amik egyszerre, mintegy mellékhatásként, egyértelművé tették, hogy kollégám egész egyszerűen nem tud pár szakmai alapvetést. 

Innentől kezdve a nagy, közös értekezletek megritkultak, és inkább kisebb csoportokban dolgoztunk, illetve emailben küldözgettük a munkát. Az lett a munkamódszer, hogy míg én a káosz épp körmünkre égő lángjait oltottam, kollégám az új folyamatok alapjaira tesz javaslatot. 

Én ezeket mindig elolvastam, majd a tulajdonos és a többi felső vezető számára is releváns és érthető nyelven leírtam, hogy miért és hogyan látom másként a célt és az oda vezető utat, továbbá persze, hogy szerintem mit és hogyan kellene csinálni. Ezután jött a kompromisszum, majd az így megalkotott mű bevezetése. 

Egy idő után feltűnt, hogy az egyeztetések kurtára-furcsára sikerülnek: Kollégám leírja, hogy mit gondol, én „jobban tudom”, a tulajdonos pedig közbeszól, hogy részéről rendben, legyen úgy, ahogy én gondolom. Ezek alapján úgy döntöttem, hogy a korai levelezésekből ezek után ki fogom hagyni a tulajdonost, hogy végigmehessen a vita, és olyasmivel zárhassuk le, ami mindegyikünknek tetszik. 

Erre azonban már nem kerülhetett sor, ugyanis a kollégámat azonnali hatállyal kirúgták. Főnököm szerint sokat beszélt mellé, és amiket mondott, abból hiányzott az az elem, ami az elméleti, tankönyvi tudást összeköti a cég valós helyzetével és problémáival. Ezzel szemben velem nagyon meg volt elégedve, ahogy ő fogalmazott, „imádta, ahogy gondolkodom”, fényes jövőt jósolt nekem, potenciális felsővezetőt látott bennem. Kirúgott kollégám fizetését, ami épp akkora volt, mint az enyém, hozzácsapta az én járandóságomhoz. 

A pénznek is nagyon megörültem, de ez csak a kisebbik része volt a dolognak. Olyasmi történt velem, ami tíz éve nem: megdicsértek, sőt, megbecsültek. Egészen a hatása alá kerültem, ízlelgettem, gyermeki rácsodálkozással figyeltem, ahogy hat rám. Jó kedvem lett, általános, mindenki felé áradó szeretetet kezdtem érezni, egyfajta belső nyugalom és elégedettség ömlött szét bennem, és – nem utolsó sorban – újabb és újabb, a munkámmal kapcsolatos ötletek kezdtek patakzani a fejemből. 

Innentől fogva nagyon szívesen dolgoztam akár napi kilenc órát is, utána azonban minden körülmények között hazamentem a családomhoz. Igaz, a kilenc óra egyetlen percét sem vesztegettem el. Míg a korábbi munkahelyemen az időben hazajárás gyakorlata jelentette rám az egyik legnagyobb veszélyt, itt – úgy tűnt – nem zavart senkit. 

A kezdeti káoszon sikerült úrrá lenni, a hatósági ellenőrzésekkor talált hibákat kijavítottuk, és az ismételt ellenőrzéseken rendre kiváló minősítéssel mentünk át. Újabb fizetésemelést kaptam, és egy asszisztenst vehettem magam mellé. Kiválasztásakor szabad kezet kaptam, és két szempontot követtem: értelmes legyen és őszinte. Nem bántam meg, nagyon jól tudtunk együttműködni. Az e fölött érzett örömömet nem is titkoltam, és gondoskodtam róla, hogy elégedettségem a fizetésén is látsszon. 

Az ezt követő időszak igazán boldog része volt az életemnek. A cégnél sorban oldottam meg a feladatokat, és újra és újra csak azt láttam, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb, az az, ami beválik, és aztán megy majd magától is. Míg régen, amikor alig volt dolgom a munkahelyemen, furcsa mód mégis nyomasztottak az ottani feladataim, ide boldogan jöttem dolgozni, és innen boldogan mentem haza a családomhoz, és mást se csináltunk, mint játszottunk, nevettünk, kirándultunk. 

Egy idő után kezdett úgy tűnni, hogy minden terület hozzám tartozik. A teljesítményértékelő rendszertől kezdve az ügyfélkiszolgálás folyamatán át a hatósági adatszolgáltatás technikai hátteréig mindent az én irányításommal dolgoztunk ki. Kaptam egy osztályt, aztán egy igazgatóságot, míg végül azt vettem észre, hogy én vezetem a céget. 

Ez olyan változás volt a számomra, amit nem is csak a lelkemben, hanem valahogy a fizikai valómban is éreztem. Mintha egy addig betöltetlen űr telt volna meg valami magabiztossággal. Ahogy mondtam, sikeres és boldog voltam, de ma már látom, hogy ebben az időszakban bizonyos káros folyamatok csírái is megjelentek, amelyek azonban akkor nem voltak egyértelműek számomra. 

A hatékonyság és általában a kiválóság fokozására mindenféle dolgot bevetettem. Sok cégnél arról beszélnek, hogy az ügyfél fejével kell tudni gondolkodni. Én ezt szó szerint vettem, és például az ügyfélszolgálatos munkatársainkkal szerepgyakorlatokat csináltam. Egy asztal mögé ültettem őket, ahonnan egy bonyolult hibajavítási procedúra várható elhúzódásáról kellett szakszerűen tájékoztatniuk a képzelt ügyfelet. Majd ezután egyszerűen át kellett ülniük az ügyfél helyére, és átérezni, hogy ez hogy érinti őket. Ekkor általában több ötlete is támadt a szerepcserés ügyfélszolgálatosnak, hogy hogyan lehetne ezt mégis felgyorsítani, mire megkértem, hogy üljön vissza az asztal másik oldalára, és az iménti ötletét dolgozza bele a sztenderd eljárásunkba. 

Különböző területeken, pár embernek az ilyen, és ehhez hasonló módszerek nem tetszettek. Akkor úgy gondoltam, hogy az én dolgom az, hogy az ügyfeleink tökéletesen elégedettek legyenek, sőt, rajongjanak értünk, és nekünk mindent e cél szolgálatába kell állítanunk. Aki pedig ezen nem akar dolgozni, azt nem marasztaljuk. 

El kell ismernem, hogy számos munkatárstól váltunk meg ebben az általam boldognak mondott időszakban. Minden tisztességesen zajlott, mérhető teljesítményeket kértünk számon, és aki teljesített, azt megbecsültük, és gálánsan megfizettük. Aki nem, annak viszont mennie kellett. 

Noha minden pert megnyertünk, amit volt dolgozók ellenünk indítottak, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy a kirúgásokkal régi dühömnek engedek utat. A törtetőknek, buborékfújóknak, egyszóval azon típus képviselőinek, akik korábban maguk alá gyűrtek, pusztulniuk kellett. 

Ha igazán őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogy pontosan ekkor, amikor a folyamati átalakítások mellett elkezdtük a nem odavalókat kirugdalni, ekkor voltam a legboldogabb. A sértett kisokosból élet és halál ura lettem. (Kedves kis családi anekdotánk ebből az időszakból, amikor legkisebbik fiamról kiderült egy esti mesélés alkalmával, hogy azt hiszi, én vagyok Isten). A tükörből egy, a korábbi önmagamnál lelkileg és fizikailag egyaránt erősebb, magabiztos férfi nézett farkasszemet velem. 

Akárhogy is, tény, hogy míg én életerősebb és boldogabb voltam, mint valaha, a munkatársak elkezdtek furcsán viselkedni. Én kicsattantam az egészségtől, és még futásban és súlyzózásban is egyre jobb lettem. A kollégák meg beszürkültek. Nekem még a csontjaim is megvastagodtak, izmot szedtem magamra, szőrösödni kezdett a hátam és a felkarom – mintha újra felnőtté váltam volna, de ezúttal valami magasabb szinten. A dolgozók meg hajlott háttal jártak, ijedt tekintetüket elfordították. 

Épp, amikor rájöttem, hogy én vagyok az, aki megmondja, hogy mi a valóság, és mindenki más is úgy kezdi látni a dolgokat, ahogy én mondom, épp akkor történt valami megfoghatatlan, valami a háttérben elkezdett mállani, és képtelen voltam rájönni, hogy mi az, de a cég egyszer csak nem működött már olyan olajozottan, és az embereim addig menetrend szerint érkező ötletei is elfogytak. 

Ez nagyjából egészében egybe esett a válság beköszöntével. Sok mindenkitől meg kellett válnom, pereltek, vesztettek, kis győzelmeket zsebeltem be, miközben nagyban vesztésre álltam. Hosszú évek után végleg a düh vette át az irányítást bennem, és mivel a cégnél jóformán tehetetlen voltam, egyszerűen nem működött semmi, egyre inkább a sportba menekültem, és ott beleadtam mindent. 

A negyedik iksz vége felé járva is könnyen és intenzíven izmosodtam, csontozatom olyan mértékben erősödött, hogy az még az államon, és a szemöldökcsontomon is meglátszott. Ennek először örültem, de aztán aggódni kezdtem, és amikor a hátamon egyre sűrűsödő szőr – feleségem elmondása szerint, majd a tükörben ellenőrizve valóban – egyfajta furcsa ezüstös fényt kezdett felvenni, már tudtam, hogy valami komolyabb gond van. 

Innentől felgyorsultak az események: hajam ritkulni kezdett egyre magasodó homlokomnak teret engedve. Mindeközben mozgásigényem és fizikai erőm szinte elképzelhetetlen szintre fokozódott. A végső lökést az adta meg, amikor a mellkasomon és az ánuszom környékén lévő bőr a vakító fehér és az élénkvörös árnyalatait kezdte felvenni. Ekkor elmentem az üzemorvoshoz, aki mindent meglepően rendben talált, kivéve a tesztoszteron szintemet, ami – ahogy ő fogalmazott – már egy hím gorilla, vagy pávián mércéjével mérve is veszélyesen a felső határérték fölé kúszott. 

És ezzel, doktor úr, el is érkeztünk a jelen pillanathoz, magamról nagyjából ennyit tudok mondani, de szívesen hallanék többet a maga szanatóriumáról – ha már úgyis itt fogok vendégeskedni egy jó darabig.

Keresek egy talán meg sem írt történetet. A világvége árnyékában kibontakozó sürgető teendőkkel kezdődik, majd az emberfeletti erőfeszítések dacára menthetetlenül bekövetkező tényleges világvégét megelőző utolsó pillanatban ér véget.