Szerző: suhodminyák

Sáskanász

Szarul néztek ki mind a ketten. Még épp nem annyira, hogy kettesből se vegyem ki a váltót és továbbguruljak, de majdnem. Egyértelműen be voltak rúgva, és vélhetően a fordulatszámukat is növelték valamivel. 

A csaj nagydarab, ordenáré perszóna, a csávó szürkéskék bőrű, riadt szemű kanveréb – ennek megfelelő csontozattal. Nem tudták rögtön megmondani, hogy hova akarnak menni, a csaj inkább azt firtatta, hogy kedves embernek tartom-e magam. Mondtam, hogy jobbára igen. Ezzel megelégedett, és elpanaszolta, hogy nem mindenki ilyen, mert például az előző sofőr egyszerűen kivágta őket a kocsiból; nincs ma már tisztelet, és kellem az emberekben. 

Már ekkor sejtettem, hogy annak a sofőrnek igaza lehetett, de azért elindultunk. Egy kicsit elbíbelődtek azzal, hogy a célpontot kitalálják, aztán amikor egyenesben voltunk, a csaj elkezdett az eddig néma csávóval foglalkozni. 

Összeszorított fogai között sziszegve vette a nagy levegőket, és az így nyert nyomást ordításra használva kérdezte a srácot, hogy szereti-e, szeretni fogja-e egy perc múlva is, szeretni fogja-e holnap is. Mindeközben irdatlan testével valósággal maga alá temette áldozatát, aki meglehetős sikerrel próbált meg ponttá szűkülni a bal hátsó ajtó fogantyúja táján, és az egész jelenetből csak riadt szeme villant ki időnként, illetve nyöszörgése hallatszott, valamint az, amikor bocsánatért esdekelt – egy számomra nem világos tette, vagy folytatólagosan elkövetett bűne miatt. 

A bocsánatkérés viszont csak még jobban feldühítette a nőt. Rámászott a csávó arcára, és így ordított: Nézz a szemgolyómba! (Look into my eyeball!). De a srác nem mert, inkább hadarva kérte a bocsánatot, meg a kegyelmet, de a csaj ettől lett csak igazán dühös, és azt ismételgette, hogy „unalmas”, akárhányszor a csóka résnyire nyitotta a száját. 

Kérte még a fiút, hogy az adja oda a kibaszott szerelmet, ami jár neki, amit megérdemel, ne a sok szart, meg bántást, amit egyébként szokott, és amit kurvára nem érdemel meg, ne untassa, hanem tegye oda magát most már, és érezze a csaj, de rögtön, hogy  itt komoly érzésekről van szó, de ha inkább verekedni akar a srác, arról is lehet szó. 

Ezen a ponton a figura a pánikroham tüneteit kezdte produkálni – teljes joggal. Bennem is nőtt a feszültség, a domináns lehengerlés és a vergődés már szó szerint a kasztnit rázta, és épp úgy döntöttem, hogy most jött el az idő, hogy én is kivágjam őket a kocsiból, amikor észrevettem a GPS-en, hogy már csak két kanyar van hátra. A jó hír közlésével ki tudtam zökkenteni a nőt. 

Amikor nagyjából megérkeztünk, a nőstényördög kiszállt, és telefonálni kezdett a házszám ügyében, továbbá kiderült, hogy pénz, az nincs náluk. A csávó azt mondta, hogy ő addig a kocsiban marad, hogy lássam, nem akarnak elmenni fizetés nélkül. Egész testében reszketett, és ömlött róla a verejték. Suttogva mondta nekem, hogy a csaj milyen borzasztó (she’s horrible), és hogy gyűlöli. Hát nem tudtam jó szívvel azt mondani, hogy ugyan, ne túlozz. 

Közben meglett a házszám, és az onnan kilépő fickó fizetett is rendesen, de nála kevésbé lelkes embert soha nem láttam még, ahogy a vendégeit mérte végig. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy erősen nyomasztó volt az élmény. A „családon belüli” erőszaknak olyan esetéről volt itt szó, amiben ha gyerek szerepelt volna, egyértelműen ki kellett volna hívnom a rendőröket. (Az angol domestic violence kifejezőbb ebben az esetben). 

Nem szoktam mások nemi életén morfondírozni, de ebben az esetben nem tudtam kikerülni, hogy a gondolat megtaláljon. Ilyen körülmények között és általános hangulatban elképzelhetetlennek tartok egy karakánul kitartott merevedést, de még ettől függetlenül is (vagy éppen ezért) biztos vagyok benne, hogy a csóka a könnyű sérülésektől a maradandó károsodásig tartó skálán kell, hogy számoljon a következményekkel, de egy rossz pillanatban elsuttogott „bocsáss meg” vagy jajszó akár a halálához is vezethet.

Az öreg kocsmajáró

A típus képviselői leggyakrabban hatvannál idősebbek, vagy úgy néznek ki, és egy kocsmánál szállnak be. Innen vagy egy másik kocsmába mennek, vagy ha az már végképp lehetetlen: haza. 

Mivel a kocsmáknak csak egy tört részét ismerem névről, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy nagyjából merre találom a célobjektumot. Erre mondanak egy másik kocsmát a közelben, vagy bármit, ami eligazíthat olyasvalakit, akinek élénk emlékei vannak arról, hogy mi merre volt 1976-ban. 

Miután így nem jutunk dűlőre, nem titkolják csalódottságukat, és mondani ugyan soha nem mondják, de a sóhajukból és a tekintetükből hibátlanul ki lehet olvasni, hogy keservesen fáj nekik, hogy nem egy magukfajta a sofőr, akivel fél szavakból is megértik egymást olyan szubkulturális témákban, amire mondjuk én egyetlen szótagot sem szívesen szánnék. 

Abban szoktunk maradni, hogy akkor majd mondják, hogy merre menjek. Az első kereszteződésnél világossá válik, hogy nem fogják mondani. Megkérdezem hát, aztán a másodiknál is, és így tovább, végig az összes elágazásnál. Először kurta szavakkal válaszolgatnak, azaz „kérem” nélkül, ami itt különös parasztságnak számít, aztán már csak mutogatnak, hogy merre menjek. 

Előfordul, hogy telefonhívást kapnak. Ez azért gond, mert a típus képviselői szélsőségesen alkalmatlanok arra, hogy egyszerre többfelé figyeljenek. Én is az vagyok egyébként, de azért vezetni, és verbális közléseket feldolgozni azért tudok egyszerre. Ők nem. Telefonálás közben hiába szólok hozzájuk, hiába nézek rájuk, mutatom kérdőleg, hogy erre-e, nem reagálnak. Alighanem száraz bottal is böködhetném a szemük fehérjét, akkor se zökkennének ki. Ilyenkor egy vakrepüléses szakasz következik, amikor az ösztöneimre, vagy homályos feltevéseimre hagyatkozom. 

A megérkezéskor kiderül, hogy lett volna olyan kézenfekvő közismert hely vagy jelként értelmezhető dolog (landmark), amit ha bemondott volna, az egész nyögvenyelésre nem lett volna szükség. De hát épp ezért nem mondta be, azt akarta, hogy bukjak meg azon a vizsgán, ami azt firtatja, hogy belső körös vagyok-e. Érdekes módon a végén adnak borravalót. Valószínűleg azért, hogy megmutassák, hogy ugyan be is panaszolhatnának az irodánál, de nem teszik, mert híresek a vendégszeretetükről. 

Időnként megpróbálom oldani a hangulatot, illetve manipulálni ezeket az embereket. Nem bonyolult: vagy benyögök pár nagyöregtől hallott tereptárgyat, miközben az irányt kérdezem, vagy a focira terelem a szót. Az attitűdváltozás egészen meghökkentő. Úgy változik meg a hozzáállásuk, mint az őrkutyának, akivel határozatlan idejű kolbász-ellátmányi szerződést írok alá. Ilyenkor a borravaló is több, viszont nekem ez elég nagy fáradság, meg hát végül is a jóindulatukra sem tartok igényt, úgyhogy őszintén szólva ritkán szánom rá magam.

Szerencse

Nagyapám fogott öt croissant-t, négyet betett egy zacskóba, az ötödiket meg egy tányérra. Egy pillanattal később az ajtóban megjelent egy bajszos úr, köszönt, és már mondta volna, hogy mit kér, amikor nagyapám feléje nyújtotta a papírzacskón lassan átillatozó péksüteményeket. – Maga véletlenül nem lottózik? – kérdezte. – Miért kérdi? – csodálkozott el az úr. – Van az utcában öt pékség, de maga kedden, amikor először láttam, rögtön ide jött, a legjobba. Ma meg a szokásos négy croissant-ja mellé kap egy ötödiket, és még egy kávét hozzá – mondta nagyapám, és az úr felé nyújtotta a tányért, rajta a gőzölgő friss croissant-nal, majd mikor az úr elvette, nagyapám az éppen kifőtt kávé felé fordult, és úgy folytatta. – Úgy látom, maga szerencsés ember. Lottóznia kéne. 

A férfi a rákövetkező napokon is sorra megjelent, és rendre vett négy-négy croissant-t. Vasárnap aztán sugárzó arccal rontott be az üzletbe. – Képzelje, mit történt! Lottóztam, ahogy tanácsolta, és négyesem volt! Engedje meg, hogy cserébe a nyeremény egy ré… – mondta, de nagyapám elhárítólag intett, és mosolyogva csak annyit mondott: – Igazán nagyon kedves magától, de tartsa csak meg az egészet. Én magam is meglehetősen szerencsés ember vagyok.

Pókok

Valahonnan mindig is úgy tudtam, hogy a pókok a száraz helyeket kedvelik, így ha a lakásunkban találkozunk velük, az jó jel, hiszen az otthonunkat száraznak szeretjük tudni. Angliában persze kiderül, hogy ez az egész nem áll meg, ugyanis itt mindig magas a páratartalom, pókok viszont szintén vannak. A helyzet valami ilyesmi lehet:

 

– Hallod, Frank?

– Na.

– Egy, amit nem bírok itt, ez az állandó pára.

– OK, de mit tudsz csinálni? Ne lovalld bele magad ezekbe. Beszéltünk már erről.

– Tudom, csak mondom.

Ravasz

133A… Az utca csak 131-ig tart, de van valami gettó-sarok a végén, behúzódom oda. Ki is bukkan egy olajos bőrű, kappanbajszú srác a nedves, düledező téglafal egy résébe dugott ajtó mögül. Nincs bal lába valamivel térdtől lefelé, van viszont két mankója, amit egyelőre nem valami ügyesen használ. Odatámolyog a kocsihoz, még kikerül egy vélt vagy valós tereptárgyat (én mindenesetre nem látom, mi az), majd beül. Lodge lane a cél. Elindulunk, és csakhamar motyogni hallom a srácot. Csak néz előre, de egy idő után feltűnik, hogy hozzám beszél. Elmondja, hogy Szaúdi Arábiából jött, nagyon rossz az angolja, és valamit a lábáról, amit nem értek, meg hogy az orvosi ellátás itt nagyon jó – a hüvelykujját elismerőleg felfelé tartja. A Lodge lane-re kanyarodva visszaveszem a tempót várva, hogy egyszer csak szól, hogy itt álljunk meg, vagy kanyarodjunk be. De nem szól, egykedvűen néz maga elé. Kérdezem, hogy tovább egyenesen? Azt olvasom le az arcáról, hogy nem tudja. Mondom neki, hogy ez a Lodge lane, attól a háztól kezdve meg már más a neve. Ó, akkor álljunk meg akárhol itt – mondja a tények ismeretében. Megállok, és azt mondom neki, hogy három font. Erre hamiskásan visszamosolyog, hogy úgy értem, kettő kilencven? Ebből látom, hogy nem először járta be ezt az útvonalat, és feljebb szokott kiszállni. Ha nem jövünk le végig az úton, akkor valóban annyi lenne – mondom neki – ő meg ad három húszat, és elköszön. Mi volt ez? Életvezetésszerű ravaszkodás? Titokzatosság-mánia? Elismerést várt a furmányosságáért?

A pillanatragasztó szakszerű használata

A pillanatragasztót óvatosan nyissuk ki (törjük meg, szúrjuk fel), ne szorítsuk, nehogy a ragasztó kibuggyanjon, és oda kerüljön, ahova nem való. Előre készítsünk elő egy zsebkendőnyi területet (esetleg egy zsebkendővel leterítve), ahova használat után tenni fogjuk a ragasztót. A célterületre egyenletesen hordjunk fel épp annyi anyagot, amennyire szükségünk van, majd miután a tubust az előkészített helyre tettük, szükség szerint tartsuk egyben a munkadarabot, amíg a kötés megindul. Ha ezzel megvagyunk, óvatosan, ismét figyelve arra, hogy nehogy feleslegesen megnyomjuk a tubust, zárjuk le a ragasztót, vegyük az erősebbik kezünkbe, és törzsünket kissé hátrahajlítva szerezzünk lendületet, hogy a készítményt olyan messzire hajíthassuk, amennyire tudjuk. Ha nem így teszünk, később azt fogjuk hinni, hogy úgyis van még egy kis pillanatragasztónk, de amikor legközelebb használni akarjuk, ki fog derülni, hogy az csak egy tubus egy kis szárazanyaggal.

Sztálingrád

Megnéztem az orosz-amerikai együttműködésben készült, 2013-as Sztálingrád című filmet. Mindent összevetve nem volt jó, pár pozitívuma számomra eltörpül romboló hatása mellett. 

stalingrad_ver2_xlg.jpg

Kezdem azzal, ami tetszett. Jogfosztott arisztokraták is szerepelnek a filmben. Pontosabban legalább egy közülük. A dolog persze sántít, mert a hölgy feltűnése olyan hatást kelt, mintha tegnapelőtt lett volna a 17-es forradalom, és ő valamire való jövedelem nélkül, de amúgy háborítatlanul élhetett volna egészen addig, amíg a katonák be nem fészkelik magukat a csata idejére. 

Ahogy azonban ezek az elképzelt lakások meg vannak jelenítve, ahogy a tényleg fényűző eleganciájuk még a háborús pusztítás nyomain is átüt, az egész egyszerűen hibátlan – ha elfogadjuk, hogy nem egy létező valóságot, hanem egy lehetségest látunk, ahogy az alkotó elképzeli Kelet-Európát és Oroszországot / a Szovjetuniót. Márpedig nekem ezt elfogadni adott esetben nem tart semeddig, úgyhogy én maradéktalanul élveztem a filmnek ezt a dimenzióját. 

Volt viszont két otromba gondom vele. Az egyik az, ahogy a háború témájához egyáltalán hozzányúltak. Elvétették megjeleníteni, hogy minden élőlényhez hasonlóan az ember alapvető törekvése is az, hogy ép bőrrel megússzon ép bőrrel megúszhatatlannak látszó helyzeteket is. Haladóbbak elmorfondírozhatnak arról, hogy egyáltalán mi is az értelme az egésznek. 

Persze nem vagyok esztelen pacifista: értem, hogy megtámadták a szovjeteket, és jogosnak tartom, hogy lőnek a németekre. Ugyanakkor a film olyan kéjjel ábrázolja a csatát, hogy kénytelen vagyok azt gondolni, hogy általános háborús propagandáról van szó. Itt a háború – mindkét oldalon – becsület dolga és férfimunka (ha nem is jó mulatság). Aki ezt élvezettel nézi, annak könnyebb lesz azt mondani, hogy te figyelj, gyere már, van egy kis lövöldözés Ukrajnában / Irakban, itt-ott, és ha férfinak, meg hazafinak tartod magad, ott a helyed. 

A katonák mindkét oldalon olyan profik, hogy az fokozhatatlan. Ahogy vonulnak a soha ki nem ürülő tárú fegyvereikkel, minden szöget zárnak, mindenkit eltalálnak, ha pedig konkrétan felgyújtják őket, nem siránkoznak, nem hemperegnek, hogy eloltsák magukat, hanem igyekeznek a lehető leghatékonyabban kihasználni erősen fogyó idejüket, és addig is csatakiáltva lőnek, amíg el nem égnek teljesen. 

A másik gondom az volt, ahogy a nőket, illetve a nő-férfi viszonyt ábrázolták. Az orosz arisztokrata nő egyszerűen férfiasítva lett, és nem nyugodott addig, amíg nem lőhetett ő is. Amikor aztán ezt megtehette, rögtön, egy lövéssel leszedett egy németet. Erre egy másik orosz katona felvetette a film egyetlen morális dilemmáját, miszerint illik-e agyonlőni egy embert, aki épp vizet visz a többieknek. A lövés előkészületében segítő orosz katona szerint igen, de nincs ideje komolyabban kifejteni, mert erre aztán a németek is lőni kezdenek, ami viszont már rohadtul feldühíti az oroszokat – persze nem mondom, joggal, még ha tudjuk is, hogy a németek eleve pont ezért jöttek. 

Örömmel mondom, hogy öt orosz katona közül mindegyik úr volt, és még csak disznó viccet sem mondtak a hölgy jelenlétében, nemhogy megerőszakolták volna. A német oldalon, ahol szintén egy büszke orosz nő keveredett a német főtiszt mellé, nem alakultak ilyen elegánsan a dolgok. 

Az történt ugyanis, hogy a német tiszt, noha heroikusan küzdött felkorbácsolt vágyával, végül alulmaradt a küzdelemben, és csak megerőszakolta a nőt. Ahogy ez ábrázolva volt, az egészen meghökkentően, életszerűtlenül nevetséges volt. Az egész úgy nézett ki, mintha a nő valami fullasztóan erotikus, édes-kínt élne át, és ha véletlenül a német leállna valamiért (mert mondjuk akadozik a merevedése, amikor lőnek rá, vagy csak amúgy is feszült, vagy eszébe jut, hogy valami nem stimmel mégse a kölcsönösség elve körül), akkor még a nő követelné, hogy folytassa. Az eseménynek végül katartikus hatása van, mert a férfi saját tette nyomán beleszeret a nőbe, de az hagyján: a nő is a figurába. 

Magyarul az alkotók azt üzenik azoknak a szerencsétlen idiótáknak, akik ilyen filmek alapján próbálnak eligazodni a világban, hogy háborúba menni is teljesen ok, az, hogy azt kik és miért indítják, és ők maguk közben hol vannak, nem is érdekes. Ráadásul a nők megerőszakolása is egyfajta hőstett, vagy kedves szívesség még az áldozat szerint is, hát ki tud ennél frankóbb nyári tábort elképzelni. 

Ennek a filmnek a célközönsége minden politikus álma. Az ilyennek egyszerűen ki kell szolgálni egy-két ösztönét a legaljasabb módon (és mások kontójára), aztán maximum küldenek egy levelet az anyjának, hogy hős volt, a megerőszakolt nőket meg ki nem szarja le.

Több rossz kisfiút is el kellett már vinni a doktor bácsihoz

Úgy jött ki a lépés, hogy a múltkori történetem ihletője állandó kuncsaftom lett – legalábbis amíg az iskola tart. Reggel, mikor meglátom az utcanevet, már tudom, hogy ő lesz az, a házszámra is emlékszem: 86. 

Az első két alkalommal megkérdezte, hogy találkoztunk-e már. Először azt mondtam neki, hogy nem, másodszor azt, hogy igen, éppen tegnap. Az ajtó már nyitva van, mikor begurulok a parkolóba, a kisfiú másodpercekkel később megjelenik, odasiet a kocsihoz, bekopog, és megkérdezi, hogy ülhet-e előre. Mondom neki, hogy felőlem igen, csak kösse be magát. Így is tesz, aztán elkezd sebességet váltani (mire én persze kinyomom a kuplungot) és ülést állítani. Megtanultuk, hogy melyik sebesség hol van, hogy akiknek hat sebességes autója van, az jó eséllyel csak felvág – bár én is tudnék egy hatodik fokozatot használni. Azt is tisztáztuk, hogy az „R” a hátramenet, és nem az ötödik után jön. 

A műszaki alapismeretek elsajátítása után általában megjelenik a bátyja vagy öccse, ránézésre képtelenség megmondani, melyik a fiatalabb. Szerintem kétpetéjű ikrek. Szóval a másik srác csendes, csak akkor szól, ha kérdezik, vagy fontosnak érzi, amit mondani akar, vagy baromságnak tartja, amit a fivére épp mondott vagy kérdezett. 

Az elől ülő megállás nélkül beszél. Ami az eszébe jut, kimondja. Elmondja, hogy milyen húsokat evett (birkát még nem). Megkérdezi, hogy én milyeneket ettem. Elmondom neki. Akkor belemegyünk a részletekbe (közben megérkezik az anyjuk, beül hátra, és elindulunk). Azt kérdezi, hogy a McDonaldsban szeretem-e a nem tudom már milyen kaját. Mondom neki, hogy én a McDonaldsba csak vizelni járok, esetleg iszom egy kávét, és neki is ezt javaslom, persze a kávé elhagyásával. 

Felvilágosítom, hogy amit ő ott csirkeként eszik, az nem egészen az, plusz rengeteg sót és cukrot töm magába, amitől csak még szomjasabb lesz, így az újabb üdítő kikönyörgésével úgynevezett ördögi körbe hajszolja magát. Erre a zöldségekről kezd kérdezgetni, és egyúttal elmondja, hogy ő melyikeket szereti (gyakorlatilag mindegyiket), mire én mondom neki, hogy az jó, mert a legkülönfélébb vitaminokkal vannak tele, plusz könnyű és finom, tiszta haszon az egész. 

Mi a helyzet a sajtokkal – kérdezi ekkor. Szeretem-e. Nagyon is, mondom, és ő is hasonlóképpen van vele, majd elkezd konkrét márkákat sorolni, hogy melyikkel hogy állok, úgyhogy megpróbálom elvágni a dolgot azzal, hogy a gyümölccsel keverteket nem szeretem, ami rögön fölveti a kérdést, hogy van-e valami problémám a gyümölcsökkel általában. Nincs. Neki se, sőt. 

De nem mindenki van ezzel így, mondja, és terhelő vallomást tesz az öccsére, aki képtelen megérteni, hogy a mind a zöldség, mind a gyümölcs finom. Hirtelen az is eszébe jut, hogy az öccse még a sajtot se szereti. Az öcs elmormol egy kurvaanyádot a bajsza helye alatt, én meg elmondom, hogy a sajtban az a pláne, hogy fehérje és kalcium is van benne, azaz arra is jó, ha távlatilag izmosak szeretnének lenni, és a csontoknak is a hasznára válik. 

Az anyja és az öccse végig néma. Alighanem ez adatik meg nekik a közös légtérben töltött időből, amikor nem őket faggatja vagy árasztja el a fejéből kijövő dolgokkal. Áttérünk az optimális útvonal megbeszélésére, illetve a konkrét útvonaltervre. Minden kanyart előre bemond – ha épp nem jut más eszébe, ha igen, akkor azt mondja. 

Az út kábé tíz-tizenkét percig tart, de a reggeli forgalommal súlyosbítva annyit vesz ki belőlem, mint egy hat órás műszak. A napok alatt lassan rájövök, hogy még akkor a legkevésbé fárasztó, ha én magam diktálom a témát, illetve én beszélek. 

Arra jutok hát, hogy a legjobb, ha egy mesével kötöm le a figyelmét. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki megállás nélkül beszélt, és még olyan is volt, hogy – igaz, nem alaptalanul, de – megvádolta a testvérét. Hiába könyörgött neki az anyukája, meg az öccse, csak nem hagyta abba a dumálást. (Ja, egyik alkalommal rímet faragott arra, hogy „el fogunk késni, de ezt csak viccből mondom”, és ezt elismételte nagyjából harmincszor). 

Nem volt hát más választása a kisfiú szüleinek, hanem elvitték a srácot a doktor bácsihoz, aki már előkészített szikével, valamint tűvel meg cérnával várt rá. Felvágta a kisfiú kis ajkait fent is, meg lent is, aztán összetapasztotta őket, és jól bevarrta a tűvel meg a cérnával. Ha csak simán összevarrja, azt könnyű visszacsinálni, márpedig a kisfiú szülei kiszámolták, hogy a kisfiú hat éves létére már lebeszélte azt a mennyiséget, ami az egész életére volt szánva.

A rossz kisfiút a doktor bácsihoz viszik

Nagyon sok gyerek betegesen szeret játszani az ablakemelővel. A szülők általában nem szólnak rájuk, vagy ha igen, annak az eredménye azonos azzal, mintha nem tették volna. Ilyenkor az szokott a vége lenni, hogy egyszerűen letiltom az utasok ablakemelőit, ami mindig tanakodásra készteti a gyerekeket, de érdekes módon soha nem jönnek rá, hogy közöm van ahhoz, ami történt. 

Ma egy nagyon érdeklődő kisfiú ült be, és rögtön a rádió környékén is állítgatásokba kezdett, és persze az ablakemelő sem maradhatott érintetlen. Errefelé elég korán, öt éves korban iskolába küldik a gyerekeket, rajta is kis kék egyenruha volt. Arra jutottam, hogy elég fiatal ahhoz, hogy egy mesével vonjam el a figyelmét a rosszalkodásról. 

Egyszer volt, hol nem volt egyszer egy rossz kisgyerek. Az a kisgyerek amint beült egy autóba, rögtön az ablakemelőt kezdte babrálni, és hiába kérte a taxis bácsi, vagy az anyukája, csak nem hallgatott egyikre sem. Még olyan is volt, hogy ez sem volt elég neki, és még a rádiót is állítgatni kezdte. 

A taxis bácsik, és a kisfiú szülei is nagyon szomorúak lettek emiatt, és a legnagyobb sajnálattal, de nehéz döntésre kellett elszánniuk magukat. Fogták a kisfiút, és elvitték a doktor bácsihoz, aki nagyon is jól tudta, hogy mi járatban vannak, ugyanis már sokat hallott a kisfiúról. 

Elővette a legnagyobb fecskendőjét, és a legnagyobb tűjét. Ekkor persze a kisfiú nagyon megrémült, és könyörögni kezdett, hogy ne tegyék ezt vele, innentől már mindig jó lesz, de a szülei megannyi csalódás után már nem tudtak hinni neki, így aztán lefogták, és a doktor bácsi először az ügyesebbik jobb karjába, aztán pedig a balba adott egy-egy szurit. 

Már maga a szúrás is rettenetesen fájt, de ami utána következett, az aztán tényleg borzasztó volt: a kisfiú keze lebénult, és nem tudott már se gombokat nyomogatni, se potmétereket csavargatni, sőt, tulajdonképpen úgy általában rosszalkodni sem tudott már többé. 

A trükk bevált, és a kisfiút nagyon is lekötötte a mese. Elkerekedett szemekkel hallgatta, és közben nem nyúlt semmihez. Amikor megérkeztünk az iskolához, köszönés nélkül szállt ki. Remélem, nem neveletlenségből tette, hanem csak mert arra koncentrált, hogy minden részletre pontosan emlékezzen, amikor majd elmeséli a történetet a kis pajtásainak.