Azt mondják, itt nem kell huszonhat mérföldnél többet menni tetszőleges irányba ahhoz, hogy egy teljesen más akcentust találjunk. Ezt abszolút igazolva látom, plusz az egyik utasomtól úgy hallottam, hogy ez sokáig még utcákra, de legalább lakótömbökre bontva is működött (pont úgy, hogy a My Fair Ladyben), ugyanis az emberek ugyanabba a gyárba mentek dolgozni, ugyanabban a kocsmában törölték a memóriájukat, aztán hazamentek, és máshova soha, sehova. Így aztán a nyelvük egyfajta beltenyészetté vált, és minél tovább ment ez így, annál kevésbé volt érthető mondjuk egy másik gyár dolgozóinak. 

Ma viszont már ott tartunk, hogy egyes emberek eldöntik, hogy nekik milyen angoljuk legyen, és egyszer csak átállnak arra, a környezetük legnagyobb megdöbbenésére. Többen beszédtanárhoz járnak, és így próbálnak megszabadulni bizonyos kiejtési szokásaiktól és/vagy szóhasználatuktól, hogy például egy-egy állásinterjún jobb eséllyel induljanak. 

És vannak, akik a médiából választanak maguknak akcentust úgy, ahogy nálunk mondjuk maximum szófordulatokat szokás majmolni. Jó eséllyel amúgy a londoni sikeres fiatalok flegma nyelve a kiindulópontja annak, miről most írni fogok, de nekem mindig konkrétan Jamie Oliver jut eszembe róla. 

Az angolok eleve elnagyolnak egy csomó mindent – a nyelvükben is. Egy szó eleji k, vagy egy szó végi g nem hallatszik, az r meg szintén csak első hangként létezik. Az u, a, o és oo hangok adott esetben hangozhatnak ugyanúgy. Ez alighanem jó ideje így lehet, de ehhez – amennyire nekem feltűnt – nyelvfejlődési léptékkel mérve „mostanában” csatlakozhatott az a jelenség, hogy a t hang is tiltólistára került. 

Egy magára valamit adó tinédzser ilyet a szájára nem vesz, hacsak nem rögtön az első hang az; akkor gyorsan túlesik rajta. Egyébként mondjuk a little úgy hangzik, hogy a t helyén egyszer csak elnémul a beszélő, mintha a garatját ért darázscsípés épp most lobbantotta volna be a szövetet, majd így marad addig, ameddig amúgy tartana becsülettel kiejteni a hangot, és megy tovább, mintha mi sem történt volna (Li_l). 

A beszélt nyelvben, de szinte még az írottban sincs igazán helyes meg helytelen, ha kellő távolságból figyeljük, na de pont ez engem kimondottan zavar. Már csak úgy magában is. De félreértés is adódik belőle bőven. 

Múltkor például azt mondta az utas, hogy menjünk az O_n Avenune-hoz. O_n? – kérdeztem vissza, mire mondta, hogy igen, O_n. Hát azt nem tudom, merre lehet, igazából még hallani se hallottam róla. Beírtam tehát, hogy Orton Avenue, de nem jött fel semmi. 

Ilyenkor betűzést szoktam kérni, ami sajnos nagyon sokszor áthághatatlan akadály az iskolaelhagyók számára, és ez most se volt másként. Így hát fogtunk nagyobb csomópontokat, és azok mentén navigált, egyre közelebb juttatva magunkat a célhoz. 

Az Orton (ejtds: O_n) Avenue-hoz nem érkeztünk meg, viszont minden gond nélkül odaértünk az Utting (ejtsd: O_n) Avenue-hoz.

Mostanában elmaradoztak azok a beszélgetések, ahol annak tisztázása után, hogy honnan jöttem, azt is megkérdezik, hogy mikor szándékozom ugyanoda visszamenni. 

Vannak helyette monológok arról, hogy semmi gond azokkal a külföldiekkel, akik ide jönnek dolgozni, mert ugye azok is fizetnek adót. Itt aztán egy költői kérdés szokott következni, hogy mert ugye én is fizetek adót. Aztán a kérdőn rám néző szemekből látom, hogy a kérdés nem költői volt. Azt szoktam mondani, hogy hát kénytelen vagyok. 

Legújabban a románok adják a legrémisztőbb témát, akiknek január 1-én jár le a hét évük az EU-ba lépésük óta, és onnantól szabadon jöhetnek. Alkalmi gazdasági és politikai elemzőim szerint egy millióan fognak beözönleni, és felvesznek minden szociális juttatást, főleg pedig munkanélküli segélyt, ami ennek a szorongatott kis szigetországnak csak van. 

Ezek az utasok azt mondják, hogy az Egyesült Királyságnak ki is kellene lépnie az EU-ból, mert az csak kihasználja őket, ők meg jól ráfizetnek. Erre korábban még azt szoktam mondani, hogy én nem nagyon látom Anglia áldozat szerepét sehogy se: nekem inkább úgy tűnik, hogy mindenből kiveszik, amit lehet, például a piacokat, tehát nem féltem őket. Ma már nem mondom, mert nagyon úgy tűnt, hogy ciceregni kezd a beszélgetőpartnereimnél valami biztosíték tőle. 

Az a biztosíték, ami attól tud kiolvadni, ha egy kelet-európai nem kér bocsánatot, hogy (itt) él, de még az hagyján: saját, eltérő véleménye is van. Ezzel együtt azt mondhatom, hogy engem még konkrétan nem támadtak azért, mert az EU másik végéből jöttem. 

Amikor utasok feljelentettek a cégnél valami kisebb-nagyobb hazugsággal, vagy csak olyanfajta félreértésből, ami könnyen feloldható lett volna, ha például velem is beszélnek róla, azok mind valami sajátos élethelyzetből vagy frusztrációból fakadtak (nem tudtam, hogy a kórház, ahova nyilván egy szerettét ment volna meglátogatni; nem hitte, hogy tényleg nem tudom, hogy a folyó másik partján mik a levágások, stb.). 

Mostanában felvettem viszont egy nőt a két gyerekével. Azok egyből az ülésre léptek az utcáról, miközben anyjuk rezzenéstelen arca árulkodott róla, hogy ez szerinte teljesen rendben van így. Bemondta a címet, amit nem tudtam pontosan hol van, de nagyjából igen, úgyhogy elindultunk arrafelé, és abban maradtunk, hogy majd közben eligazít, ha kell. 

Ment is a dolog viszonylag simán, amíg ki nem derült, hogy amire én gondoltam, az nem az, amire gondolnom kellett volna. Innentől minden főbb kanyart megkérdeztem a biztonság kedvéért, bár végül nagy vonalakban jól sejtettem az irányt. 

Az egyik körforgalomnál kérdeztem, hogy itt ugye jobbra, mire a nő mondta, hogy igen. A második kijáratot elhagyva jöttem rá, hogy ez még az eggyel korábbi körforgalom, és itt nincs jobbra. Mentem hát még egy kört, és kérdeztem, hogy akkor maradhatunk-e az egyenesben. Arra is azt mondta, hogy igen. Innentől kezdve jobban figyelt, és jelezte a főbb csomópontoknál az irányt. Nem is volt gond, nem éreztem feszültnek a viszonyt, nem volt szóváltás, semmi. 

Megérkeztünk, kitettem őket, és úgy döntöttem, hogy nem megyek messze, van rá esély, hogy itt is beakad egy meló. De csakhamar a rádió zizzent meg, aminek már a hangját is utálom: minden egyes alkalommal rosszat jelent. Vonalban voltam a diszpécserrel, aki azt mondta, hogy épp az imént hívta őket az előző utasom. 

A nő azt állította, hogy egy körforgalomban tolatni kezdtem, és hogy hét kilencvenet kértem az útért, ami pedig csak öt kilencvenbe kerülne. Meg kell, hogy mondjam, hogy erősen meglepődtem, és ezt nem is titkoltam. Elmondtam, hogy hat húszat kértem, mert a saját órám szerint megyek, (akár csak az összes többi sofőr, nem a selejt minőségű beépített számláló szerint, ami szerint egyébként valószínűleg tényleg öt kilencven lenne a fuvar), és hülye lettem volna megfordulni egy olyan helyen, amit arra találtak ki, hogy körbemehessek rajta. Ráadásul, mondtam, a nő mondta az utat, tehát arra mentünk, és ez ennyibe került. Ebben maradtunk volna, de a diszpécser még „megfenyegetett”, hogy később esetleg visszatérünk a témára. (Ez nem következett be azóta se). 

És akkor gondolkodni kezdtem, hogy ez hogyan és miért történhetett. És akárhogy csavartam a gondolataimat, nem tudtam máshova kilyukadni, mint hogy a nő bennem egy bevándorlót látott, aki még az összes utcát se ismeri, miközben mondjuk az ő férjének nincs állása, aztán ezen felhúzta magát, és ahelyett, hogy beszélt volna róla (nem mondom persze, hogy kellemes beszélgetés lett volna), inkább más irányba terelte az energiáit és kitalálta, hogy kicsit megpróbál befűteni nekem.

Még tíz perc volt hátra a munkaidőm általam megszabott végéig. Ha öt percig nem jön semmi, kikapcsolom a rádiót, ellenkező esetben még egy fuvart bevállalok. Pár másodperc múlva meg is érkezett az utolsó. 

Ez egy speciális helyzet. Míg nap közben a hosszú utaknak örülök igazán, a végén türelmetlenné válok, már a hazaútról szövök – nem túl bonyolult – terveket. Ilyenkor a legjobb egy kínai diáklány azok közül, akik, ha halálos veszélyt éreznek, úgy futnak, mint egy drótra fűzött plüss panda, hátizsákjukkal a hátukon, merev végtagokkal csapkodva és idiotisztikus vihogásba burkolózva. Aki így fut, az persze gyalogolni se szokott, és a műszak végére pont megteszi, hogy elvigyem nyolcszáz yardra, ahova mások fókajárásban mennek, annyira elhanyagolható távolság. 

Egy kocsmához kellett mennem, és mint hamar kiderült, az új főszakács helyettest kellett hazavinnem. A város egyik külkerületébe. Nézzük a jó oldalát, gondoltam: legalább egy kövérebb út a végére. Elindultunk, és – nem az én kezdeményezésemre, mert ugye én egy kicsit meg voltam sértődve, hogy még mindig nem vehetem az irányt hazafelé – beszélgetésbe elegyedtünk. 

A srác nagyon lelkes volt a munkáját illetően. A heti forgalmat hatszáz fontról nyolcezerre tornászták fel egy hónap alatt. Imádja a munkáját, a hosszú távú terve, hogy egyszer saját éttermet nyit. 

Eredetileg a haditengerészetnél kezdett szolgálni, de egy térdsérülés miatt leszerelték. Ott állt ötlet nélkül, mert soha nem gondolt másra. Aztán eszébe jutott, hogy főzni szeret, úgyhogy beiratkozott egy szakácsiskolába. 

Megkérdeztem tőle, hogy az eredeti tervnek végül is mi lett volna a kifutása – értve ezalatt azt, hogy a partot lőni idegen kontinenseken, vagy kapitánnyá nőni, vagy mit tudom én, mi szokott ilyenkor lenni. Ő megismételte, hogy hát a haditengerészet volt a terv. Mondtam, hogy azt értem, de… és akkor árnyaltam a kérdésemet. Erre is a haditengerészet volt a válasz. Ekkor jöttem rá, hogy ez a térdsérülés tényleg sorsfordító volt, mert ennek az embernek ott lenne a helye, ahol nincsenek kérdések, vagy ha igen, azt „Igen uram!”-mal nagy biztonsággal meg lehet válaszolni. 

A hangulatom kezdett a kedvezőtlen irányba csúszni. Borzasztó nehezen viselem az értetlen embereket, ezért sem lennék jó tanár – hacsak ki nem derül egyszer, hogy mégiscsak a hibázástól való rettegés, a félelem légköre a leghatékonyabb motivációs tényező az új ismeretek elsajátításakor. 

Innentől persze nehezebben ment a beszélgetés, mert nem igazán érdekelt, amit a srác mondott. Szó esett a gyakornokáról, akivel nem volt megelégedve, mert nem volt lelkes, nem akarta lenyűgözni őt, pedig ő annak idején pont olyan gyakornok volt, amilyet maga alá is szeretne. Gondolom, de ezt nem mondtam neki, ez a fiatal gyakornok az a fajta szemétláda lehet, aki nem a munkájának él, hanem azt csak elvégezné, de mégse szeretne éhen dögleni. A másik ilyen bosszantó fajta az például, aki nem akar háborúba menni, hanem otthon okoskodik, hogy várjál már, mi értelme az egésznek. 

A baj persze nem jár egyedül. Meg kellett állnunk egy frissen nyílt KFC-nél, ahol vagy negyven percet töltöttünk a sorban. A szakács újabbat zuhant a szememben. Közben, hogy én is pofázzak, elmeséltem neki, hogy egyszer olvastam a KFC tálcájába tett papíron azt a kiáltó hazugságot, hogy az alapító annak idején kiötlötte azt a szuper receptet, amitől a KFC olyan eszméletlen jó, majd fogta magát, és körbejárt az országban, és minden csirkésnek simán odaadta, hogy így csinálják, és az emberek imádni fogják, és a tudás új birtokosai meg majd olyan becsületkassza alapon küldjenek neki százalékot. És – a történet szerint – úgy is lett. Semmi papírozás, meg szúrópróbák, csak kézfogás, és mérhetetlen boldogság. 

A srác – a legmélyebb sajnálatomra – úgy reagált a történetre, hogy hát igen, a bizalom végül meghálálja magát. Én meg azt gondoltam, hogy innen már talán gyalog is haza tudna menni, illetve az se lehet már, hogy egy szar térdsérülés valakit így megakadályozzon, hogy a hadseregben szolgáljon. 

Majdnem egy órán át tartott az utolsó felvonásom. Úgy láttam, hogy a srácnak ez amúgy a napi rutinja, azaz tíz font a hazaútért, harminc a kedves tulajdonos bácsiknak a KFC-nél, nem tudom mennyi a Tescoban, ahol előtte szintén megálltunk. Nem tudom, így összejön-e a saját étterem. Ha más nem, főzhet majd Afganisztánban.

A napokban újra láttam az egyik sofőrt az egy évvel korábbi tanfolyamról. Élénken gesztikulált, nagy társalgásban volt az utasaival. Sok taxis ilyen, nekik Kánaán ez a munka, a sok közölnivalójukat ontják magukból, és energiával telnek meg – esetenként az utasok rovására. 

Én nagyjából fordítva vagyok vele. Ha nem érdekes az ember, és mégis beszélgetünk, a percek elnehezülnek, a lámpák fénye a vörös felé tolódik, és az út nem bír véget érni, a kínos csendek áthidalására tett kísérletek összefolyó, fojtó masszává sűrűsödnek. 

De, mondom, sokan nem így vannak ezzel. Szemmel láthatóan ez a sofőr se. Nem is lenne ebben semmi meglepő, ha nem ismerném őt egy kicsit közelebbről. 

Suhogós mackóban ült az U alakúra rendezett széksor egyik végében – éles kontrasztot vetve a pamut melegítős kollégákra. Madárcsontúnak indult gyerekkorában, de mostanra megvastagodott, kemény hús rakódott rá. Formára úgy nézett ki, mintha virslikből lenne összerakva, de a szárazkolbász keménységével. 

Sajátos alkatát pedig nem szokványos módon építette fel. Soha, egyetlen pillanatra sem maradt vesztig, a nyakát nyújtogatta, a fejét forgatta, kezeit szorította ökölbe, combizmait feszítette. 

Feje egy, a konyha kövére ejtett gombócot formázott oldalas lapítottságával. Arca vörhenyes volt. Hihetetlen energia és közlésvágy feszítette. A brutálisabb fajta helyi tájszólást beszélte valami beazonosíthatatlan beszédhibával fűszerezve és részleges szájzárral lefojtva. 

Mielőtt megszólalt, hangos levegőt vett, fejét oldalra billentette, kezét ökölbe szorította, beszívott még egy kis levegőt összezárt fogai között, szeme bogara felfutott a szemhéja alá, és mindenki arra számított, hogy most azt fogja mondani, hogy mind megdöglötök, vagy hogy elegem van az egész rohadt, tetves világból, de végül mindig olyasmit mondott, hogy az előbb tárgyalt eset vele is megtörtént, és a maga részéről azt tartja a legcélszerűbb megoldásnak ilyenkor, hogy satöbbi, satöbbi. Beszéd közben is sokszor eltorzult az arca, ököllel a térdére csapott, ilyenkor is úgy nézett ki, mint aki mérlegeli, hogy ezt már túlzás lesz kimondani, de aztán úgy dönt, hogy nem érdekli, kimondja akkor is. 

A körben ülők arcáról nem tudtam semmit leolvasni. Egyrészt itt tényleg toleránsak az emberek, másrészt képmutatók is, harmadrészt meg még azt sem tudom elképzelni, hogy az iskolában egynél többször csúfolták volna. És azt sem tudom elképzelni, hogy bármelyik utas vihogni merne. Egyszerűen nem tudom magam elé képzelni.

Amíg csak úrvezető voltam, sose szerettem, ha valaki hátra ült úgy, hogy elöl, mellettem is volt hely. Ha nagyritkán taxiba ültem, zavarban voltam, hogy nem fellengzősség-e hátra ülni, nem destruktívan távolságtartó-e a gesztus. 

A helyzet másik oldalán ülve, ma már úgy vagyok vele, hogy egy utas akkor üljön előre, ha hátul már hárman ülnek. Legtöbbször idős hölgyek kérezkednek előre: nekik sokszor megoldhatatlan feladat a hátsó ülésre bejutni. Ebből aztán legtöbbször beszélgetés kerekedik, és végül is jól érezzük magunkat. 

Vannak viszont azok, akiknek alighanem gyerekkorukban harcolniuk kellett a bátyjukkal, hogy előre ülhessenek – és a harcot rendszerint elveszítették. Ezek úgy vágódnak be, mintha egy stoppert kéne lenyomniuk, hogy mennyi idő alatt sikerült nekik. De – az érzésem szerint túlzó – közelséggel aztán jobbára nem tudnak mit kezdeni. A legügyesebbek kérdeznek a fociról, arról, hogy mióta taxizom, vagy hogy aznap régóta kint vagyok-e és/vagy jó napom van-e üzleti értelemben. Ezek egytől egyig érdektelen kérdések, borzasztóan unom őket, és miután válaszoltam rájuk, általában további erőfeszítéseket nem teszek, úgyhogy ülünk egymás mellett némán. 

Egy másik altípus a nem kevésbé bosszantó „kompetens” figura, aki úgy ül be előre, mintha a hivatása egy integráns részét teljesítené, vagy a Földön rá szabott küldetése ügyében járna el. Ezek sokszor még össze is csapják a tenyerüket, hogy na akkor lássunk neki, azzal a hévvel, mintha bármi dolguk vagy felelősségük lenne abban, ami történni fog. 

A legelvetemültebbek – alighanem focidrukkerként szerzett tapasztalatokat kamatoztatva – megpróbálnak eggyé válni az autóval és velem, és kommentálják a forgalmi helyzeteket, beintenek a többi közlekedőnek, minősítik őket, és költői kérdéseket tesznek fel az elmeállapotukat illetően. Egy részük annyira biztos benne, hogy egy húron pendülünk, hogy rám se pillant egyetértést keresve, vagy ha igen, nem veszi észre, hogy én felismerem, ha valaki tanulóvezető, vagy nem tudja merre jár, és azért bénázik. 

Az is igaz, hogy a legkellemesebb beszélgetőpartnerek is általában elöl foglalnak helyet. A napokban egy fogadóiroda előtt vettem fel egy idősebb (61) muksót. Látszott, hogy vidám az alaptermészete, de ott és akkor mázsás teher húzta a szürke nedves aszfalt felé: nyert. Nyert, és tudta, hogy most egy bevásárlóközpontba viteti magát, ahol mindent el fog költeni olyan dolgokra, amik – amíg a konzumálás részegítő mámora tart – otthagyhatatlannak tűnnek, de otthon már csak az üresség, az érdemtelen pocsékolás érzése marad, meg a praktikus probléma, hogy hova tegye a sok cuccot, amíg lábon el nem rohadnak. Azt mondja, mindig ez történik, utál is odajárni. 

Ő is tudta, hogy mi az a Magyarország. Ő is Puskás Ferencen keresztül. Bálványa volt.  Geopolitikai és globális gazdasági kérdéseket is érintve, de végül mégis a foci körül gravitált a beszélgetésünk, csak ezúttal mégis volt valami kedves vidámság a dologban – a magyar foci tragikus helyzete ellenére. Egyszerűen nem fért a figura fejébe, hogy hogyan juthattunk odáig, hogy már egy VB-re se jutunk ki, nem hogy a világot nem verjük agyon. Mondtam neki, hogy nehogy azt higgye, hogy hétköznapi kihívás volt. Beletelt pár évtizedbe, mire maradéktalanul sikerült.