A hátsó ülésemen a párkapcsolatok összes válfaja és szakasza tetten érhető. Ha nem a hátsó ülésemen, akkor is. Sokszor előfordul ugyanis, hogy a fickó előre ül, a nő meg hátra. Némelyik figura kötelességének érzi, hogy mellettem legyen, vagy a vezetésbe való beleszólás illúzióját szeretné fenntartani. Akárhogy is, engem zavar (igazából, ha bárki is ül előre), a nővel szemben meg türhőség. 

Na de ami az eredeti témát illeti: a múltkor egy kezdetnek lehettem szem- és fültanúja. A srác ült elöl, a lány hátul – ami még egyszer: nem jó jel – és a beszélgetésük arról szólt, hogy valami ajándékot, vagy az ajándékhoz tartozó valamit megyünk felvenni valahova, de a lány nem tudhatja, hogy mi az, mert neki fog szólni, és meglepetés. 

A lány, mivel ezen a vonalon a fiú egyszerűen nem engedte tovább menni, egyebekről kellett, hogy csacsogjon. Főleg egy dolog ütötte meg a fülemet, mégpedig azért, mert láttam, hogy a srácoz igencsak letaglózta. A csaj megpróbált a fociban szerzett jártasságáról tanúbizonyságot tenni, és jelezte, hogy tud a múlt hétvégi eseményről, és az eredményt is ismeri. Sajnos azonban vétett egy iszonyú hibát: a Liverpoolt összekeverte az Evertonnal. Én, ha néznék tévét, és benne sportot, akkor a világ legsorsdöntőbb lövése közben is rezzenéstelen arccal kapcsolnék tovább, de még én is tudom, hogy a fenti baki súlyosságában olyan, mint Hitlert Gandhival keverni. 

Az utóbbi időben kifejezetten gyakran fordul elő egy egészen másik fajta találkozás. Ezek a párok jellemzően ötvenesek, jól összeszoktak már: vagy derűsen beszélgetnek – esetleg velem is – vagy néma, de bensőséges csendben élvezik egymás táraságát, miközben vacsorázni gurulnak. Az ilyen párok közül jó néhánynál a nő fahéjas almás pitére emlékeztető parfümöt visel. Meggyőződésem szerint feromonok útján hat férjére, az almás pite jelleg csak egy, a szagolható tartományba eső, anyai melegséget ébresztő kedvesség. 

Vannak férfiak, akik nőktől jönnek ki, és rajtuk érzem ugyanezt az illatot. Velük soha semmi gond nincs, nem idegeskednek, nem okoskodnak, nem akarnak forgalmat irányítani, csak nyugodtan, ernyedt félmosollyal az arcukon süppednek az ülésbe.

– Hogyan, kérem? – kérdeztem vissza először, mert nem értettem azt, aminek a feltűnésére nem számítottam, nem tudtam, hogy ilyen előfordulhat. – Lenne olyan kedves, és beemelné a lábamat? – ismételte meg az idős asszony a legtermészetesebb hangon. – Természetesen – válaszoltam úgy, mintha az előbb csak nyelvi akadályba ütköztem volna. 

A hölgy pedig ült a hátsó ülésen kifelé fordulva, és mintha erőfeszítést tett volna, legalábbis egyes tagjaiban volt valami feszülés, akarás. De a lábában semmi. Otthonkája kissé felcsúszott, látni engedte felvizesedett lábszárát. Olyan puha, olyan erőtlen, hogy nem találni rajta fogást, szorítani kell, a pikkelyes, vörhenyes bőr ilyenkor fehéredik, nem tudom, mikor okozok fájdalmat, és mikor szorítom eléggé, hogy felemelhessem. De a néni nem jelez fájdalmat. 

Az egész látszólagos természetességgel folyik le, legalábbis én nem látok semmit az idős hölgy arcán, és ő sem lát semmit az enyémen. A kiszállás könnyebben megy, ott csak a küszöböt kell legyőzni. A hallgatólagos megállapodás szerint – amit eddig senki nem szegett még meg, pedig nem egy ilyen hölgy utazott már velem – borravaló jár az ilyesmi után. 

Miután a legkifinomultabb udvariaskodások és kölcsönös jókívánságok után búcsút veszünk egymástól, én marokkal kapok a nedves törlőkendő után, és alaposan megtisztítom a kezemet. 

Újabb technikám szerint már nem érintem a – valami miatt mindig – pikkelyszerű, gyulladásos, irritált bőrt, hanem a cipőt fogom meg inkább. Ez még mindig jobban hasonlít arra, mint amiért eredetileg bekészítettem a törlőkendőket.

Az akcentusa alapján tanultnak / műveltnek tűnő idős hölgy az indulástól kezdve folyamatosan beszélt. Kísérője jobbára csak ráhagyta, amit mondott, illetve „ó, ne mondd!”, „valóban?”, és ehhez hasonló kifejezésekkel segítette a permanens verbalizálást. 

Viszont – egyebek mellett – a következők hangzottak el. Olyan gyönyörűek ezek a fák! Nézd milyen nagyok! Te jó ég, mennyi idősek lehetnek – mondta a hölgy, és gyermekien csodálkozott rá a szokványos méretű fákra. Ezek az épületek elég régiek. Nézd viszont ezeket: ezek újnak látszanak. Valóban – erősítette meg a kísérő – ezek itt régebbiek, azok meg meglehetősen újak. Vajon a fák öregebbek, vagy az épületek – tűnődött tovább a hölgy. A fák – jelentette ki a kísérő. A hölgy elújságolta kísérőjének, hogy a kontinens (Európa) lakóinak nincsenek olyan csodálatosan nagyra nőtt fáik, mint nekik itt Nagy-Britanniában, hanem csak körülbelül derék fölé érnek, mutatta, és szemrevételezte a magasságot, ahova kezét tette, majd bólintott, hogy igen, nagyjából ez a reális méret. 

A kórházkomplexum területéről kiértünk a városba, ahol az összes régi út, a hölgy életének minden helyszíne, és jelentékeny számú egyházi iskola számba vétetett. Kiderült, hogy hol vettek házat az első férjével, akiről meg az derült ki, hogy egyben az utolsó férje is volt. Egyébként később vettek egy másik házat is, amiben a hölgy jelenleg is él, de itt megálltak – nem úgy, mint az autókkal, amiből életük során jóval többet vettek kettőnél, és ahogy a hölgy summázta, ez röviden annyit jelent, hogy több autójuk volt, mint házuk. Ezen fel is nevetett. 

Egyébként az ő idejében, hitelt csak a férj bevételei alapján adtak, úgyhogy ők is csak arra tudtak felvenni, de előtte minden hónapban szívósan rakosgatták félre a fontokat, és letették az ár felét. 

Utazásunkat a fák ölelték keretbe. A kertben is vannak fák ugyanis. Viszont elég hangosan zúgnak, ahogy a szél átfúj a leveleik között – gondolná bárki, de az idős hölgy rájött, hogy valójában a kicsit messzebb, az úton gördülő autók hangját hallja. Hát ezért volt olyan furcsa az a zúgás. Ugyanakkor – kicsit jobban beleásva magát a témába – kifigyelte, hogy eredetileg is igaza volt, és a fák is valóban zúgnak. 

Itt egy kicsit elgondolkodott, mire a kísérője közbeszúrta, hogy ebben az esetben nézesse meg azokat a fákat a kertésszel. Az út elején még majdnem közbeszóltam, de aztán láttam, hogy csak valami szerves egészet, egy saját életét élő mesehömpölyeget pukkasztanék ki vele. Végül a végén is megálltam, hogy felvessem, hogy a fa csak egy dolog, a szelet is meg kéne nézetni valakivel.

A cím a város legrohadékabb kereszteződés-rendszerének a tövében volt. Itt lehet menni az autópálya felé, a kórházhoz, a körútra, a belváros felé és a szomszédos kisvárosba. Az egész kereszteződés felett még egy többsávos felüljáró is fut – el nem tudom képzelni, hogy honnan hova vezethet. 

Szerencsére épp volt egy darab egy autónyi hely pont a ház előtt. A nyugdíjas korú, de fitt mesztic nő kedélyes nyugalommal lépkedett felém. Azonnal csevegni kezdünk. Először persze az időjárás került szóba, ugyanis szokatlanul kitartóan van meleg és süt a nap az utóbbi hetekben. A többség szerint ennek az lesz az ára, hogy öv évig nem fog hasonló történni. A valóság ezzel szemben az, hogy három éve is volt ilyen. 

A formaságokon túllépve viszont hirtelen azt kérdezte a nő, hogy most reggel vagy este van. Mondtam, hogy este nyolc múlt. Ez biztos? – kérdezte rövid gyanakvás után. Mondtam, hogy igen, én az ilyesmit mindig számon tartom. 

A nő bemondta a címet, tisztáztuk, hogy akkor azt az utat kell irányoznunk,  ami felé közeledve az utolsó pillanatig úgy tűnik, hogy egy behajtani tilos felé tartunk, de nem. Átkönyörögtem magam a mellettem lévő négy sávon, hogy irányba tudjak állni. Miután ezzel megvoltam, mintha most szólalna meg először, úgy mondta, hogy akkor menjünk haza. Ezt – főleg a fesztelen hangsúly miatt – nem akartam elsőre (és másodikra) elhinni. Nem úgy mondta, mint aki meggondolta magát, vagy mint aki otthon felejtett valamit. Hanem mintha mindig is ezt akarta volna. 

A visszakérdéseimre rendre a legtermészetesebb és legnyugodtabb hangon mondta, hogy igen, legyek szíves. Sávot váltottam hát ötödször is, és a biztonság kedvéért mondtam, hogy akkor most vissza a körútra, ott el az első kereszteződésig, ott megfordulok, és szépen ívesen visszajövök ide. Bólintott, hogy ez remek, pont erre van szüksége. 

Ez a manőver pont egy mérföldet vett igénybe, az pont az alaptarifa, amit megérkezésünkkor gálánsan felkerekített, majd közölte, hogy a napszakra vonatkozó tények ismeretében a legokosabb az lesz, ha alszik még tíz percet, vagy harmincat, ezt még meglátja, aztán hív egy taxit. 

Elbúcsúztunk, és én jó messze elhajtottam a környékről, hogy a következő fuvart lehetőleg egy sugárút bal széléről kelljen felvennem.

A férfi komoly arccal ült be a kocsiba, és gyorsan elmondta, hogy hova szeretne menni, de a lelkemre kötötte, hogy ha felmerülne, mondjak egy másik címet, hogy őt ott vettem fel. Mondtam, hogy jó, nem probléma. 

Aztán a srác folytatta, hogy ugyanis a barátnőjét fogjuk felvenni, és nem szeretné, ha félreértések adódnának abból, hogy máshonnan vettem fel, mint ahol elvileg lennie kellett volna. Mondtam, hogy értem, rendben. 

Viszont a címre az istennek se bírtam emlékezni. Megkérdeztem, hogy mi is volt az. A srác rosszallóan, tagolva ismételte el. Aztán megkért, hogy a képernyőt is kapcsoljam el, ha a csaj odanézne, ne lássa a címet, ahol felvettem. Jó, kimentem a főképernyőre. 

De az utas annyiszor ismételte el, hogy tehát ha kijön a lány, lehet, hogy mérges lesz, és kérdezősködni, meg vádaskodni fog, de én csak azzal törődjek, hogy a megfelelő címet mondjam neki, ha megkérdezné, márpedig jó eséllyel meg fogja kérdezni. 

Most már engem is nyomasztani kezdett, hogy képtelen vagyok egy címet megjegyezni egy ennyire kiélezett helyzetben, úgyhogy inkább megkérdeztem megint (harmadszor), hogy mi is volt az. Közben úgy mosolyogtam, mint aki alapvetően viccesnek találja ezt a helyzetet, egy bohózat potenciális alapjának. 

A srác azonban egyáltalán nem nevetett, újra a számba rágta a címet, és még egyszer elmagyarázta, hogy borzasztó fontos, hogy jól válaszoljak, mert ha kiderül, hogy nem onnan jön, mint ahonnan a lány gondolta, abból helyrehozhatatlan nagy baj és szomorúság lesz. 

Egy kicsit csendben volt, aztán – talán mert elgondolkodhatott rajta, hogy minek látszhat ez az egész kívülről – kissé nyugodtabb hangon, mint aki egy régi mentális betegségét vallja be, indoklásul hozzáfűzte az egészhez, hogy az alapvető probléma az, hogy a lány állandóan gyanakszik, nem hisz neki, lehet mondani, hogy rossz természete van, de annyit biztos, hogy a bizalommal hadilábon áll. 

Amikor a lány beült, én is rögtön megéreztem rajta, hogy nem hisz ennek az embernek, mintha meg lenne győződve róla, hogy nem mond igazat. Annyira bizalmatlan volt, hogy az út végére is csak alig oldódott fel kezdeti sértődöttségéből, és szerintem még az ellene irányuló összeesküvések lehetőségét sem tudta nyugodt szívvel kizárni, és azt gondolta, hogy hiába is kérdezne tőlem bármit, úgyis csak azt válaszolnám, amit a barátjával egyeztettünk. 

Ebben tévedett, ugyanis végül csak nem sikerült megjegyeznem azt a rohadék utcanevet, és rövidtávon mindenki jól járt azzal, hogy nem kérdezett meg. Ugyanakkor az a megérzésem, hogy az ekkor elmaradt katarzis azóta talán már bekövetkezett.