Szerző: suhodminyák

Klubtagság

Megint egy általam alig ismert helyről mentem egy teljesen ismeretlenre. A morgós ötvenes azt mondta, hogy majd mutatja az utat, amikor látta, hogy segítségre van szükségem, majd megkérdezte, hogy ugye nem angol vagyok. Mondtam, hogy nem. Akkor ilyenkor mindig szóljak, hogy nem beszélek angolul, és akkor elkerüljük a félreértéseket – mondta ingerülten. Aztán kicsit atyáskodva hozzátette, hogy erre különösen a fiataloknál figyeljek, azok ugyanis elég veszélyesek.

Nekem nem lett nagy kedvem beszélgetni, de ő folytatta – immár békülékenyebb hangon –, hogy elnézést kér, hogy agresszív, de a fájdalom elveszi az eszét, és ilyenkor sajnos ez van. Kérdeztem, hogy mi a gondja. A háta fáj. Ó – mondtam – pontosan tudom, miről beszélsz. A hátam nekem is szokott fájni, a múltkor pár napot a földön töltöttem fekve, meg négykézláb.

Erre rögtön megenyhült felém. Amikor pedig hozzátettem a szakkifejezést (sciatic nerve) is, nagyon megörült, és örökre a szívébe zárt.

A fájdalom, amit én abban a pár napban éreztem (meg egyszer már korábban is), nyugodtan mondhatom, hogy az elviselhetetlenségbe hajlik, ha pedig az ember olyat mozdul, amilyet nem kéne, konkrétan elviselhetetlen. Annyira az, hogy a mozdulatot az agy le is tiltja, nem az ember dönti el, hogy na akkor tovább már nem fordulok.

Ennek az embernek ez a fájdalma négy éve tart. Azt mondja, hogy a személyiségét is megváltoztatja a dolog. Én meg azt rá – saját röpke tapasztalatomból extrapolálva –, hogy el is hiszem: megőrjít, elmossa a fókuszt, befelé fordít, kifelé agresszívvá tesz. Az ember megerősítette, hogy ezekről mind szó van, és megtoldotta azzal, hogy a négy év alatt négyszer próbált meg öngyilkos lenni.

Egy nőhöz kellett vinnem, akitől csalfa vigaszt várt. Csalfát, mert elmondta, hogy a nő amúgy nem érti, hogy ez a permanens fájdalom mivel jár, meg amúgy is leginkább saját maga iránt érdeklődik, de hát ez van. Most sem volt otthon. Eleve azért mentünk oda, mert a telefont nem vette fel.

A visszafelé úton a fájdalom tudatmódosító hatásairól beszéltünk. A búcsúzáskor bemutatkoztunk egymásnak. Méltatta férfias kézfogásomat, hogy ebből látszik a szeretet, így megy át az üzenet, nem a lanyha érintéssel, ami csak az elköteleződni képtelenség ordító jele. Azt mondta, hogy vannak találkozások, amit örökre a szívében őriz az ember. Utolsó szava az aggódó tanácsé volt, hogy a fejemre figyeljek, minden ott dől el, hiába érzem azt, hogy fájni a derekam fáj.

Jellegzetesen merev, megdőlt, megcsavart testhelyzetében kikászálódott a kocsiból, miközben folyamatosan káromkodott. Tudtam, hogy nincs értelme a kezemet nyújtani, minden kontrollálhatatlan külső behatás az elviselhetetlen fájdalom forrása lehet. Mindent leadminisztráltam, már a következő fuvarra is rányomtam, mire botorkálva a hét méterre lévő kapujához ért. Megvártam, amíg lassan, tyúklépésekben topogva megfordul, és intettünk egymásnak.

A harmadik utas

A ház előtt egy talán negyvenes férfit találtam, meg az anyját. A puhán ödémás idős nő fáradt szemekkel nyugtázta, hogy megérkeztem. A fia lehajtott fejjel szívott egy cigarettát. Fejét nem mozdította, úgy sandított rám. Szívott még egy nagyot, aztán bosszúsan elhajította a majdnem sértetlen szálat.

Beszálltak. A férfi feje úgy maradt, ahogy a ház előtt találtam. Derékszögben lefelé hajolva, kissé oldalra döntve. Végig ebből a pozícióból követte az eseményeket. Elmotyogta, hogy hova menjünk, az anyja pedig elmondta érthetően is.

Az úton csak a férfi beszélt. Jobbára csak maga elé, vagy talán az anyjának, nem lehet tudni. A nő mindenesetre csak akkor válaszolt, ha nagyon muszáj volt, akkor is csak valami beleegyezésfélét. A férfi vagy háromszor megkérdezte, hogy akkor most megreggeliznek-e. Egyszer kapott is igenlő választ.

Velem is váltott pár szót, kérdezte például, hogy lengyel vagyok-e. Én meg arról kérdeztem, hogy a közepén megszakított, és gyalogos övezettel fűszerezett utca melyik részébe szeretnének eljutni. Erre motyogva szitkozódott, hogy nem tudom, hogy hova megyek, majd artikuláltabban, és kedvesebben mondta, hogy melyik sarkon van a büfé, ahol enni akarnak.

Az út további részében felváltva motyogott maga elé, meg felém, nem a legbarátságosabb hangon, jobbára bosszankodva valamin, amit általában nem is értettem. Közben viszont a kedvesebbik hangján is szólt pár szót, ilyenkor mindig mosolygós, kedves szemekkel rám sandítva.

A megérkezés előtt a saját magával való feleselése a tetőfokára hágott, és felháborodottan motyogta, hogy milyen gyalogos zónáról beszélek, amikor jobbra fordultunk a gyalogos zóna tábla tövében, majd levegővétel nélkül a kedvesebbik hangján, hogy ez az, itt kell jobbra menni, köszöni.

A fizetéskor durcásan puffogott az amúgy csekély összeg hallatán, majd udvariasan fizetett, és megköszönte az utat, hogy kiszállás közben még egy-két káromkodást kisziszegjen összezárt száján a lengyelekről, a gyalogos zónákról, meg az utazás áráról. Utolsó szava mégis a köszöneté volt – vagy csak az ajtó becsukása után nem hallottam a motyogását. Az anyja nem szólt semmit.

Bizonyítás

Nagyvállalati környezetben forogva biztos, hogy mindenki találkozott azzal az egyébként szégyellősen elhallgatott ténnyel, hogy az emberek ordenáré módon hazudnak.

Hazudnak arról, hogy ők milyen jól érzik magukat a munkahelyükön, hogy a „kihívások”, az „emberekkel foglalkozás”, meg az „élethosszig tartó tanulás” az, ami élteti és boldoggá teszi őket, ami egyúttal egy szakmai és morális minimum is, ami alá süllyedni halálos szégyen.

Amikor ez a hazugság penetráció elér egy bizonyos szintet, egyébként korrekt és becsületesen dolgozó emberek kapják magukat azon, hogy szégyellhetik a pofájukat, amiért csak annyit tesznek le az asztalra, hogy megdolgoznak a pénzükért, viszont nem adják oda a teljes életüket a cégnek. Egy (jó) részük tehát a könnyebbnek tűnő ellenállás irányába sodratva hazudni kezd – egy kicsit még undorítóbbá és leküzdhetetlenebbé téve a helyzetet.

Egy itteni magazinban olvastam egy rádióról, ami valami legjobb munkahely díjat nyert. Az igazgatóját kérdezték arról, hogy mi folyik a cégnél. Pár dolog megszúrta a szememet. Az egyik egy olyan gondolat volt, amivel amúgy – elvi síkon, ha nem nekem kell fáradnom vele – szimpatizálnék is valamelyest, de annyian hazudják, hogy már öklendezem inkább, ha meghallom. Az igazgató azt mondta, hogy a kedvenc helyzete az, amikor valaki megállítja a folyosón, és azt mondja neki, hogy talált valamit, amit radikálisan máshogy kéne csinálni, mint ahogy eddig tették. A valóságban ugye ezek egy része idiótaság és/vagy valami személyes karrier célt szolgál, de mégis megvalósítják. Ezt leggyakrabban átszervezésnek nevezzük, és rengetegen szopnak miatta, a kiagyaló pedig az erről szóló sikerbejegyzéssel az önéletrajzában egy kicsit messzebb húzódik a cégtől.

A másik dolog az volt, hogy van ennek a cégnek vagy négy-hat alapvetése, viselkedési normák, meg ilyenek, amit nagyon komolyan vesznek. Komolyabban mindennél. Hogy mik ezek pontosan, az persze tökéletesen érdektelen, igazán bármi lehet bármelyik. Itt viszont volt két apró részlet, ami azért megkülönböztette ezt a négyest vagy hatost a szokásos leosztástól.


Az egyik dolog az volt, hogy a vidámság is szerepelt az elvárt attitűdök között. Ide is fordítom, hogy hogyan:

„Móka. Élvezd a munkát! Legyen az spontán vagy szervezett, de egy olyan környezet kialakítása, ahol ha az emberek meglátják egymást, rendszeresen mosoly ül az arcukra, mindenki felelőssége.”

Szóval mondom, sokan játsszák el, hogy nekik orgazmus közeli élmény egy értekezleten (meetingen) részt venni, de ha ugyanezt leírva látják, azért egy részük még nekik is csettint egyet.

A harmadik dolog, ami szemet szúrt, az volt, hogy itt már nem kettő, nem három vezetőnek kellett elhúznia azért, mert ugyan a munkájuk rendben volt, de a cég értékeit egyszerűen nem tudták elég meggyőzően képviselni.

Ekkor már fogtam magam, és az eleve, az első pillanattól gyanús képen letakartam mindent, csak a szemeket hagytam szabadon beszélni.


Egy százalék

Múlt hétfőn az utolsó utasommal gondom akadt. Igazából azért is lett belőle az utolsó utas, mert egy kicsit elment a kedvem az esetleges továbbiaktól.

Egy kocsmánál vettem fel. Egy barátja tette be a kocsiba a műveletképtelenül részeg figurát. A botjával ütött mindent, amit ért, támolygott, és végül gyakorlatilag fekve kötött ki az anyósülésen, alig tudtam váltani tőle.

Megkérdeztem, hogy hova menjünk. Talán nem számított a kérdésre, talán csak túl hirtelen jött, a lényeg, hogy nem tudta megválaszolni. Törte a fejét, és káromkodott. Abban maradtunk, hogy majd mondja, merre menjek.

Elindultunk arra, amerre mondta. Az első kanyar sajnos a rafináltabbak közül való volt, mert több sávon vagy négyfelé lehetett menni. Kicsit meglepett a kérdése, hogy „hol vagyunk most”, de végül is amennyire elintézte magát, nem csoda, hogy nem látott. Megmondtam neki, hogy épp hol vagyunk. Ez elképesztette. A lámpa zöldre váltott, mögöttünk sor állt, úgy kellett kikövetelnem tőle egy irányt, hogy merre forduljak.

Arra fordultunk, de aztán megint csak azt kérdezte, hogy hol vagyunk most, amit meg válaszoltam erre, az meg felháborította, és hepciáskodva, de akadozó nyelvvel kérdezte, hogy hova az istenbe megyek már. Erre azt mondtam neki, hogy mégis jobb lenne, ha sikerülne felidéznie, hogy hol lakik, és akkor egyszerűen hazaviszem.

Erre ő azt állította, hogy minden szegletét ismeri a városnak, és elkezdett egy kicsit elmenni az idegenek idejönnek, aztán azt se tudják, mi van irányba, ami nem idegenként háborított fel, hanem olyan emberként, akitől épp olyasvalaki rabolja az idejét és a pénzét, aki részegebb annál, mint hogy tudja, hogy hol lakik. Még maga elé káromkodott egy kicsit, hogy nem igaz, hogy megint ez történik, sorban másodszorra, aztán velem kezdett volna kiabálgatni, amire én még hangosabban feleltem, és megkérdeztem, hogy van-e szerinte az egész helyzetben furcsább annál, hogy ő nem tudja, hogy hol lakik. Még azt a kérdést is utána lőttem az iméntinek, hogy mégis milyen reményeket táplál a ma estével kapcsolatban, ilyen felkészültségi szint mellett.

Ő – most már csendesebben – káromkodott tovább (fuckin’ell), de sajnos közben a kilincset markolászta, miközben mozgásban voltunk, mert igazából addig még nem adtam fel, hogy egyszer célba érünk. Közben azt fundáltam ki, és ezt neki is elújságoltam, hogy visszaviszem oda, ahonnan hoztam, és megkérdezzük a barátját, hogy hol lakik. Miközben ezen mesterkedtem, sikerült a kocsmát eléggé, de nem teljesen megközelítenem egy másik irányból: zsákutca volt. Másfél mérföld megtétele után a muksó egyszerűen kiszállt, én meg nem marasztaltam. Szépen lezártam a fuvart az érintőképernyőn, kikapcsoltam a rádiót, és hazamentem.

Másnap reggel a rádió bekapcsolásakor, a kódok beütése után az a rossz hír fogadott, hogy le vagyok tiltva. Olvasva gondolom egyértelmű, de nekem nem volt világos, hogy erről az esetről lehet szó. Lehetett volna még az is, hogy időnként későn nyomtam meg az utas felvételét jelző gombot, vagy hogy valami adminisztrációs hiba miatt nem érkezett meg hozzájuk a rádió bérleti díja. Nem sikerült kideríteni, hogy mi a gond, csak annyit, hogy be kell mennem a központba, másnap.

Volt hát egy napom, hogy rágjam magam. Másnap reggel első dolgom volt bemenni. Egy fiatal menedzser fogadott, egy kis szobába invitált, és azt kérdezte, hogy rémlik-e egy hétfő esti ügyfél, akit a Fontain nevű kocsmánál vettem fel. Hát hogy a kutyafájába ne rémlene, mondtam. Megkért, hogy mondjam már el, hogy mi történt. Elmondtam mindent úgy, ahogy leírtam, illetve megtoldottam azzal, amire a történtek felelevenítése közben jutottam, hogy nem zárom ki, hogy rongy részegségen kívül könnyen lehet, hogy a fickó látása sem volt az igazi.

A menedzser megerősítette, hogy ezzel nagyon is jó nyomon járok, ugyanis az ügyfél vak volt, és az eset után rögtön be is telefonált, hogy panaszt tegyen ellenem. A srác végig nagyon pozitív volt, és hangsúlyozta, hogy tudja, milyen nehéz helyzetek ezek, ő is vezetett, pontosan tudja, milyen ez. Ő azt gondolja, hogy az adott körülmények között engem nem lehet hibáztatni, viszont lenne-e kedvem elmenni egy kurzusra, ahol olyan csalafintaságokra tanítanak meg, hogy hogy kell felismerni a különböző fogyatékosságokat, meg mit kell kezdeni velük. Hát mit mondhattam volna erre? Azt, hogy persze, ez az eset konkrétan mutatja, hogy rám fér. Ebben maradtunk (már meg is van, hogy mikor megyek), és megtoldottuk egy másik tanfolyammal, amit elvégezve szállíthatok majd vért, meg emberi szerveket – állítólag jobb pénzért.

A rádiómat újra aktiválták, és dolgozhattam boldogan, amíg bele nem futottam egy másik problémás utasba. Beült, és bemondott egy helyet, ami ismerősen hangzott, de végül is konkrétan nem tudtam, hogy hol lehet. Elkezdtem tehát a gps-t pötyögtetni, mire megkérdezte, hogy talán bizony nem tudom, hogy hol van ez a hely. Mondtam, hogy nem. Erre felháborodottan mondta, hogy akkor ő már itt sincs, és tényleg ki is szállt. Mondtam, hogy rendben, viszlát, és megnyomtam az „utast kitettem” gombot, aztán odébbálltam megnézni, hogy hova is lett volna a fuvar. Sajnos egy elég hosszú útról maradtam le, és közben arra is rájöttem, hogy jártam már ott, a folyó másik oldalán.

Épp a következő utas felé tartottam, amikor hívtak a rádión. Ezt elhárítottam azzal, hogy éppen utasért megyek, dumáljunk később, de ebből csak az lett, hogy épp beültek az ügyfelek, amikor a diszpécser kérdezte, hogy mi történt az előző fuvarral. Hát elmondtam neki. Mire ő visszakérdezett, hogy ezek szerint én nem kértem meg az utast, hogy szálljon ki. Mondtam, hogy határozottan nem. Megköszönte a beszélgetést, és ennyiben maradtunk.

Ez a frusztrált szerencsétlen annyira felháborította magát az én inkompetenciámon (amire azért titokban vágyott is egy kicsit), hogy elhatározta, még meg is büntet valamelyest, és megpróbál nehéz helyzetbe hozni. Azt kívánom neki, hogy gondolja azt, hogy sikerült.

Ennyi negatív történet után azért hadd említsem meg, hogy az eddigi három kellemetlenség több, mint háromszáz fuvarra vetül, azaz az utasok szűk egy százalékával van gond, azokkal se nagyobb az említetteknél.

Jobbról vagy balról?

Az egyik diákszálláson két srác pattant be a kocsiba. Az utcát, ahova menni akartak, ismertem, de mivel pár nappal korábban összekevertem egy hasonló nevűvel, azért bepöttyentettem a gps-be is.

A célhoz közel egy épületkomplexum állta utunkat, amit vagy jobbról, vagy balról lehet kikerülni. Megkérdeztem, hogy az utca melyik végébe vágynak, onnan megyek. Azt mondták, mindegy. Mentem jobbról, majd befordulva lassan araszoltam végig, várva, hogy jelzik, hogy megérkeztünk. De nem szóltak.

Az utca végén kérdezem, hogy mi van. Erre az egyik azt mondja, hogy direkt a hosszabb úton hoztam őket, ha balról jövünk, épp ide lyukadtunk volna ki. Ez így van – mondom – ezért kérdeztem, hogy honnan jöjjünk, de legyen az, hogy csak az alapdíjat fizetik. Ez tetszett nekik.

Újabb kérdésemre, hogy akkor most pontosan hol is álljak meg, bemondtak egy új utcanevet. Jeleztem, hogy érdemes lett volna ezzel kezdeni – bár a szóban forgó helyről még sose hallottam. Állították, hogy azt az utcát, ahol most vagyunk sose említették, csak a másikat, amiről most hallottam először. Abban maradtunk, hogy innen majd irányítanak.

Innentől kezdve elkezdtünk ötletszerűen menni sarokról sarokra, ők énekelgettek, meg egy kicsit méltatlankodtak, hogy milyen sokáig tart az út. Mikor mondtam, hogy adjanak már valami átfogóbb irányt, az események felgyorsultak, és a végkifejletig már nem volt több hátra negyven másodpercnél.

Az egyik hangosan panaszkodott, hogy másik taxit kellett volna rendelniük. Ugyanekkor megkértek, hagy kanyarodjak be egy utcába, ami egyértelművé tette számomra, hogy egy nem túl kis kör megtétele után elkezdtünk visszafelé menni.

Rákérdeztem, hogy van-e konkrét céljuk, az alapdíjas autókázáson kívül, mire – érdemi válasz helyett – huncut mosoly jelent meg az srácok szája szegletében, de rögtön utána fel is háborodtak, hogy akkor álljak itt meg, ha nem tudom, hova kell menni, nekik ennyi elég volt ebből az utazásból. Ekkor elég intenzív fékezést követően félrehúzódtam a padka mellé, hátrafordultam, és rákérdeztem, hogy ki akartok szállni? Mert részemről nem gond egyáltalán.

Nagyon megbántódtak, és pökhendien kérdezték, hogy akkor mennyivel tartoznak. Mondtam, nekik, hogy ugyan fiúk, ne törődjetek a pénzzel, csak húzzatok a picsába. Most. Ennyiben maradtunk, kiszálltak, én meg értelmesebb fuvarokat remélve továbbgurultam.

Imre bácsi

A droszton élénk eszmecsere folyik a vizelésről. A taxisoknak ugyanis ez a legfőbb gondjuk, nem a trükkös címek, meg a nehéz ügyfelek. Hanem hogy hol könnyíthetnek magukon.

Mindenki másra esküszik, mindenkinek mást diktál vagy enged a habitusa. Egy cingár, zsíros, fekete hajú kezdő előadja, hogy ő gyorséttermekbe jár, és minden alkalommal vesz valami apróságot is, nehogy rákiabáljanak, hogy csak a fizetővendégek vizelhetnek szabadon.

Egy élére vasalt nadrágos is vesz mindig valamit, de – az mondja – azért, mert ez így elegáns, ez jár az étteremnek.

A spórolósok nem fizetnek, és a bokrok tövét, elhagyott házak oldalát is felkeresik alkalomadtán.

Egy pergamen bőrű, tüskebajszú sofőr módszere abban áll, hogy a műszak előtt két órával megiszik két liter teát, azt indulás előtt kivizeli, majd műszak végéig egyetlen további kortyot sem iszik.

Az egyik borostás, koszos ingujjú róka egy nagyobb szájú gyümölcsleves palackot tart magánál, abba intézi a dolgát. Van, hogy akkor is, amikor épp utasa van. Undor és csodálat elegye övezi. Egyes kezdők azt remélik, soha nem süllyednek idáig, mások azt, lesz elég bátorságuk követni a példát.

És van Imre bácsi. A legmegbecsültebb szakember a városban. Ritkán szól, halkan és szerényen beszél. Sokszor több órás vitákat vág el egy egyszerű tőmondattal, amit hallva a legdörzsöltebb hangadók is cipőjük orrára irányozzák tekintetüket, mert belátják, hogy ennél mélyebben már nincs igazság, ennél beljebb már nincs mire rámutatni. Imre bácsi 1976 óta katéteren van.

Cipó az esőben

Amikor megnyomom a képernyőn, hogy ok, felveszek egy utast, nem tudom még, hova kell mennem, és miféle ember lesz az utasom.

Ahogy a címre érkezek, egy betegesen cingár nő botorkál ki a kapun. A postára kell vinni. Kifényesedett pufajkája alól cigaretta, pia és vizelet savanyú szaga szivárog. A vizelet szaga régi, áporodott, a piáé és cigarettáé régi is és friss is. Kedves nő amúgy. Ha a szemére nézek, azt mondom, huszonhét lehet. Ha az arcára, akkor negyvenhat. Most is részeg.

Megvárom a posta előtt, aztán valami barátjához kell vinni. Mikor ott kiteszem, nagyon köszöni, borravalót is ad. Ahogy bemegy a házba, leengedem mind a négy ablakot, hogy a bűze kimehessen. Már majdnem végzek az adminisztrációval (mindent írok magamnak, hogy tudjak objektív képet alkotni róla, hogy mi történik velem üzleti értelemben), amikor újra megjelenik az ajtóban, és felém indul.

Azt kérdezi, el tudom-e vinni a sarokig. Miért nem írok sokkal gyorsabban? – kérdezem magamtól, és azt mondom neki, hogy persze, hogy el tudom vinni, szálljon csak be. A rövidke úton elmondja, hogy a hétre van kiírva szülni, és fél már gyalogolni. Csak ekkor, ahogy kiszáll, nézek rá alaposabban. Hasán csenevész duzzanat van, mintha csak egy félkilós cipót akarna bujtatni az eső elől.

Optimális kiszállási pont

Egy harminchat körüli, születésétől fogva tagbaszakadt utasomat egy angol autógyártó telephelyéről vettem fel. Most irodai munkát végez, kacsintva mosolyog rám, hogy nem kell megszakadnia, és időben haza is ér.

De ez csak az utóbbi pár évben van így. Még tizenhat sem volt, amikor ajtónállóként kezdett dolgozni. Ez törvénytelen volt ugyan, de mivel mindig is „nagyobbnak” tűnt a koránál, nem volt belőle gond. Gond volt viszont, hogy ez a szakma is megváltozott.

Azt mondja, hogy húsz éve, ha megkért két verekedőt, hogy menjenek messzebb vagy akár hazáig, akkor azok szépen elmentek. Előbb-utóbb ma is elmennek, csak aztán sajnos a barátaikkal és/vagy fegyverekkel jönnek vissza.

Utasom élesen emlékszik, hogy ugyan folyamatosan egyre elégedetlenebb volt a munkájával, de mégis csak volt egy jól meghatározható pont, amikor eldöntötte, hogy más elfoglaltság után néz. Akkor ugyanis, amikor egy visszatérő baráti társaság egy tagja rálőtt. Szerencsére nem találták el; talán csak figyelmeztetésnek szánták, úgyhogy az eset optimális kiszállási pontnak bizonyult.

Szomorú nap ez a mai

Az utasokkal való csevegés terén felülmúlom a saját várakozásaimat. Persze egyelőre könnyű téma, hogy csak egy hete kezdtem, meg hogy hogy kerültem ide, aztán szó szót követ, és végül akármiről is kialakulhat beszélgetés.

Az egyik nap egy koraötvenes hölgy, mikor pár általánosabb témát már nagyjából körüljártunk, felsóhajtott a hátsó ülésen, hogy ami azt illeti, szomorú nap ez a mai. Mi történt? – kérdeztem.

Pár hónapja páran elmentek egy pubba, hogy egy számukra jelentőségteljes eseményt pár korsó legurításával, és egymás társaságával tegyenek emlékezetessé. A kompánia egyik tagja konfliktusba keveredett, azaz belékötöttek, aminek nagyon hamar dulakodás, majd rendes verekedés lett a vége. A hölgy barátjának sikerült végül úgy megütnie támadóját, hogy azt a mentők vitték el. A fő gond aztán két nap múlva jött, amikor is a támadóból lett áldozat ráadásként még bele is halt a sérüléseibe.

Hát ez tényleg borzasztó – csatlakoztam rosszkedvéhez – ő pedig folytatta, hogy ma pedig a bírósági ítélet született meg, miszerint a barát persze bűnös, és rögtön le is ültették. Öröm az ürömben, hogy az igazságszolgáltatás szépen működik, hiszen az ítéletben „csak” emberölés szerepel, és nem gyilkosság, azaz senki nem állítja, hogy a halálokozás lett volna az elkövető célja. Egy kicsit ugyanakkor bántotta a hölgyet az, hogy a tárgyalás mindössze húsz percig tartott.

Száz szónak is egy a vége (long story short): a cím, ahova helyismeretem hiányán felülemelkedve éppen irányítgat engem, a pubé, ahol most a fent említett körülményekre reagálva egy kisebb társasággal megisznak pár sört.

Helyismeret

A taxis képzésen az egyik helyi figura megvallotta, hogy ő tulajdonképpen csak a saját lakhelyét ismeri, és a taxis társaság körzetéhez szintén hozzátartozó, tizenvalahány egybenőtt település jó pár száz négyzetmérföldes területe fehér folt számára. Abban maradtunk, hogy manapság ez nem igazi probléma: majd a gps megmondja, merre tovább. Ezzel az oktató is egyetértett.

Ugyanez a srác arról is beszámolt, hogy így aztán az útvonalakat sem tudja mihez kötni, csak magolja őket (eddig vizsgák egész során derült ki, hogy hiába). Mindenki helyeselt, és mondott pár szót a bajsza alá arról, hogy hasonlóképpen van a dologgal; még pár megolási tippet is megosztottak egymással.

Aztán másnap megint szóba került a helyismeret, meg a gps-ek. Az előadó azt mondta, hogy ő utálja, és nem használja a navigációs ketyeréket, mert mindig lassabb, hosszabb utat irányoznak elő, mint amit ő tud. Ennek persze jelentősége van az utasok szempontjából, illetve igazán a sofőrnek sem jó a toporgó forgalomban dekkolni.

Negatív példaként a lengyeleket hozta fel, és látszott, hogy közben mély szomorúságot érez, amiért és ahogy a szakmája a kutyák martalékává züllik. Ezek a lengyelek ugyanis egyszerűen beseggelik a negyven útvonalat, aztán, mivel a valóságban nem ismerik a betanult helyeket, gps-t használnak, hogy kiigazodjanak. A felháborodás moraja zúgott végig a szobán, majd amikor ez elhalkult, az oktató még megjegyezte, hogy az előbb nem diszkrimináció fültanúi voltunk (ez is témája a tananyagnak), hiszen ő szikár tényekről számolt be.