Szerző: suhodminyák

Kezdő tolmács

Jóval több, mint egy éve jelentkeztem tolmácsnak különböző irodáknál. A múlt héten fel is hívtak, hogy két nappal később el tudok-e vállalni egy munkát. Én már gyakorlatilag mindenre azt mondom, hogy persze, meg tudom csinálni, maximum kiderül, hogy nem (és erre is volt példa a közelmúltban), úgyhogy azt mondtam, hogy ez a legkisebb gondot sem okozza.

Nagyon megörültek, és rögtön elküldték a munka részleteit. Ez kb. abból állt, hogy egy kórházba kell menni, és ott kit kell keresni. Ezen kívül kaptam még egy egészen nevetséges volumenű iratpaksamétát, aminek a döntő többségét ki kellett töltenem, a maradékot meg el kellett olvasnom. (Folyamatban).

Pár óra múlva, egy előre egyeztetett időpont után negyed órával felhívtak, hogy elvégezzék rajtam az alaptesztet, azaz kiderítsék, tisztában vagyok-e a tolmácsolás alaptörvényeivel. Ezek a törvények egyébként egytől egyig józanésszel beláthatók, de én egészen véletlenül hallottam is róluk, mert Anettnek van tolmács vizsgája, és annak megszerzése előtt beszélgettünk róluk. (Nekem persze nincs ilyen végzettségem).

A kérdésekre általában kitűnő választ adtam, úgyhogy nagyon örültünk mind a ketten, nem volt más hátra, mint elvégezni a melót. Illetve előtte a jó tolmács kicsit felszívja magát az adott témakör angoljából. Nekem a Törések Osztályára (Fracture Clinic) kellett mennem, amit nálunk balesetinek vagy traumatológiának hívnak.

Megnéztem hát, hogy milyen csontok vannak egyáltalán az emberben, azok hányféleképpen tudnak törni, meg élénk színekkel próbáltam elképzelni, hogy mennyire és pontosan milyen módon fájhatnak.

Bementem a kitűzött nap reggelén, szóltam, hogy itt vagyok. Aztán szóltam még egyszer, mert a lelkemre kötötték, hogy az aktus előtt feltétlenül egyeztessek az orvossal (a beteg még nem volt bent). Be is jutottam hozzá. Kinyúlt kardigánban és holland akcentussal fogadott, míg én kelet-európai akcentussal és öltönnyel készültem (utóbbi szintén előírás volt).

Megbeszélésünk során megtudtam, hogy az orvosnak fogalma sincs, hogy mi a probléma, csak annyit tud a kórlapról, hogy a negyvenéves honfitársam cukorbeteg és túl van egy szívrohamon, most meg a térde fáj.

Csak bólintottam, hogy OK, értem, magamban meg tudomásul vettem, hogy most sem pont úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem őket, továbbá egy kicsit nyomasztani kezdett, hogy ilyen kórelőzményekkel fokozottan nem mindegy, hogy milyen színvonalon fogok teljesíteni.

Ha ez a törésosztály, és az ember nincs itt, akkor meg kell néznem, hogy hogy is van a porc angolul – gondoltam, és meg is néztem. Ez azok közé a szavak közé tartozik, amit mindig elfelejtek, és ez ezúttal is így történt nagyjából három perc elteltével, úgyhogy a telefonomat úgy hagytam, hogy a képernyőkímélő feloldása után rögtön a megfejtéssel jelentkezzen.

Kint vártam az aulában, amikor kis késéssel megérkezett az emberem, és lila suhogós melegítőjében mint aki soha még ügyet nem intézett, egyenesen bement azon az ajtón, ahol rajta kívül csak olyanok voltak, akik már bejelentkeztek a recepciónál, és odabent tudnak róluk. Egy kedves hölgy kísérte ki, és megmutatta neki a recepciót.

Ekkor felálltam én is, közben odajött egy másik hölgy, üdvözölte a pácienst, és egy papírt adott át nekem. A páciens, ahogy a hölgy abbahagyta a verbalizálást, és én épp levegőt vettem, a „Legalább bemutatkozhatnál bazmeg” formulával üdvözölt.

Namost ez egy összetett helyzet. A figura megjelenése meglehetősen kellemetlen volt, nekem meg van egy kényszerképzetem, miszerint valamilyen kispályás szinten azért mégiscsak Magyarországot képviselem, úgyhogy – többek között ezért – csak rámosolyogtam, és nem akartam egy angol számára is nyilván többé-kevésbe dekódolható konfliktusba bocsátkozni.

Szerencsés körülmény, hogy egy ilyen lenyelt sértés normál esetben aztán hosszasan dolgozik bennem, ez a muksó viszont annyira egyszerű volt, hogy – egyébként politikailag inkorrekt módon – én rögtön le is írtam, és nekem is csak napokkal később esett le, hogy azért nem bántott ez az egész, mert az ő megnyilvánulásai annyira érintenek meg, mint a kanpávián seggének a színhőmérséklete.

Az ipse egyébként értegetett angolul, és beszélni is tudott valamennyire, de hamar kiderült, hogy azért rám is valóban szükség lesz, mert az angol dátumformátum és a jobb térd szókapcsolat már kérdő nézést váltott ki belőle.

Elmentünk a röntgenre, aztán be az orvoshoz, én meg szépen tettem a dolgom. Ha valaki aggódna: porcleválás a gyanú, amit ugye a röntgen nem mutat ki, de majd az MRI igen. A gyógyászati részleteken kívül annyi érdekesség történt még odabenn, hogy az orvos megkérdezte, hogy mit dolgozik a beteg. Erre ő kicsit felháborodottan mondta, hogy nem dolgozik, de egyébként sem tudna. Az orvos erre szabadkozott, hogy ő is csak azért kérdezte, hogy a munka jellege hordoz-e további kockázatot.

A tolmácsnak ilyenkor (illetve mindig) szó (illetve persze értelem) szerint kell fordítania, különös tekintettel arra, hogy egyes szám első személyben nyilvánuljon meg. Hogy az ilyen, meg az ennél kínosabb helyzetekben ez borzasztó kellemetlen, vagy inkább szórakoztató, azt sajnos nem tudtam kideríteni, mert – néhány egyéb mellett – erről a szabályról is el-elfelejtkeztem menet közben.

Mindazonáltal mind az orvos, mind én elégedettek voltunk a teljesítményünkkel. Az enyémről egy kis dokumentum is született, amiben az orvos mindenben kitűnőnek találta az elvégzett munkámat, és még a mai napig ki nem bocsátott kitűzőmet is látni vélte, és az erről szóló pipát is elhelyezte a megfelelő helyen.

Szolgálat

Tegnapi utolsó utasom enerváltan nyitotta ki az ajtót, egy sóhajtással beült, majd arcát tenyerébe temette, és erősen masszírozni kezdte a szemeit. Mikor ezzel végzett, és felnézett, akkor sem tűnt frissebbnek. Lemondó hangon bemondta a címet, én meg elindultam.

Tipikusan az a figura volt, akivel nem szoktam beszélgetni: minden rezdülése, minden gesztusa (illetve azok hiánya) arra utalt, hogy nem nyitott semmilyen interakcióra. De volt benne valami, amit nem tudtam hova rakni. Én sem tudtam mi az, de elég volt arra, hogy mégis beszélgetést kezdeményezzek.

Rohadt egy idő van, nem? – kérdeztem – Én is majdnem olyan fáradtnak érzem magam miatta, mint maga. A férfi erre felnézett a hátsó ülés homályából. Tekintetével a visszapillantóból vizsgálta szememet, és láthatóan azt mérlegelte, hogy belekezdjen-e egy hosszasabb magyarázatba. Rövid töprengés után belekezdett.

Mit gondol, mennyi idős lehetek? – kérdezte. Meglepett a kérdés még úgy is, hogy tulajdonképpen mióta beült, magam is morfondíroztam rajta. Hatvanötnek saccoltam, de tudtam, hogy nagyfokú bizonytalanság van a dologban, mert mást mond a bőre, mást a szeme: ez utóbbi a legöregebb talán. Végül, hogy ne tűnjek udvariatlannak, ötvenkilencet mondtam.

Teátrálisan felnevetett. Negyvenhárom vagyok, barátom! – mondta keserédes diadallal a hangjában, aztán egy hatásszünettel learatta megdöbbent tekintetemből merített jutalmát. És beszélni kezdett.

Rendőr vagyok. Pontosabban voltam – kezdte. Akik ezt nem csinálták, azok a legtöbbször nem is tudják, vagy ha tudják, akkor meg nem értik, hogy nem véletlen, hogy az egyenruhásokat hamar nyugdíjba küldik. A szolgálat kiszívja az életet az emberből. Ha egy adott napon nem is történik semmi különös, de megjegyzem, történni fog, akkor is lecsiszol az élet belőled egy jókora darabot. Akkorát, amekkora egy rendőrre ki van mérve per nap.

Aki nem csinálta, azt hiszi, csak járunk körbe az autóval, vagy aktákat halmozunk az irodában, satöbbi. De hát nem ez a helyzet. Egész nap, vagy éjszaka ugye, szolgálatban vagy, készültségben vagy, pontosabban fogalmazva, várod, hogy bármelyik pillanatban a legjobb formádat kell hoznod, és még meg se történt az első fegyveres támadás, vagy rablás, de te már két hetet öregedtél egy fél műszak alatt. Aztán megtörténik, és egy másik óra alatt megvan az újabb két hét, és akkor még nincs vége a napnak. Na ezért mennek hamar nyugdíjba a rendőrök – mondta, és itt megint tartott egy kis hatásszünetet. Bólintottam, és azon gondolkodtam, mimindent kellene most megkérdeznem, amit máskor és mástól nem tudhatok meg, de ő folytatta.

Engem viszont, barátom, harmincnyolc évesen nyugdíjaztak! – mondta, és elégedetten hátradőlt, onnan nézte mosolyogva, ahogy elkerekedik a szemem a visszapillantóban – Ugyanis én nem csak öregedtem a szolgálatban, hanem iszonyatos sebességgel vénültem, mindenki látta rajtam, és már fizikailag sem bírtam úgy, mint régen. Látszott ez az utcán is, meg látszott futás közben, az edzőteremben, mindenhol. Az érettségi találkozókon úgy néztem ki, mintha én lettem volna a tanár annak idején, nem egy diák.

Nem akarom hosszú lére ereszteni: olyan rohadék módon, és végtelenül fáradt voltam, hogy sokszor azt se tudtam mi van, a többiek ráztak meg, hogy mi van már, nekem meg tényleg olyan volt, mintha álomból ébredtem volna. Pedig akkor már tíz órákat aludtam naponta. Mindig álmos voltam.

Elküldtek orvoshoz, de nem találtak semmit, csak azt, amit mindenki láthatott a saját szemével is, hogy öregszem, de nagyon. Hogy a testem, és megjegyzem, a lelkem is évtizednyivel öregebb a biológiai koromnál. Most azt gondolod, hogy kiderült, hogy rákos vagyok – szúrta közbe, és az az igazság, hogy tényleg pont erre gondoltam. – De nem. Amúgy semmi bajom nem volt. Viszont a munkámat már nem tudtam végezni, ezen nem volt mit tagadni, pedig elhiheted, hogy tagadtam magam előtt is, amíg lehetett, de mindennek van határa.

Ja, hiába aludtam tíz órákat, meg később még többet, az is csak úgy ment, mint a nyúlnak: félig ébren. Úgyhogy beutaltak a kórházba egy egyhetes, megfigyeléses kivizsgálásra. És akkor derült ki, hogy mi történik igazából. Éjszaka, vagy nappal, nem ez a lényeg, hanem hogy a műszak után, amikor elvégzem azt a pár apróságot, amire még van erőm, szépem elmegyek aludni. Ez eddig semmi meglepő, nem? Te is elmennél aludni rögtön, azt garantálom.

Viszont én, és ezt az orvosok állapították meg, és megvan videón is, meg minden, egy olyan tíz-tizenöt perccel azután, hogy lehunytam a szemem, szolgálatba helyeztem magam. És, mert ezt is megfigyelték, végig szolgálatban is voltam, hát idézőjelben, reggelig, vagy amíg aludtam, csak az utolsó húsz-harminc percben nem.

Tehát ment ugyanaz az őrlődés, mint a rendes műszakban, mert tudod, mondtam, hogy a készenlét nyír ki alapvetően. De ez nem volt elég, hanem én még álmodni is esetekről álmodtam. Onnan tudom, hogy mikor látták az orvosok az EEG-n, hogy álmodok, felébresztettek, és akkor emlékeztem az álomra. Nincs most arra idő, hogy ezeket elmondjam neked, de elég annyit tudnod, hogy a legfogósabb, legsúlyosabb ügyekről álmodtam, amiket elképzelni se bírsz, amikben minden szart összegyűjtött az agyam, amit a rendes műszakban láttam, és kikevert belük egy olyan kombinációt, hogy megoldani is csak álmodban tudnád őket, de ott se mindet, és akkor még viseld ennek a terhét is!

Megint szünetet tartott, de most inkább azért, mert elfáradt. Nekem semmilyen kérdés nem jutott eszembe, szemeim úgy maradtak kikerekedve, ahogy pár perccel ezelőtt felejtettem őket.

Na, az egészből annyi jött ki, hogy lerokkantottak, és onnantól kezdve nem dolgozom, viszont emlékszem minden rohadék álmomra, nem bírom kipihenni magam, ezért tulajdonképpen mindig alszom, és ez a legrosszabb, ami történhet velem, mert én bazmeg szolgálatba helyezem magam, az biztos, erről nem tudtak leállítani azóta se, gyógyszerrel se, sehogy se.

Na ezért vagyok én fáradt, nem az eső miatt, azt leszarom. Ezért nézek én ki hatvanötnek, amit voltál kedves ötvenkilencnek hívni az imént. És tudod mi még a furcsa? Hogy amikor ezt először elmeséltem, attól féltem, hogy ki fognak röhögni, de nem röhög senki. Itt jó lesz a bal oldalon, ahol a kék furgon áll. Kösz. Te se röhögsz. Elkerekedett a szemed, mikor mesélni kezdtem, aztán úgy is maradt. Szerintem menj most te is haza aludni egyet. Fáradt vagy már. Aludj egyet, és ne törődj az álmokkal.

Fizetett és kiszállt, én meg némán ültem, és néztem magam elé még hosszú percekig, és azon gondolkodtam, hogy normál körülmények között ezzel az emberrel tudtam volna beszélgetni arról, amikor már olyan fáradt vagyok, hogy csak sejtem, hogy itt vagy ott járdaszigetnek kell lennie, de látni nem igazán látom, meg hogy máskor meg autókat látok lehetetlen helyeken, az úton parkolni, de lassításkor kiderül, hogy csak a fa árnyéka tévesztett meg… Á, jobb, hogy nem szóltam. Méltatlan lett volna pitiáner dolgokkal terhelni. Fogtam magam, és hazagurultam aludni.

Találgatás

Az idősebb hölgy kutatott egy kicsit a retiküljében, aztán előrenyújtott egy papírost. A gyűrődésekből láttam, hogy többször használták már. Egy cím és egy irányítószám volt rajta.

Elindultunk, és az iménti epizódról teljesen el is felejtkezve kérdeztem valamit a hölgytől, ő pedig válaszolt is, de aztán már csak az időjárásról váltottunk pár szót, meg arról, hogy mi történhetett a nagy kereszteződésben, ami le volt zárva.

Nemsokára megérkeztünk a köztes célállomáshoz, és utasomon izgalom lett úrrá. Úgy csinált, mint aki mondani akar valamit, de mégsem mond, csak megkezdi a hangképzést. Egy pillanat leforgása alatt nagyon hangosra váltott, és artikulálatlan kiáltásokat hallatott.

Gyorsan félrehúzódtam, megfeszült izmokkal fordultam hátra, agyam hátsó szegletéből kezdett előkúszni a rohamkor esedékes teendők listája. A nő közben már az ülésemet kezdte rázni. Ahogy ránéztem, izgalmat láttam a szemében, és béklyóba kötött közlési vágyat.

Kapkodva mutogatott, érhetetlenül és ordítva hadart, egész testével próbált nyomatékot adni szavainak. Találgatni kezdtem: Itt álljunk meg? Itt jobbra? Ez a ház az a jobb oldalon? Ahol a fehér autó parkol? Kiderült, hogy igen, de a hölgy tovább folytatta a hangképzést, és az öklét kezdte rázni.

Kopogjak be? – kérdeztem. Ó igen, legyen szíves – mondta a nő hibátlanul artikulálva, és eddig ráncba ugrott arca kisimult, ő pedig elégedett mosollyal dőlt hátra az ülésben.

Bekopogtam, beszálltak még hárman, hasonkorú nyugdíjasok emelkedett hangulatban, és – engem is bevonva – végignevetgélték az utat a pubig. Első utasom is aktívan kommunikált, bennragadt, elharapott, eltorzult szavait rajtam kívül mindenki értette.

Üvegcsont

A nő már a szürke városra néző ablaknak háttal ülve itta a kávéját a félhomályos konyhában, amikor a férfi felébredt. A nehéz léptek zajára alig láthatóan összerezzent, és csendesen letette a csészét.

A férfi megállt az ajtóban egy pillanatra, és a nőt kémlelte. Aztán odalépett, és bumfordin megsimította a nő hátát. Azért a hátát, mert ott nem, vagy csak alig ütötte tegnap, így talán most nem okozott fájdalmat a simogatással. Egyébként nem ütötte a fejét sem: nem az volt a célja, hogy ellehetetlenítse az emberek előtt, hanem csak jót akart. Csak az értetlenség, a szükségképpen helyes út be nem látása felbőszíti, nem tehet róla.

A nő azért így is fájdalmasan megrándult, vékony ajkait és szemét némán összeszorította. Amikor azonban a férfi egy óvatosnak szánt mozdulattal a törött felkarját is megfogta, felszisszent, és ép, vagy legalábbis csak itt-ott kék-zöld foltos másik kezével odakapott.

A férfi indulatosan bólintott egyet, mint aki már előre megmondta, hogy mi lesz, aztán persze nem hittek neki, de megint igaza lett.          – Szedd össze a dolgaidat! – mondta fojtott feszültséggel a hangjában – Bemegyünk a kórházba. Nem normális dolog az, hogy neked minden szartól eltörnek a csontjaid. Mondtam neked már korábban is, hogy attól félek, hogy üvegcsontú vagy, de te nem hittél nekem. Most láthatod megint! És ne ellenkezz, ahogy szoktál, hogy kutyabajod, meg hogy nem vészes, mert most már tényleg fel fogsz dühíteni! Mire vársz? Mozdulj!

Puritanizmus

Károly puritán életet élt. Mindenből csak annyit vett magához, amennyire szüksége volt. Emlékszem, csak egy mély és egy lapos tányérja volt, az evőeszközök közül pedig a kanálra esküdött: azzal mindent meg lehet enni, míg ugyanez a villáról és a késről nem mondható el.

Egy baráti összejövetelen, miután a többség már végzett a vacsorával, Károly pedig már rég megette azt a keveset, amire szüksége volt, valaki viccet kezdett mesélni. Valahogy így szólt:

Egy törpe bemegy az cirkuszigazgatóhoz azzal, hogy világraszóló mutatványa van. Az igazgatót nem villanyozza fel a hír, ehhez hasonló kijelentést hallott már vagy ezret, ezért azt mondja, hogy köszöni, de jelenleg nincs szükségük új számokra. De a törpe nem hagyja magát, és erősködik, hogy ilyet még a világ nem látott, ráadásul nem is nagyon hiszi, hogy bárki más a világon utána tudná csinálni. Az igazgató látja, hogy nem fog ilyen egyszerűen szabadulni, a törpe pedig megérzi, hogy rést ütött a pajzson, és rögtön felajánlja, hogy be is mutatja, miről van szó.

Az igazgató megadón sóhajt egyet, a törpe pedig előhúz egy, a saját magasságával összemérhető nagyságú fejszét, és egy meghajlással kísérve az igazgató kezébe adja. – Üssön a fejemre akkorát, amekkorát csak bír – mondja egyenes tekintettel és büszke mosollyal az arcán, ahogy leveszi sapkáját. Az igazgató elképedve, földbe gyökerezett lábbal áll, és nem mozdul, nem szól. A törpe erősködni kezd, hogy üssön csak, jól hallotta, és kinyújtott ujjait végighúzza a haja közepén húzódó választékon. Az igazgató leengedi a fejszét, és határozott nemet mond, de a törpe nem veszít elszántságából, és felszólítja az igazgatót, hogy üssön, ne törődjön semmivel.

Az igazgató persze hajthatatlannak tűnik: ez őrültség, ennek csak egyféle vége lehet, abban pedig halál és börtön szerepel, úgyhogy nem. De a törpe csak tovább erősködik, hogy itt minden ki van számítva, minden számításba van véve, és még egy papírt is előhúz, amiben az aláírásával igazolja, hogy a későbbiekért – alakuljanak akárhogy a dolgok – egy személyben ő maga a felelős, az igazgatót pedig épp ellenkezőleg semmilyen felelősség nem terheli.

Mivel az igazgató csak nem akar kötélnek állni, a törpe könyörögni kezd, hogy neki ez az élete, ez az, amihez ért, ez az, amiben a világon a legjobb, miért nem hagyják, miért ítélik szürkeségre, ismeretlenségre, mi az ő bűne tulajdonképpen, hogy egy ilyen egyszerű kérését sem hajlandó teljesíteni az igazgató.

Talán a rá gyakorolt nyomást nem bírta tovább az igazgató, talán elfáradt, vagy lehet, hogy igazat adott a törpének, de akárhogy is, végül rászánta magát a dologra. Nyelt egyet, becsukta a szemét, megnedvesítette az ajkait, pár másodpercet így összpontosított, majd végül egy nagy sóhajjal fellendítette nyújtott karjait, ívesen hátrahajolt, és egy nagy, hibátlan kör ívén lesújtott a törpe fejére, épp a választékra.

A törpe rándult egy nagyot (még apró talpai is elemelkedtek egy kissé a talajtól), majd szétnyílt koponyával, kiüresedett tekintettel rogyott térdre, hogy aztán rövid mozdulatlanság után csillapítatlanul dőljön előre, és csontos koppanással terüljön el a padlón. Az igazgató nem…

A mesélő épp itt tartott, amikor Károly hirtelen felállt, széke csikorogva hátrált mögötte, és csend lett a szobában. – Ez eddig jó – mondta, és nyitott tenyerét a beszélő és saját félrefordított feje közé emelte, majd egyszerűen kisétált, és soha nem hallgatta meg, hogy a vicc hogyan folytatódik.

Átállítottam

Pár utas megvádolt, hogy direkt a hosszabb úton viszem őket, ezért átállítottam a gps-t a leggyorsabb útvonalra törekedésről a legrövidebbre. Ennek – a sok gyanús kis utca közbeiktatása miatt – az lett a következménye, hogy pár utas megvádolt, hogy direkt a hosszabb úton viszem őket, ezért átállítottam a gps-t a legrövidebb útvonalra törekedésről a leggyorsabbra.

Előadás

Előfordul, hogy egy olyan jelenetsorozat mellékszereplőjévé válok, aminek a kocsimban töltött idő csak az egyik felvonása a sok közül, és csak parányi része az előadás teljes játékidejének.

Nem tudom pontosan, hogy milyen kapcsolat, illetve viszony fűzte össze a négy embert, aki beszállt, de pár dolog azért világos volt. Az egy étterembe induló társaságban volt egy hatvan-hetven körüli fickó a feleségével, egy másik, negyvenöt-ötvenöt évesnek tűnő figura, és az ő harminc-harmincöt körüli barátnője. Nem voltak összeszokott társaság így négyen, a fiatalabbik figura régebbi kolléga lehetett, vagy üzleti partner, a fiatalabbik nő pedig alighanem aznap először látta az idősebbeket.

A játszma a klasszikus. Idősebb úr a könnyed csevegő szerepében bariton nevetgéléssel állt elő sorban a viccesnek szánt, de közhelyszerű, illetve helyenként izzadtságszagú kis történetekkel, míg a felesége leginkább nevetéssel és helyesléssel játszotta az „untermann” szerepét.

A fiatalabbik férfi feladata az volt, hogy humorosságban felvegye a versenyt az idősebbikkel, és mindeközben lazának, nyugodtnak tűnjön.

Vélhetően újdonsült barátnője szintén elengedettnek akart látszani, gyöngyözve kacagott mindenen, amit csak hallott, és közben úgy kommunikált, hogy nehogy hibát vétsen. Ilyen irányú cselei közül az ragadt meg a legjobban az emlékezetemben, amikor a kedvenc focicsapatáról kérdezték. Ilyenkor a helyi csapatok egyikének említése végzetes hiba lehet, de még távolabbi klubokra is rizikós hivatkozni, mert sokan Londonból imádják a Liverpoolt, vagy Manchesterből a Glasgow-t A nő így elkötelezett, évtizedes Barcelona drukkernek mondta magát. Nem is lett belőle baj.

Az egész utazás alatt végig ment a beszélgetés anélkül, hogy egyetlen érdemi, vagy őszinte szó is elhangzott volna. Egyszer támadt kínos csend, amit az idősebbik figura egy polcról lerántott sztorija mentett meg. A másik csöndet azzal hidalták át, hogy hozzám szóltak. Ez már az utazás végén volt. Mindaddig tudomást sem vettek rólam, beszálláskor egyedül a nagyöreg és a felesége köszöntek, közben nem is igazán léteztem. Ezt különösen a fiatalabbik nő részéről éreztem.

A hozzám intézett kérdés persze az volt, hogy honnan jöttem, majd rögtön oda kerültünk, hogy nálunk milyen focicsapatok vannak, illetve hogy a fiatalabbik emlékszik a Honvédre valami nyolcvanas(?) évekbeli meccsről. Ezen a ponton szerencsésen meg is érkeztünk. Az öreg még – szintén a helyi focicsapatok vonalán egyensúlyozva – elmondta egyetlen valamelyest értékelhető poénját, miszerint a folyó másik oldalán élők állítólag félig emberek, félig kekszek (half man, half biscuit).

Ezek után a véleményvezér szívélyes kedélyességgel búcsúzott tőlem – egy kicsit kedvesebben is, mint ami a korábbiakból következett volna. Felesége és a másik muksó követték a példáját, a barátnő viszont miután addig se rám nem nézett, se hozzám nem szólt, se semmi, kiszállt, megfordult, és míg a többiek elindultak a forgatag felé, teátrálisan, harminckét fogas mosollyal köszönt el tőlem, majd ahogy elhajtottam mellettük, ahonnan minden érdekelt láthatta, még egy nevetős, a teljes testet bevonó, lengedező nyárfa integetést is küldött felém, mintha intenzív beszélgetésünk során az derült volna ki, hogy lelkünk ezer szállal kötődik egymáshoz.

Angyal

Évezredek óta sajnálkoznak az idősek, hogy az utánuk következő korosztály silányabb, hogy a régi időkben minden jobb volt. Hogy mindenki tud így mutogatni, csak érjen el egy kort, mutatja, hogy az egész lényegénél fogva baromság.

Attól tartok mégis, hogy találtam valamit, ami – legalábbis lokálisan – a bezzegezők álláspontját támasztja alá. Több kerülettől is óva intettek, néhányat meg már magamtól is igyekszem kerülni. Persze ez drága mulatság (elmaradt haszon, elfecsérelt üzemanyag), úgyhogy végül mégis veszek fel utast ezeken a helyeken is.

Különösen az egyiknél azt vettem észre, hogy ha idős embert veszek fel, az kivétel nélkül rendezett, szépen beszél, kedves, és általában véve van benne valami tiszteletre méltó, valami decens, valami egyenes.

A középkorúak lehetnek ugyanilyenek is, de azért köztük már gyakoribbak a gyakorló alkoholisták, a(z ártatlanság vélelmét persze fenntartva, de mégis) bűnözőarcúak, a durva beszédűek, a bunkók.

A tinédzsereknek viszont már a döntő többsége ilyen. A helyi ordenáré akcentust beszélik úgy, hogy a kapuból integető nagymamájuk nem. Kapucnis mackó van rajtuk, vagy rejtőzködő, vagy bajkereső modult futtatnak, klasszikusan azok az arcok, akik keze ügyéből lassan elsimítja az ember a telefonját, és általában is figyeli őket, hogy mikor lesz velük gond.

Unott ujjaikkal a tetőkárpit szélét méregetik, az ablakot húzogatják fel és le, a heves közlési vágyuk és korlátozott verbális képességeik közötti űrt hangerővel és az ülésem markolászásával és rángatásával hidalják át rendre, ha valami izgalmasabb részhez érnek az elbeszélésben.

Nemrég egy idős nagymamát vettem fel a kis unokájával. A veje – gondolom – a WC-ről ordibált ki, dagadt tehénnek, gennyzsáknak nevezte az anyósát. A lánya kuncogott a kapuban, a nagymama meg pár, a férfi intellektusának hiányára utaló fricskával igyekezett visszavágni, miközben hevesen szégyellte előttem az egész jelenetet. Az unoka arcáról nem tudtam semmit leolvasni.

A nagymama az úton a különböző angyalokról mesélt. Az unoka tágra nyílt szemekkel hallgatta, szólt, ha életszerűtlennek tartott pár intézkedést vagy alapelvet az angyalok részéről, meg elsorolta, hogy ő milyeneket ismer, illetve melyek azok, akikkel még nem találkozott, de szükségképpen létezniük kell.

Azt hiszem, nem szorul további kifejtésre, hogy milyen hosszú távon is káros következményei lennének / lesznek annak, ha a családhoz tévedő esetleges angyalt az apuka lapáttal veri agyon, majd a gyereknek segítenie kell a hullát kihúzni a hátsó udvarra.

Akcentus

Gimnazista koromban két amerikai angoltanárom is volt, akik közül egyik se tudott magyarul, és egyikük emellett végig ki is tartott. Nekünk kellett tehát megerőltetnünk magunkat, ráadásul kevesen voltunk, és az egyik sráccal még az órákon kívül is összejártunk olykor, úgyhogy az angolom nem reménytelen.

Amerikai akcentusomat az itt töltött idő alatt igyekeztem bbc angolra módostani, de tisztában vagyok vele, mindig tudni fogják, nem itt születtem, illetve hogy az angol nem az anyanyelvem.

Kérdezték már gyanakodva, hogy a környékről való vagyok-e; persze nyilván nemleges választ várva, de mégis. Mondák már, hogy az angolom tökéletes, meg hogy jobb, mint az övék. Ezért nem lehet olyan könnyen kijelenteni, hogy például a hazugság egyértelműen rossz dolog lenne. Mondták már azt is, hogy az angolom egész jó, vagy nem is olyan rossz (fairly good), ami szerintem elég jól leírja a valós helyzetet.

Mindenezek mellett én igazából csak egyben vagyok biztos: hogy az akcentusomról nem tudják megmondani, hogy pont magyar vagyok. Helyezem a hangsúlyokat, nem magyarosítom a függő beszéd szórendjét, nem tukmálom a határozott névelőt. A napokban mégis megkérdezte egy utasom, hogy honnan jöttem, ugyanolyan az akcentusom, mint a háziorvosáé. Mondtam, hogy Magyarországról, ő meg bólintott, hogy az orvosa is.

A titkos fodrászat

A pályaudvar épületével összenőve áll egy robusztus kőpalota. Az aljában úgy, mint szobafal tövében az egérlyuk, van egy fodrászat. Senki nem látja, aki nem tudja, hogy ott van, pedig kovácsoltvas betűk hirdetik a létezését.

Én is csak onnan tudok róla, hogy a második utasomat, akit onnan vettem fel, rajtakaptam az ajtóban. Minden kuncsaftjukkal úgy bánnak, mintha az édesanyjuk lenne. Kikísérik a széles járdára, együtt várják meg vele a taxit, és közben elvarrják a korábban folytatott beszélgetés még lebegő szálait, illetve megágyaznak a következő találkozás eszmecseréjéhez. A búcsú mindig meleg, szinte könnyes.

Innen veszem át én a hölgyeket. Velük mindig beszélgetek. A fodrászatba nagyon régóta járnak, nem is lenne illendő firtatni, mennyire régóta. Korábban a környéken dolgoztak, onnan az ismeretség, és ma már tizenegynéhány mérfölddel messzebbről is visszajárnak, ezek már baráti látogatások.

Én megdicsérem az angoljukat, azt mondom nekik, hogy ráismerek az akcentusukra: ez az úgynevezett iskolázott angol. Ők is megdicsérik az enyémet. Ők sajnálkoznak, hogy az angol kortárs építészet nem ér a klasszikus nyomába, és én nem cáfolom meg őket. Az úton végigvesszük a konkrét példákat erre is, arra is.

Beszélünk az angol nyelv alakulásáról, a gazdasági helyzetről, arról, hogy ők mit tudnak Magyarországról, mert ők valahogy mindig tudnak valamit, és mindig van kérdésük is, amit már rég fel akartak tenni, csak nem volt kinek. Ahogy apró angol bosszúságaikról beszélnek, szóba hozzák, hogy Németországban úgy találták, hogy minden rendben van, én pedig végre, évtizednyi várakozás után kontextusba helyezve tudom hangosan kimondani, hogy „Ordnung muß sein” (Rendnek kell lennie).

Aztán rendben megérkezünk, még elmondom, hogy mondhatnám, hogy úgy van, ahogy hallották, és a gulyás csakis magyar, de a szlovákoknak lenne ehhez pár szavuk, meg hogy a lecsóról is érdemes tudniuk, de ne csak engem kérdezzenek meg, hanem egy vagy két szerbet is, ha találkoznak olyannal.

Megköszönjük egymásnak a beszélgetést, ők sok sikert kívánnak nekem a jelenlegi helyzetben, és úgy általában is, aztán kifizetik a vaskosabbak közé tartozó viteldíjat, és megfejelik egy kövérebb borravalóval.