Szerző: suhodminyák

Meglepetésvendég

Vannak úgynevezett „freephone” ügyfelek, akik általában egy bevásárlóközpont bejáratából hívják a taxit. Lehet, hogy úgy, ahogy a kórházban is láttam, ahol tolmácsolni voltam: a kijáratnál egy vezetékes telefon kifejezetten arra van specializálva, hogy egy bizonyos taxitársaságot hívjanak rajta.

Az egyik élelmiszer-bolthálózathoz egyik üzletéhez érkezve egy rossz állapotban lévő, kinyúlt mackót és kapucnit viselő, huszonhét és ötvenhárom közötti férfi hajolt az ablak felé. Szavát alig értettem, de azt igen, hogy a „free” szót bemondta, úgyhogy bólinottam, ő meg beült.

Mondta, hogy hova szeretne menni, de egyetlen szavát sem értettem, ami azért már elég ritkán szokott előfordulni velem. Most mindenesetre megtörtént. Még megkértem, hogy betűzzön, de arra nem volt hajlandó, úgyhogy végigkérdezett jó pár helyet, amikről tudhatnám, hogy hol vannak, de nem tudtam, illetve továbbra se nagyon értettem, hogy mit beszél.

Ahogy elindultunk, sajnos újra kérdezősködni kezdett, de olyan kíváncsisággal, hogy azt már nem lehetett elsimítani egy mosolygós bólintással. Vissza kellett kérdeznem vagy háromszor. Így tudtam meg, hogy azt kérdezte, hogy szabad (free) volt-e tulajdonképpen a kocsi. Azaz ő nem az én ügyfelem lett volna. Na mindegy.

Egyébként azért értettem nehezen, mert scouse akcentusát barna csonkfogain és renyhe ajkán juttatta a külvilágba úgy, hogy közben egy nehezen leírható beszédhibával is megkeverte az elegyet.

A rengeteg visszakérdezésemre – annak ellenére, hogy azért már kommunikáltunk egy ideje – gyanakodva kérdezte, hogy értem-e az angol nyelvet. Mondtam, hogy egész jól boldogulok vele, viszont a te akcentusod (és mást persze nem említettem) egyszerűen kifog rajtam. Erre úgy elszomorodott, hogy megsajnáltam.

Ott ült mellettem, és mondta szépen az utat. Amikor nem beszélt, hangosan lélegzett. Mintha szűkület fojtogatta volna a légcsövét, kásás, süvítő hangon ment ki-be a levegő. Kifelé menet sokszor a rekeszizom görcsös összehúzódása által keltett nyöszörgést is hallatott, időnként teljes testében, de leglátványosabban a lábain megremegett, és ennél szerencsére ritkábban, kimaradt a légzése is.

Hamar feltűnt, amikor a jelentős alapzaj abbamaradt. Ránéztem. Mereven bámult előre, vizeskék szemeit könnyfátyol fedte, barna csonkfogait nyálpászma kötötte össze csurom nedves szájával. Így telt el jó pár ólomléptű másodperc, hogy aztán egyszer csak kaffanva levegő után kapjon, mint a megátalkodott horkolók, csak ő horkantás nélkül, úgy, mint akit ló rúgott mellbe: fojtottan, légcső szűkületén átsüvítve.

Viszonylag sokat beszélt hozzám, én pedig őszinte érdeklődéssel, de csekély dekódolási rátával hallgattam. Annyi volt csak bizonyos, hogy tizenhárom font volt nála, amit mind nekem szánt, és ez egy ötös borravalót jelent. (És a végén kiderült, hogy a fuvar tényleg nyolc fontba került). Szimpatikus voltam neki. A másik bizonyosság az volt, hogy egy lányhoz vittem, aki nem tudott az érkezéséről.

Kétségtelenül mellette szólt, hogy állapota és kinézete dacára egy kicsit sem volt büdös, de annyira aggódtam, hogy felbukkanása visszás érzéseket kelthet vágyott vendéglátójában, hogy hamar elhajtottam: Nem akartam látni, hogy esetleg hiába kopogtat.

E-könyv olvasó

Rengeteg elméleti vitát hallottam a könyv vs. e-könyv témában. Most kaptam egyet karácsonyra, és az azóta eltelt idő tapasztalatai alapján a vitát a magam részéről lezártnak tekintem.

A konkrét típusnak biztos, hogy jelentősége van, ezért elárulom: Kindle Paperwhite. Én attól tartottam, hogy az e-könyv olvasók képernyője túl sötét, mert nincs önálló világítása, vagy túl világos, pontosabban fénylő, mint egyes laptopoké, illetve hogy a felbontás nem ér fel a nyomtatott szöveg esztétikai és vizuális élményéhez.


Ennél a típusnál legalábbis – ezek közül egyik sem merült fel. A kezelőfelületről, meg memóriáról nem is szeretnék írni, mert felfedeztem valami sokkal fontosabbat.

Amikor jó könyvet olvas az ember, a papír és a betűk „csak” médiummá válnak, a cselekmény, a képek, a hangulatok az agyban bomlanak ki, és az olvasó szinte el is felejtkezik róla, hogy ezeknek mi a forrása.

Amikor hagyományos könyvet olvastam, volt pár apróság, ami ennek az élménynek az útjába állt – persze alapvetően sikertelenül, de azért mégis tapinthatóan. Az apróbbik a lapozás. Én mindig szívesebben és kényelmesebben olvastam azon az oldalon, ami mögött a lapok többsége állt. Az nem hajlott, nem kellett a törés mögé lesni, stb. Az e-könyv olvasónál a lapozás egy pöttyintés a képernyőn, és minden oldal ugyanolyan sík, egyik szél sem rejtőzködik.

A jobb és bal oldal létezése támasztott egy nagyobb problémát is. Azt, amikor az ember talál egy kényelmes fekvő helyzetet, és úgy mélyed bele az olvasásba. Mármint addig, amíg a másik oldal nem következik, mert akkor tartani kell a könyvet, az erre épp legmegfelelőbb ujjakkal nyomni, feszíteni, stb. Magyarul a kényelmes helyzet másfél percig tart, aztán egy kis szenvedés, majd megint vissza. Aztán az ember keres egy hosszabb távon fenntartható pozíciót. Az e-könyv olvasót elég egyszer bepozícionálni, aztán lehet alámerülni.

Aztán van még az is, hogy a könyvek különböző méretűek, illetve puha- és keményfedelesek. Az egyik túl nagy, a másik nyeklik, többen persze pont jók egy bizonyos helyzetre, de nem mindre, mint például táskában hordás és asztalnál olvasás. Az e-könyv olvasó mérete és formája – legalábbis nekem – pont ideális. Simán elfér az amúgy telepokolt kesztyűtartóban, fogása és súlya pont jó – megint csak nekem.

Magyarul az a lényeg, hogy az olvasási élmény útjába nem áll semmi. Hacsak az nem ugye, hogy nincs mit olvasni. Angolul persze korlátlan a választék, és ami még szívmelengető, elég sok ingyenes tartalomhoz is hozzá lehet férni, közöttük pedig olyanokhoz, mint Verne, H. G. Welles vagy Oscar Wilde.

Magyarul persze nem ennyire fényes a helyzet, nem úgy működik a dolog, hogy elindulunk egy szerző, korszak vagy stílus nyomán, aztán berendelünk mindenfélét. Hanem úgy, hogy megnézzük, hogy mi van, aztán abból igyekszünk választani. Úgy tűnik viszont, hogy magyarul is vannak ingyenes könyvek (már persze az olvasni érdemesekre gondolok: még például Gogol is), illetve az elérhető olvasmányok száma is folyamatosan növekszik.

Szoktak még két – egyébként hiúságon, illetve sznobizmuson alapuló – ellenérvet felhozni. Egyiktől sem vagyok mentes én sem. Az első a könyv szaga, amit tényleg jó szippantgatni – feltéve, hogy az adott könyv nem kemikália-büdös. A másik, hogy az e-könyv tulajdonosnak nem adatik meg a telepakolt könyvespolccal való villantás öröme. Ez az öröm persze sekély, és mint ilyen, lemondani róla a jellemfejlődést szolgálja. De az, hogy a már elolvasott, saját kategóriarendszerünk szerint elrendezett könyvekből álló tarka polc látványa nem átélhető többé, az valódi probléma.

Tehenet a szomszédnak is

Angliában, Magyarországgal összehasonlítva, elég erős az államba vetett hit, és az abban való bizonyosság, hogy itt alapvetően mindenki egy hajóban evez. Rengeteg jele van annak, hogy közösségben gondolkodnak az emberek, hogy értik azt, hogy ha mindenki csak egy kicsit is gondol az összes többire, végül mindenki jobban jár. Vagy majdnem mindenki.

A parkolóban, ahol hetente legalább kétszer ott kell hagynom a kocsit – esetenként kevesebb, mint tíz percre –, kialakult egy szokás. A legkevesebb bedobható pénz hetvenöt penny, ami viszont több mint egy órára elég, noha a parkolók egy jelentős hányada hat perc alatt beugrik a bankba vagy a postára, aztán megy is tovább.

Ők azt csinálják, hogy visszaérkezve kiveszik a kocsijukból a cetlit, és odaadják az első újonnan érkezettnek, aki az útjukba kerül, vagy ha ilyen nincs, akkor kiragasztják az automatára. Egy-egy ilyen jeggyel akár három-négy autós is fordulhat egyet-egyet.

A jelenség szerintem feltétlenül nagyon kedves, érdekesnek pedig azért érdekes, mert két attitűd találkozásából ( 1.) a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak; 2.) gondolkozzunk közösségben, segítsünk egymásnak apróságokkal) az emberibb kerül ki győztesen, igaz, mérhető kárt okozva egy egyébként mohónak nem nevezhető üzleti vállalkozásnak.

Eddig egyetlen hölggyel találkoztam, aki megütközve utasította el a felé nyújtott jegyemet. Mindenki más nagyon örült neki, volt, aki látta, hogy valamit az automatára biggyesztettem, és amikor kiderült számára, hogy az egy még érvényes parkolójegy, addig kereste a tekintetemet a távolból, amíg meg nem tudta köszönni.

Vegyük észre, hogy itt az emberek úgy vannak vele, hogy kifizetnek egy összeget egy szolgáltatásért cserébe, amit aztán nem vesznek igénybe teljes egészében, majd fájdalom nélkül tűrik, sőt, örömüket lelik abban, hogy másvalaki ingyen jut ehhez a szolgáltatáshoz. Nekem az a tapasztalatom, hogy mindkét oldalon élmény lenni. Ilyesmiből egy is jó irányba tereli a nap hangulatát, hát még ha kettő-négy más, hasonló apróság is jut aznapra.

Tizedes Vessző István megelőzi korát

Minden kornak vannak szülöttjei, akik olyan eszmék csíráit hordozzák, melyek megértéséhez koruk nem nőtt fel, és olyanok, akik tudását kortársaik ésszel fel nem érhetik. Boldogok csak azok lehetnek közülük, akik különleges minőségükről nem szereznek tudomást. Tizedes Vessző István nem ilyen szerencsés.

Mint minden hónap első keddjére virradó éjszakáján, most is fojtó álomból ébredt. Mélyen a víz alatt, és elégséges levegő nélkül találta magát. A felszín felé nézett. Magasan fölötte a Nap sugarai boldogan cirógatták nyugodt tengerfelszínt, és még ahhoz is volt erejük, hogy a felsőbb rétegeket meleg fénnyel itassák át, de ahol Tizedes Vessző István lebegett, ott már sötét volt.

Kinyújtotta a kezét, mintha azt hinné, elérheti a fény világát, vagy valaki segítő kezet nyújt neki, de csak saját görcsbe rándult ujjait látta a fény és maga közé állni. El akart indulni a felszín felé, de levegője végképp elfogyott, a Nap fénye hideg szürkeséggé tompult, ő pedig megfulladt.

Tizedes Vessző István levegő után kapva, verejtékben úszva ébredt, és nem is tudott visszaaludni már. Formátlan és nagyon is kidolgozott rémképek váltották egymást lázas agyában, ahogy a reménytelen helyzetéről, kilátás nélküli jövőjéről szóló gondolatokat sikertelenül próbálta távol tartani magától.

A postás neszezését hallva a paplant és a fojtó gondolatokat is egyetlen mozdulattal rázta le magáról, és pizsamában, mezítláb loholt az ajtó elé. Megérkezett az Agykutatás legújabb száma. Tizedes Vessző István minden reménye ebben a tudományos folyóiratban volt, ha egyszer végre megszületik az áttörés, amire vár, azt itt fogják megírni.

A benne lakó optimizmus minden szikráját ezekre a kedd reggelekre tartogatja. A címlap csak valami, a látással kapcsolatos részeredményt említ. Ez nem jó jel, Tizedes Vessző István sírni szeretne, de tartja magát: lehet egyszerű szerkesztői hibáról is szó, hogy nem a címlapon szerepel az áttörés, vagy egyelőre csak bíztató eredmények vannak, de még ki kell dolgozni azokat… De nem. A teljes újság átlapozása után sem találta meg, amit keresett.

A gondolatok képernyőn való megjelenítésének technológiája nélkül Tizedes Vessző István továbbra sem tudja bizonyítani, hogy – legjobb tudomása szerint – ő az egyetlen ember, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy ha azt mondják neki, ne gondoljon például a macskára, akkor lelki szemei előtt nem jelenik meg egy macska képe, de még csak a nyávogás sem jut eszébe.

Egyetlen kivétel van csupán. Ha megkérné valaki, hogy kiaknázatlan képességére ne gondoljon, azt képtelen lenne megtenni. Pedig, főleg ezeken a keddeken, erre vágyna a legjobban.

Wunderbaum

Aki életvitelszerűen használja az autóját, az szembesülni fog vele, hogy az kezd felvenni egy amolyan öregautós szagot csak attól, hogy állandóan ül benne valaki, és lélegzik. A taxisok helyzete ennél nem csak annyiban súlyosabb, hogy sok ember ül az autójukba, hanem ezeknek az embereknek egy része sajnos büdös is.


Az utasaim erős tíz százaléka például áporodott és/vagy maró húgyszagot áraszt. Egy nap nagyjából húsz fuvarom van, és minden egyes napon van legalább egy, de inkább kettő, neadj’ isten három ilyen. Ők kétfélék. Megromlott szaglású öregek, akik nem látták be évekkel ezelőtt, hogy a rendszeres tisztálkodást dogmaszerűen a napi rutin részévé kell tenni.

A húgyos csoport másik részhalmaza a kövéreké. Amikor itt kövéret mondok, akkor azokra a másfél mázsánál feltétlenül nagyobb emberekre gondolok, akiknek karjuk testük egészhez képest arányaiban megrövidült, és egyes, a szagok elleni harcban kiemelt fontosságú testrészeiket egyszerűen nem érik el, amikor tisztálkodási kísérletet tesznek. Ők gyakran savanykásan verejtékeznek is.

Vannak aztán azok a pakisztáni és indiai utasok, akik egy fűszerbolt egyesített szagélményét tették lényük integráns részévé, és valahogy megoldják, hogy erősebb – például – curry szaguk legyen, mint egy vödör currynak magának.

A magukat az elviselhetetlenségig túlparfümöző utasok is kétfélék. Buliba igyekvő lányok, és arab férfiak. Közös bennük, hogy kivétel nélkül mindegyikük édes illat használatával él vissza.

Amit magamtól talán sose találtam volna ki, azok a lépcsőház szagú emberek létezése. Természetesen ez a legkülönlegesebb szag. Amikor beülnek a kocsimba, tudom, hogy a lépcsőházuk relatív páratartalma soha nem esik kilencven százalék alá, hogy ott mindig hideg van, és a falak tövét a többszöri, illatosítással egybekötött vegyszeres kezelés ellenére penész borítja.

Na ezért lóg a legtöbb taxis visszapillantójáról kókuszfenyő. Én egy semlegesnek szánt, de mégiscsak WC illatosító szerű, szinte észrevehetetlen bizbazt használok, aminek fő funkciója, és ezt egyébként elég jól el is látja, nem az illatosítás, hanem a szagok megkötése.

Ezzel együtt a napokban eldurrantottam egy füstölőt a lezárt utastérben. Várakozásomnak megfelelően beivódott az illata, és még most is tart annak egy kellemes komponense. Azt viszont szélsőségesen méltánytalannak érzem, hogy négy középkorú édesparfűm-visszaélő kérdezte meg harmadnap, hogy idős embert szállítottam-e, mert durván rossz szag van a kocsiban.

Hősök

Itt van még egy példa, amikor egyes angolok elsiklanak egy ház nagyságú körülmény mellett, és az egyik értéktételezésüket úgy veszik, mintha az objektív valóság lenne minden szemlélő számára.

Elég sok kocsi hátsó szélvédőjére fel van ragasztva az alábbi kép. A matrica kibocsátója egy jótékonysági szervezet, ami az Afganisztánban, Pakisztánban, meg itt-ott-amott a világban csúnyán megsérült katonákat, meg azoknak a családjait segíti anyagilag és egyéb módokon.


(A hordágyon fekvő katona nem a józan ész határain túlmenően optimista, vagy kegyelmet oszt éppen. A feltartott hüvelykujj – legalábbis itt, Észak-Nyugat Angliában – a köszönet jele)

Mindig is ellenállást éreztem ezzel az üggyel kapcsolatban, mégpedig azért, mert én akárhogy erőltetem az agyam, nekem nem áll össze, hogy hogy lesz ezekből a jobbára tizenkilenc éves gyerekekből hős.

Én úgy látom, hogy elég befolyásolhatók ahhoz, hogy elhiggyék, nekik – meg Angliának – bármiféle dolga van az ország határain kívül. Nem ástam bele magam a történelem vonatkozó oldalaiba, csak emlékeim vannak, hogy például a Közel-Keleten éppen Anglia kezdett el annak idején haszonszerzés céljából rendezkedni, országhatárokat rajzolgatni, fegyvert eladni Iraknak Irán ellen, aztán inni ennek a levét, satöbbi.

Most egyrészt a terrorizmus elleni harc a jelszó, másrészt meg egyfajta lelkiismereti ügy, miszerint az angoloknak felelősségük van abban, hogy ezeket az országokat a jó útra térítsék, meg segítsenek nekik jobb országokká válni.

Ha persze kivonulnának ezekből az országokból, akkor állítom, hogy csoda történne, és nem menne rá a „hősiességre” heti két-három fiatal angolnak az élete, meg hat-nyolcnak a végtagjai.

A nagypapa, a lánya meg a kisunokája

A nagypapa, amikor nyugdíjba ment, nem akarta, hogy az élete szétszaladjon, a napjai elfolyjanak, ezért szigorú rendet határozott meg magának, és onnantól kezdve aszerint élt.

Minden délután sétálni indult, aztán bement a gyorsétterembe, ahol annak idején a kollégáival szokott enni, evett egy hamburgert, aztán mindig azon az útvonalon ment haza, ahol azok a fák nőttek, amik már gyerekkorában is óriásiak voltak.

Ma azonban valami kizökkentette. Ahogy végzett a hamburgerével, a szomszéd asztalra tévedt a tekintete, ahol az imént távozott zajos család uzsonnájának a romjai hevertek. A széthagyott dobozok, poharak és szalvéták között egy kartonpapírból hajtogatott rajzfilmfigurát vett észre, és rögtön a kisunokája jutott eszébe.

Olyan hirtelen akart felpattanni, hogy idegei, izmai nem engedelmeskedtek, ezért csak megfeszült, de nem tudott moccanni. Vett hát pár mély levegőt, lassan, de határozottan elszámolt kettőig, aztán háromra felállt, odament az asztalhoz, felkapta a papírfigurát, és ütemes léptekkel elindult a szokott útvonaltól kicsit eltérve, hogy meg se álljon kisunokájáig.

A boldog izgalomtól remegő kézzel csengetett az ajtón. Az unoka nyitotta ki, a nagypapa pedig boldog mosolyra nyílva nyújtotta át az ajándékot. De a fiú értetlenül nézett, majd egyfajta unott sértettség ült ki az arcára. – Nagyfater, tizennégy vagyok. Tizennégy! – mondta ingerülten, és megcsóválta a fejét, aztán visszament a szobájába. – Muter csak a boltba ugrott le, öt perc múlva itt lesz – hallatszott a hangja tompán, messziről.

A nagypapa állt előrenyújtott kezében a kartonjátékkal, és szemöldökeit összehúzva meredt maga elé. Befoghatatlan gondolatok cikáztak a fejében, a világ forogni kezdett körülötte, hirtelen a semmi közepén érezte magát elsüllyedni, de akkor valaki megérintette.

Megfordult, a kislánya volt az. Kész nő lett. – Gyere apu, ha már beugrottál, nézd csak meg nálunk azt a történelmi sorozatot, amit mindig nézni szoktál, aztán ha akarod, hazakísérlek. Tudod, csak ki kell menni a kapun balra, és ha ott jobbra fordulsz, akkor már azon az úton vagy, ahol azok az óriási fák nőnek, tudod, amiről olyan sokat meséltél.

Kezdő tolmács

Jóval több, mint egy éve jelentkeztem tolmácsnak különböző irodáknál. A múlt héten fel is hívtak, hogy két nappal később el tudok-e vállalni egy munkát. Én már gyakorlatilag mindenre azt mondom, hogy persze, meg tudom csinálni, maximum kiderül, hogy nem (és erre is volt példa a közelmúltban), úgyhogy azt mondtam, hogy ez a legkisebb gondot sem okozza.

Nagyon megörültek, és rögtön elküldték a munka részleteit. Ez kb. abból állt, hogy egy kórházba kell menni, és ott kit kell keresni. Ezen kívül kaptam még egy egészen nevetséges volumenű iratpaksamétát, aminek a döntő többségét ki kellett töltenem, a maradékot meg el kellett olvasnom. (Folyamatban).

Pár óra múlva, egy előre egyeztetett időpont után negyed órával felhívtak, hogy elvégezzék rajtam az alaptesztet, azaz kiderítsék, tisztában vagyok-e a tolmácsolás alaptörvényeivel. Ezek a törvények egyébként egytől egyig józanésszel beláthatók, de én egészen véletlenül hallottam is róluk, mert Anettnek van tolmács vizsgája, és annak megszerzése előtt beszélgettünk róluk. (Nekem persze nincs ilyen végzettségem).

A kérdésekre általában kitűnő választ adtam, úgyhogy nagyon örültünk mind a ketten, nem volt más hátra, mint elvégezni a melót. Illetve előtte a jó tolmács kicsit felszívja magát az adott témakör angoljából. Nekem a Törések Osztályára (Fracture Clinic) kellett mennem, amit nálunk balesetinek vagy traumatológiának hívnak.

Megnéztem hát, hogy milyen csontok vannak egyáltalán az emberben, azok hányféleképpen tudnak törni, meg élénk színekkel próbáltam elképzelni, hogy mennyire és pontosan milyen módon fájhatnak.

Bementem a kitűzött nap reggelén, szóltam, hogy itt vagyok. Aztán szóltam még egyszer, mert a lelkemre kötötték, hogy az aktus előtt feltétlenül egyeztessek az orvossal (a beteg még nem volt bent). Be is jutottam hozzá. Kinyúlt kardigánban és holland akcentussal fogadott, míg én kelet-európai akcentussal és öltönnyel készültem (utóbbi szintén előírás volt).

Megbeszélésünk során megtudtam, hogy az orvosnak fogalma sincs, hogy mi a probléma, csak annyit tud a kórlapról, hogy a negyvenéves honfitársam cukorbeteg és túl van egy szívrohamon, most meg a térde fáj.

Csak bólintottam, hogy OK, értem, magamban meg tudomásul vettem, hogy most sem pont úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem őket, továbbá egy kicsit nyomasztani kezdett, hogy ilyen kórelőzményekkel fokozottan nem mindegy, hogy milyen színvonalon fogok teljesíteni.

Ha ez a törésosztály, és az ember nincs itt, akkor meg kell néznem, hogy hogy is van a porc angolul – gondoltam, és meg is néztem. Ez azok közé a szavak közé tartozik, amit mindig elfelejtek, és ez ezúttal is így történt nagyjából három perc elteltével, úgyhogy a telefonomat úgy hagytam, hogy a képernyőkímélő feloldása után rögtön a megfejtéssel jelentkezzen.

Kint vártam az aulában, amikor kis késéssel megérkezett az emberem, és lila suhogós melegítőjében mint aki soha még ügyet nem intézett, egyenesen bement azon az ajtón, ahol rajta kívül csak olyanok voltak, akik már bejelentkeztek a recepciónál, és odabent tudnak róluk. Egy kedves hölgy kísérte ki, és megmutatta neki a recepciót.

Ekkor felálltam én is, közben odajött egy másik hölgy, üdvözölte a pácienst, és egy papírt adott át nekem. A páciens, ahogy a hölgy abbahagyta a verbalizálást, és én épp levegőt vettem, a „Legalább bemutatkozhatnál bazmeg” formulával üdvözölt.

Namost ez egy összetett helyzet. A figura megjelenése meglehetősen kellemetlen volt, nekem meg van egy kényszerképzetem, miszerint valamilyen kispályás szinten azért mégiscsak Magyarországot képviselem, úgyhogy – többek között ezért – csak rámosolyogtam, és nem akartam egy angol számára is nyilván többé-kevésbe dekódolható konfliktusba bocsátkozni.

Szerencsés körülmény, hogy egy ilyen lenyelt sértés normál esetben aztán hosszasan dolgozik bennem, ez a muksó viszont annyira egyszerű volt, hogy – egyébként politikailag inkorrekt módon – én rögtön le is írtam, és nekem is csak napokkal később esett le, hogy azért nem bántott ez az egész, mert az ő megnyilvánulásai annyira érintenek meg, mint a kanpávián seggének a színhőmérséklete.

Az ipse egyébként értegetett angolul, és beszélni is tudott valamennyire, de hamar kiderült, hogy azért rám is valóban szükség lesz, mert az angol dátumformátum és a jobb térd szókapcsolat már kérdő nézést váltott ki belőle.

Elmentünk a röntgenre, aztán be az orvoshoz, én meg szépen tettem a dolgom. Ha valaki aggódna: porcleválás a gyanú, amit ugye a röntgen nem mutat ki, de majd az MRI igen. A gyógyászati részleteken kívül annyi érdekesség történt még odabenn, hogy az orvos megkérdezte, hogy mit dolgozik a beteg. Erre ő kicsit felháborodottan mondta, hogy nem dolgozik, de egyébként sem tudna. Az orvos erre szabadkozott, hogy ő is csak azért kérdezte, hogy a munka jellege hordoz-e további kockázatot.

A tolmácsnak ilyenkor (illetve mindig) szó (illetve persze értelem) szerint kell fordítania, különös tekintettel arra, hogy egyes szám első személyben nyilvánuljon meg. Hogy az ilyen, meg az ennél kínosabb helyzetekben ez borzasztó kellemetlen, vagy inkább szórakoztató, azt sajnos nem tudtam kideríteni, mert – néhány egyéb mellett – erről a szabályról is el-elfelejtkeztem menet közben.

Mindazonáltal mind az orvos, mind én elégedettek voltunk a teljesítményünkkel. Az enyémről egy kis dokumentum is született, amiben az orvos mindenben kitűnőnek találta az elvégzett munkámat, és még a mai napig ki nem bocsátott kitűzőmet is látni vélte, és az erről szóló pipát is elhelyezte a megfelelő helyen.

Szolgálat

Tegnapi utolsó utasom enerváltan nyitotta ki az ajtót, egy sóhajtással beült, majd arcát tenyerébe temette, és erősen masszírozni kezdte a szemeit. Mikor ezzel végzett, és felnézett, akkor sem tűnt frissebbnek. Lemondó hangon bemondta a címet, én meg elindultam.

Tipikusan az a figura volt, akivel nem szoktam beszélgetni: minden rezdülése, minden gesztusa (illetve azok hiánya) arra utalt, hogy nem nyitott semmilyen interakcióra. De volt benne valami, amit nem tudtam hova rakni. Én sem tudtam mi az, de elég volt arra, hogy mégis beszélgetést kezdeményezzek.

Rohadt egy idő van, nem? – kérdeztem – Én is majdnem olyan fáradtnak érzem magam miatta, mint maga. A férfi erre felnézett a hátsó ülés homályából. Tekintetével a visszapillantóból vizsgálta szememet, és láthatóan azt mérlegelte, hogy belekezdjen-e egy hosszasabb magyarázatba. Rövid töprengés után belekezdett.

Mit gondol, mennyi idős lehetek? – kérdezte. Meglepett a kérdés még úgy is, hogy tulajdonképpen mióta beült, magam is morfondíroztam rajta. Hatvanötnek saccoltam, de tudtam, hogy nagyfokú bizonytalanság van a dologban, mert mást mond a bőre, mást a szeme: ez utóbbi a legöregebb talán. Végül, hogy ne tűnjek udvariatlannak, ötvenkilencet mondtam.

Teátrálisan felnevetett. Negyvenhárom vagyok, barátom! – mondta keserédes diadallal a hangjában, aztán egy hatásszünettel learatta megdöbbent tekintetemből merített jutalmát. És beszélni kezdett.

Rendőr vagyok. Pontosabban voltam – kezdte. Akik ezt nem csinálták, azok a legtöbbször nem is tudják, vagy ha tudják, akkor meg nem értik, hogy nem véletlen, hogy az egyenruhásokat hamar nyugdíjba küldik. A szolgálat kiszívja az életet az emberből. Ha egy adott napon nem is történik semmi különös, de megjegyzem, történni fog, akkor is lecsiszol az élet belőled egy jókora darabot. Akkorát, amekkora egy rendőrre ki van mérve per nap.

Aki nem csinálta, azt hiszi, csak járunk körbe az autóval, vagy aktákat halmozunk az irodában, satöbbi. De hát nem ez a helyzet. Egész nap, vagy éjszaka ugye, szolgálatban vagy, készültségben vagy, pontosabban fogalmazva, várod, hogy bármelyik pillanatban a legjobb formádat kell hoznod, és még meg se történt az első fegyveres támadás, vagy rablás, de te már két hetet öregedtél egy fél műszak alatt. Aztán megtörténik, és egy másik óra alatt megvan az újabb két hét, és akkor még nincs vége a napnak. Na ezért mennek hamar nyugdíjba a rendőrök – mondta, és itt megint tartott egy kis hatásszünetet. Bólintottam, és azon gondolkodtam, mimindent kellene most megkérdeznem, amit máskor és mástól nem tudhatok meg, de ő folytatta.

Engem viszont, barátom, harmincnyolc évesen nyugdíjaztak! – mondta, és elégedetten hátradőlt, onnan nézte mosolyogva, ahogy elkerekedik a szemem a visszapillantóban – Ugyanis én nem csak öregedtem a szolgálatban, hanem iszonyatos sebességgel vénültem, mindenki látta rajtam, és már fizikailag sem bírtam úgy, mint régen. Látszott ez az utcán is, meg látszott futás közben, az edzőteremben, mindenhol. Az érettségi találkozókon úgy néztem ki, mintha én lettem volna a tanár annak idején, nem egy diák.

Nem akarom hosszú lére ereszteni: olyan rohadék módon, és végtelenül fáradt voltam, hogy sokszor azt se tudtam mi van, a többiek ráztak meg, hogy mi van már, nekem meg tényleg olyan volt, mintha álomból ébredtem volna. Pedig akkor már tíz órákat aludtam naponta. Mindig álmos voltam.

Elküldtek orvoshoz, de nem találtak semmit, csak azt, amit mindenki láthatott a saját szemével is, hogy öregszem, de nagyon. Hogy a testem, és megjegyzem, a lelkem is évtizednyivel öregebb a biológiai koromnál. Most azt gondolod, hogy kiderült, hogy rákos vagyok – szúrta közbe, és az az igazság, hogy tényleg pont erre gondoltam. – De nem. Amúgy semmi bajom nem volt. Viszont a munkámat már nem tudtam végezni, ezen nem volt mit tagadni, pedig elhiheted, hogy tagadtam magam előtt is, amíg lehetett, de mindennek van határa.

Ja, hiába aludtam tíz órákat, meg később még többet, az is csak úgy ment, mint a nyúlnak: félig ébren. Úgyhogy beutaltak a kórházba egy egyhetes, megfigyeléses kivizsgálásra. És akkor derült ki, hogy mi történik igazából. Éjszaka, vagy nappal, nem ez a lényeg, hanem hogy a műszak után, amikor elvégzem azt a pár apróságot, amire még van erőm, szépem elmegyek aludni. Ez eddig semmi meglepő, nem? Te is elmennél aludni rögtön, azt garantálom.

Viszont én, és ezt az orvosok állapították meg, és megvan videón is, meg minden, egy olyan tíz-tizenöt perccel azután, hogy lehunytam a szemem, szolgálatba helyeztem magam. És, mert ezt is megfigyelték, végig szolgálatban is voltam, hát idézőjelben, reggelig, vagy amíg aludtam, csak az utolsó húsz-harminc percben nem.

Tehát ment ugyanaz az őrlődés, mint a rendes műszakban, mert tudod, mondtam, hogy a készenlét nyír ki alapvetően. De ez nem volt elég, hanem én még álmodni is esetekről álmodtam. Onnan tudom, hogy mikor látták az orvosok az EEG-n, hogy álmodok, felébresztettek, és akkor emlékeztem az álomra. Nincs most arra idő, hogy ezeket elmondjam neked, de elég annyit tudnod, hogy a legfogósabb, legsúlyosabb ügyekről álmodtam, amiket elképzelni se bírsz, amikben minden szart összegyűjtött az agyam, amit a rendes műszakban láttam, és kikevert belük egy olyan kombinációt, hogy megoldani is csak álmodban tudnád őket, de ott se mindet, és akkor még viseld ennek a terhét is!

Megint szünetet tartott, de most inkább azért, mert elfáradt. Nekem semmilyen kérdés nem jutott eszembe, szemeim úgy maradtak kikerekedve, ahogy pár perccel ezelőtt felejtettem őket.

Na, az egészből annyi jött ki, hogy lerokkantottak, és onnantól kezdve nem dolgozom, viszont emlékszem minden rohadék álmomra, nem bírom kipihenni magam, ezért tulajdonképpen mindig alszom, és ez a legrosszabb, ami történhet velem, mert én bazmeg szolgálatba helyezem magam, az biztos, erről nem tudtak leállítani azóta se, gyógyszerrel se, sehogy se.

Na ezért vagyok én fáradt, nem az eső miatt, azt leszarom. Ezért nézek én ki hatvanötnek, amit voltál kedves ötvenkilencnek hívni az imént. És tudod mi még a furcsa? Hogy amikor ezt először elmeséltem, attól féltem, hogy ki fognak röhögni, de nem röhög senki. Itt jó lesz a bal oldalon, ahol a kék furgon áll. Kösz. Te se röhögsz. Elkerekedett a szemed, mikor mesélni kezdtem, aztán úgy is maradt. Szerintem menj most te is haza aludni egyet. Fáradt vagy már. Aludj egyet, és ne törődj az álmokkal.

Fizetett és kiszállt, én meg némán ültem, és néztem magam elé még hosszú percekig, és azon gondolkodtam, hogy normál körülmények között ezzel az emberrel tudtam volna beszélgetni arról, amikor már olyan fáradt vagyok, hogy csak sejtem, hogy itt vagy ott járdaszigetnek kell lennie, de látni nem igazán látom, meg hogy máskor meg autókat látok lehetetlen helyeken, az úton parkolni, de lassításkor kiderül, hogy csak a fa árnyéka tévesztett meg… Á, jobb, hogy nem szóltam. Méltatlan lett volna pitiáner dolgokkal terhelni. Fogtam magam, és hazagurultam aludni.