Kategória: Egyéb kategória

Várakozási engedély

Január 4-én adtam fel a kerületi parkolási kérelmemet a 2008-as évre. Csatoltam hozzá a kötelező mellékletként meghatározott, befizetett csekk feladóvevényének fénymásolatát. Csak ezért mentem el a postára, ugyanis tartottam tőle, hogy bármilyen más fizetési mód bármilyen más bizonyítása legalábbis késlelteti a folyamatot, és kicsúszom az időből. (Azt meg is írták, hogy ha bármi nem stimmel, nem fognak szólni, csak hagyják a francba az egészet). Januárban ebben az ügyben, úgy tűnt, más nem történt. Az ügyfélszolgálaton azt mondák, hogy ők 19-én feladták az engedélyt. Az ma, február 1-én, az előző időszak utolsó napjának másnapján érkezett meg. Az én eszközeimmel képtelenség eldönteni, hogy a híresen precíz és gyors önkormányzat nem adta-e fel esetleg mégsem az általa megjelölt időpontban az igazolást, vagy a híresen precíz és gyors Magyar Posta bíbelődött vele ilyen sokáig. Persze kár is lenne energiát szánni rá, hogy eldöntsem.

Furcsa módon mégsincs gond. Mégpedig azért, mert a kiküldött, belülről a szélvédőre ragasztható matrica, és a kemény, fényes felületű lapra nyomott igazolólap nem játszik szerepet, amikor a parkolóőr megítéli, hogy jogosan várakozom-e a házam előtt. Ezt ugyanis – ahogy azt az ügyfélszolgálaton is elmondták – a rendszám alapján kell eldönteniük: a náluk lévő kis műszerrel kérik le az adatbázisból, hogy az én rendszámom jogosult-e. Ezt pedig az elbíráláskor beállítják a rendszerben. Akkor minek a matrica? Minek a fényes igazolólap? Pláne az elmaradhatatlan harmadik bürokratikus manifesztum, az A4-es határozat mellé?

Építkezés

Nálunk szokványos eljárás, hogy egy övezetben már évek óta állnak a sok-tízmilliós házak, de a környező utcákat csak itinerrel és mélységmérővel lehet bejárni, olyan állapotban van az utcák helye. Marokkóban mintha pont fordítva lenne. Rengeteg helyen láttunk olyan építkezési területeket, hogy járdaszegélyekkel jelölik ki a telkek határait, majd az egészet behálózzák az utcákkal. A tulajdonképpeni építkezés csak ezután következik.

Az más kérdés, hogy a házak akármilyen készültségi fokban lehetnek lakottak és lakatlanok, illetve attól függetlenül, hogy élnek-e bennük, bármelyik pillanatban leállhat, vagy tovább haladhat az építkezés.

Elégedettség

Egy italpincérként dolgozó ember hosszú éveken át tűrte, hogy a vendégek semmibe vegyék, keresztülnézzenek rajta, vagy lesajnáló, megalázó módon bánjanak vele. Eleinte nem értette, hogy miért azok a legrosszindulatúbbak, akik maguk is hasonló élményekben részesülnek nap mint nap, mint alacsony beosztású alkalmazottak, bolti eladók vagy kereskedelmi ügynökök.

Amikor viszont rájött, hogy miért, rögtön tudta, mit kell tennie. Berendezett egy irodát – óriási főnöki bőrfotellel, vastag szőnyeggel, arany töltőtollal a robusztus íróasztalon, oklevelekkel a falakon. És nem tett mást, mint hogy egy elképzelt helyzetet árult. A megrendezett szituáció során ügyfelei az iroda jogos tulajdonosát, azaz egy nemzetközi mércével mérve is rendkívül magas beosztású vezetőt alakítottak, aki épp magához hívatja szintén elképesztően magas, de nála azért egy kicsivel mégiscsak alacsonyabb rangú beosztottját, és valami konkrét vagy éppen ellenkezőleg, egészen homályos hiba miatt felelősségre vonja őt.

Voltak, akik ordítottak elképzelt alárendeltjükkel, voltak, akik bocsánatkérésre kényszerítették, voltak, akik kirúgással vagy fegyelmivel fenyegetőztek, voltak akik többször is elmondatták vele, hogy pontosan mit csinált rosszul, voltak akik kegyeskedtek még egy utolsó esélyt adni neki, voltak akik kioktatták, stb. Szóval ezerféleképpen csinálták, de három dolog közös volt bennük. Először is: a kis színjáték elégedettséggel és megnyugvással töltötte el őket. Másodszor: éppen ezért erejükön felül is hajlandók voltak fizetni a szolgáltatásért. Harmadszor pedig: újra és újra visszatértek.

Kocka

Órákon át ültem egy úr mögött. A balnál rövidebb jobb válla, dinamikát sugárzó, a jobb-hátsó-felső része felé valósággal meginduló fejformája, valamint az ezekkel harmonizáló testtartása és frizurája mind arra predesztinálták, hogy egy olyan pillanatban, amikor ez az egyetlen megoldást jelenti, egyetlen ugrással egy 180cm élhosszúságú kocka valamelyik felső sarkába lapuljon.

Á

– Szóval… ne haragudj, hogy tegnap úgy rád kiabáltam.

– OK, de te nem egyszerűen kiabáltál, hanem egy kidagadó érrel a homlokodon, vérágas szemekkel ordítottál közvetlen közelről az arcomba, és mindennek tetejébe mindeközben nem mondtál semmit, hanem csak artikulálatlanul üvöltöttél! Félelmetes voltál.

– Na de így is értetted, hogy miért volt ez az egész, nem?

– Nem.

– Micsoda? Még te nem értetted?! ÁáááÁÁÁÁÁáááÁÁÁÁÁ!!!!!!

Méltányos kereskedelem – ma

A büfében egymás mellett lapult négyféle (gyümölcs)tea – ugyanabból a márkából. Közülük háromnak a tartalmára utaló neve volt, azaz a benne lévő(?) gyümölcsökről nevezték el őket, a negyedik viszont egyszerűen a Fair Trade címkét viselte. Tehát erről a termékről – nagy vonalakban – azt állítják, hogy úgy jutott el hozzánk jelenlegi formájában, hogy nem zsákmányoltak ki közben egyetlen országot, embert vagy termővidéket sem. A másik háromról nem állítanak ilyesmit.

A dromedárokrul

Egy kis sivatagi túra részeként utaztunk dromedárokon. Ez a helyváltoztatásnak rövid távon kellemetlen, hosszú távon rendkívül kellemetlen módja. Mivel járás közben az azonos oldalon lévő, letéve kiterebélyesedő lábaikat emelik nagyjából egyszerre, sajátos, felülnézetből “U” alakú mozgást, míg oldalnézetből fel-le biccentéseket végeznek. Ennek folyományaként oldalra és előre is le akar esni az ember: folyamatosan kapaszkodni kell. Lejtőn lefelé kifejezetten erősen.

Mivel a dromedárok eredeti tervei között nyilván nem szerepelt, hogy embereket fognak a hátukon utaztatni, a fent vázolt körülmények ellenére megalapozottan állíthatjuk, hogy mégis aranyos állatokról van szó. Szőrük ugyanis tömött, ha nem is selymes, de mindenképpen kellemes tapintású – még az oldalukon is, nemhogy a fejtetőn, vagy a fülek tövénél. A karavánt alkotó példányok jó része hagyta is magát megsimogatni.

Amikor nem fájt a valagam és/vagy nem zsibbadt a lábam, elismeréssel adóztam a hatékonyságuk előtt. A domborzati viszonyokra alapvetően fittyet hányva, de azért a lejtők kínálta lendületet mindig kihasználva bandukoltak egymástól azonos távolságra, azonos sebességgel. Az első percben is érezni lehetett, hogy ezt – emberi léptékkel mérve – akármilyen hosszú időn keresztül tudják produkálni.

Nemtörődömségük odáig terjedt, hogy a legcsúnyább emelkedőn felfelé is zavartalanul ürítettek. És ugyanígy tettek gyakorlatilag bármilyen helyzetben. Tökmindegy volt nekik, hogy éppen mennek, állnak, vagy fekszenek. Azaz a menetelés annyira kézenfekvő, hétköznapi tevékenység volt a számukra, hogy az anyagcserével kapcsolatos ügyek intézése nem hogy valami speciális testhelyzet felvételével, de (direkt figyeltem) az arckifejezés legparányibb változásával sem járt.