Kategória: Egyéb kategória

Fejagy

Talán nekünk sem tanulság nélkül való annak a dinoszaurusz fajnak a története, amely – sok másikhoz hasonlóan – két aggyal rendelkezett. Egyet a csípője tájékén hordott, egy másikat pedig a fejében. Az előbbi az alapvetőbb, vagy ha úgy tetszik, alsóbb rendű funkciókat irányította: a keringést, általában a belső szerveket, a mozgást, stb. A koponyában lévőt – leegyszerűsítve – a mi úgynevezett szürkeállományunkkal azonosíthatjuk: a gondolkodásért, a józan ítéletért, a tanulásért, stb. volt felelős.

Az eredeti evolúciós haszna minden bizonnyal az lehetett ennek a megoldásnak, hogy az alapvető funkciók komolyabb sérülés esetén is megmaradhattak, túléléshez segítve az egyedet. Nincs bizonyíték ugyanakkor arra, hogy a két agynak szerepe lett volna abban, hogy ez a faj gondolkodó, sőt kooperatív társadalmat létrehozó és működtető lények összességévé emelkedett. De hogy nyomtalanul eltűnt az idő történetében, abban feltétlenül.

Az történt ugyanis, hogy minden általuk elkövetett hiba, gyarlóság vagy gonosztett (akár jogi) magyarázatakor arra hivatkoztak, hogy a fejagy elvesztette kapcsolatát a szervezet többi részével, az adott szörnyűség tehát nem a vádlott bűne, hanem egy csípőből jött tévedés, egy kivédhetetlen szervi sajátosság eredménye.

Egy idő után felelősségre vonták persze az ilyen okfejtést elfogadó bírókat, akik hajlottak is rá, hogy bűnösségüket – bizonyos módon – elismerjék. Mentségükre azt hozták fel, hogy fejagyuk elvesztette kapcsolatát szervezetük többi részével, így a vitatott ítéleteket úgymond csípőből hozták, azaz – jó szívvel és jogi értelemben – nem vonhatók felelősségre miattuk. Hivatalosan ettől a pillanattól számítjuk a faj kipusztulása történetének végjátékát.

Amíg nem figyeltem

Hulla fáradtan nyitottam ki a kertkaput; nyikorgott mint mindig. (Meg kellene kennem, de megint elfelejtettem elhozni az olajat). A kutya épp csak megcsóválta a farkát, meg biccentett felém, de a függöny mögött anyámat láttam, ahogy kifelé néz. Szerintem biztos volt fél órája, hogy ott állt, lehet, hogy több is. Ahogy beléptem, a szokott módon megöleltük egymást. Úgy éreztem, hogy most egy kicsit elengedhetem magam, ezért letettem a fúrógépet: negyed órán már nem múlik semmi.

– Kérsz tyúkhúslevest? – kérdezte.

– Nem. Ettem a gyárban. Csak leülök egy kicsit, felfúrom ezt a szart, aztán mennem kell Erikáért – válaszoltam kissé ingerülten: tudja, hogy sosem eszem levest.

– Pedig már kitettem egy tányérba…

– Jó. Akkor eszem… – hagytam rá lemondón.

Leültem az asztalhoz, és elkezdtem kanalazni. Először csak egy kis levét, aztán krumplit is, majd húst, és így tovább, rendesen összerakott falatokat, amiben van minden, és mindenből annyi, amennyi éppen abba a falatba kell. Jó leves volt. Annyira jó, hogy egy jó időre bele is feledkeztem. Aztán meg akartam kérdezni anyámat, hogy az öcsém egyáltalán elhozta-e már a karnist, vagy lehet-e tudni, hogy milyen messze legyenek egymástól a furatok, de hirtelen nem láttam sehol. Abbahagytam az evést, megtöröltem a számat, és már épp fel akartam kelni, hogy megkeressem, amikor megláttam, hogy a konyha végében ül a félhomályban szótlanul, tördeli az ölében nyugtatott kezét, és figyeli, hogy ízlik-e a leves, és örül neki, hogy igen.

Rajta felejtettem a szemem, és úgy néztem rá, mintha először látnám. Ahogy ősz haját néztem, hirtelen rádöbbentem, hogy megöregedett. Megöregedett, amíg nem figyeltem. Újra a leves felé fordultam, és ahogy fölé hajoltam, megláttam saját magamat. Egy őszes halántékú, cserzett arcú fickó nézett vissza rám: már én is megöregedtem, mióta nem figyelek… Tényleg: mióta is…?

Vonzás

Az uszoda öltözőjében egymás szekrénye mellé kerültünk egy velem egy időben végzett sráccal. Ilyesmi előfordul. De aztán az utcáról megérkezett egy másik, akinek szabadságában állt volna bármelyik szekrényt kiválasztani, de ő (talán a kerek számok bűvöletében?) mellénk fészkelődve pont az enyém alattit, illetve a másik srácé mellettit választotta, holott a sor mindkét vége felé üresség tátongott. Pont, mikor őt és a cuccait kerülgetve végeztem az öltözéssel, láttam, hogy miután mindent gondosan bepakolt, észrevette, hogy nincs sehol az a kis fülecske, amibe a lakat szárát akaszthatná.

Kicsit később, amikor az utcán parkoló kocsimhoz értem, egy másik parkolni vágyó jelent meg mögöttem, és ügyet sem vetve az előttem és mögöttem lévő nyolc-tíz szabad helyre, türelmesen megvárta, amíg az enyém felszabadul.

Nem lehetek persze biztos benne, de azt hiszem, hazafelé nem követett senki.

Mahjong

A mahjong játékok egy része folyamatosan jelzi, hogy hány levehető pár van az adott állásban. De olyan még soha nem fordult elő velem, hogy azt mutatta volna, hogy egyet még le lehet venni, majd amikor hosszú perceken át sem találom meg, kiírja, hogy hagyjam a francba, nincs egy se, csak szórakozott. Még mindig nem elég emberszerű a számítástechnikai alkalmazás-fejlesztés.

Élet az ember előtt

Gyerekkoromban rendszeresen elárasztottam a fantáziámat az Élet az ember előtt című könyv segítségével. Órákon át tudtam lapozgatni, és szinte mindegyik képbe akárhányszor, azonos szinten bele tudtam feledkezni, csodálni, amit ábrázolt és elképzelni, amit nem. Elsősorban Zdenek Burian festményei nyűgöztek le, de a szöveges kommentárok is nagy hatást gyakoroltak rám, amikor szavakkal is kifejezték az egyébként láthatót, hogy egy-egy állat pl. be tudott volna nézni második emeleti lakásunk ablakán.

Annyira elképesztő volt ez a maitól tökéletesen eltérő fauna, hogy tanulmányozása közben alig maradt agykapacitásom azon sajnálkozni, hogy manapság említésre méltó állatvilág szinte csak Afrikában van, nekünk meg lehajtott fejjel kell elismernünk, hogy a szégyenszemre nagytestűnek számító farkasok is legfeljebb csak be-belátogatnak az országba.

A könyv az időszámításunk előtt 3000 évvel, a csiszolt kőkorszakban a Duna völgyében megjelenő emberekkel zárult. Az emberek történetét ugyan összehasonlíthatatlanul érdektelenebbnek találtam a dinoszauruszokénál vagy az óriás emlősökénél, de még így különösen sokat időztem egy kép felett, amin három vadász kerül tettlegességig fajuló konfliktusba egy medvével. A lándzsás rajtaütést ábrázoló pillanatképet optimista kockák hozzáadásával játszottam tovább képzeletben, és evidens volt számomra, hogy a szimpatikus emberekéhez hasonló testfelépítést fogok kifejleszteni magamon – még ha a medvékkel szemben teljességgel hiányzó ellenérzésem ezt nem is tette közvetlenül szükségessé.

Ma már inkább úgy látom, hogy a három férfi közül talán a medvétől legtávolabb lévőnek volt matematikai esélye a túlélésre, de még az ő esetében is azt valószínűsítem, hogy – ha egyáltalán megúszta a találkozást –, hátralévő életét összekuporodva, csendes sírdogálással töltötte.

Előzmények

Ahogy Assisi Szent Ferenc és Jézus vélt párbeszédéről gondolkodtam, eszembe jutott, hogy profán értelmezésem esetleg sértheti egyesek vallásos meggyőződését. Bűntudatomban, a bűnös gondolat fogantatásának helyétől mintegy száz méterre, vásároltam egy kis szobrot egy barátomnak, aki különös vonzalmat érez a katolikus eszmék iránt. (Ezt a sajátos vonzalmát a katolikusok maguk egyébként gyanakvással szemlélik).

A szobrocska az eddiginél még nagyobb alázatra int. A gyermek Jézust ábrázolja édesanyja karjaiban – szerintem olyan másfél éves korában –, az akkori testméreteinek megfelelő nagyságú kereszttel.

Én erről az egészről nem tudtam, el sem kezdek találgatni, hogy mi minden húzódhat meg a háttérben, de meggyőződésem, hogy a körülménynek teológiai szempontból kiemelt jelentősége van. Én – hozzá nem értőként – csak annyit tudok mondani, hogy ez már igazán szemétség volt a Megváltóval szemben.

Légy jó mindhalálig

Közismert, hogy Móricz Zsigmondnak nehéz gyerekkora volt. Rendkívül szegények voltak, és ennek kézenfekvő hátrányain kívül még környezetük hozzájuk való viszonyát is el kellett viselniük. Ismert anekdota például, hogy tréfásan azzal vádolták a családot, hogy macskát esznek – mivel a többségi magyar társadalom által szalonképesnek tekintett húsfélékre nem volt pénzük. Így ragadt a kis Zsigmondon a cicc-móricz gúnynév. Mindezt az általános iskolai magyartanárok példásan megbosszulták, ugyanis elolvastatták a karmaik közé került gyerekekkel a Légy jó mindhalálig című könyvet.

Ahogy a kezembe vettem – annak idején –, rögtön gyanús volt, hogy egyetlen jópofaság sincs a címében, sem külön-külön, sem összeolvasva. Jónak lenni eleve nehézségekbe ütközik és félő, hogy nem érdemes célként kitűzni, a halált belekeverni az egészbe pedig otrombaság. Ráadásul az említése miatt olyan érzése alakul ki az embernek, mintha okkal lehetne tartani attól, hogy a csúnya véget nem fogja megelőzni a jónak járó jutalom.

És ez még csak a cím. A könyv maga nem marad adós semmivel, amit ebből a felütésből ki lehet hozni. Nagyjából végiggondoltam, hogy mi érintett kellemetlenül az olvasása közben.

Érdekes kísérlet, amikor olyan főhőst választ egy író, akivel nem lehet, nem érdemes azonosulni. Gondolom most. De gyerekként nem tudtam elhallgattatni magamban a fel-feltörő hangot: te szerencsétlen… Nyilas Misi egy pergamen bőrű, madárcsontú, kortársai 96,4%-ánál gyengébben fejlett kisfiú, híján a hőssé válás legalapvetőbb feltételeinek. Minden megnyilvánulásából árad a szomorúság, a kisebbrendűségi érzés, az üldöztetési mánia, az elkeseredettség, a félelem, a megbántottság, a sértettség, az önbizalom hiánya, az önvád, a gyűlölet és még pár hasonló érzelem.

Akármit csinál is Misi, azon aggódik, hogy mások mit fognak szólni hozzá. Olyasmikre számít, hogy kinevetik, megvetik, lenézik, stb. Ehelyett gyakran tudomást sem vesznek róla. A kollégium legmagányosabb lakója, idegen, akárhol is van. A többi gyerek mind normálisabbnak tűnik, pl. elszórakoznak a tanárok parodizálásával, rendetlenkednek órán, verekszenek. Csak Misi néz riadtan, vagy ha mégis belekeveredik valami csínybe, belefeledkezik, és az idejében kapcsoló osztálytársai között az egyetlen látványos rendbontó lesz, amikor a tanár belép az ajtón. Ez persze nem érne egy vállrándítást sem, de a főhős ilyenkor bíborvörös lesz, vagy falfehér, illetve ezeket váltogatja, valamint az ájulás környékezi.

Ami azt illeti, nem csak magától lett ilyen. Annyit tudunk meg a családjáról, hogy apja elbukta a komplett vagyonát, jelenleg dolgozik, mint az állat, de nincs reménye a visszakapaszkodásra – ezért iszik. Anyja beteges, púpos, szomorú asszony, akinek ahhoz is éppenhogy csak van ereje, hogy hangot képezzen. Vannak még testvérei is. Az idősebbet bálványozza és féli, a kisebbeket az uralma alá igyekszik hajtani. (Pedig jól esett volna azt olvasni, hogy a gyengék gyámolítójának pozíciójára törekszik, vagy ilyesmi…)

De nem csak Misi furcsa a történetben, hanem az is, ahogy Móricz a gyerekek világát ábrázolja. Nincs boldogság, gondtalanság – még azoknál sem, akik rendezett családban látszanak élni, és nincsenek anyagi gondjaik. Minden gyerek egy-egy miniatürizált felnőtt, olyan problémákkal, olyan gondolatokkal, amik teljesen idegenek a valódi gyerekek számára. Misi el akarja tartani a családját, Orczy egy vállalati bekebelezéseken edződött 47 éves öreg róka rutinjával nyomoz az ellopott reskontó ügyében, miközben egy három tagú válságstábot irányít. Arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos (egyébként nem jelentős) korkülönbség felett a gyerekek – patológiás módon – magázzák egymást.

Amikor Nagy úr (egy pár évvel idősebb tök alsó), a szobafőnök, kéretlenül történelmi előadást tartott Misinek Magyarország – az Univerzum teremtésétől számított – történetéről, különös tekintettel az ellenségek minket körbevevő gyűrűjére, a kiélezett világhatalmi helyzetre és az ország előtt álló embert próbáló feladatokra, már én is beláttam, hogy ezt csak magázva lehet megoldani. Az életszerűtlenségi iskolapéldát tovább színezi, hogy Mihály nem szabadulni próbál a helyzetből, hanem issza az idősebb srác szavait. Az ilyenfajta övön aluli ütést többször is beviszi a szerző, pl. szinte észrevétlenül latin leckét csempész a bekezdések közé.

Móricz a fent említett nyomasztási technikákat önmagukban elégtelennek tekintette, ezért a történethez nem adott érdemi cselekményt. Csak a végén bontakozik ki a megnyert, de ellopott reskontó ügye, illetve közben – el kell ismerni – valami kis könnyebbséget jelent, amikor a Misi környezetében előforduló lányokról olvashatunk egy kicsit. De a könyv rettenetesen hosszú. Az elolvasott oldalak számával négyzetes arányosságban áll az azok keserves leküzdésére fordítandó energia, hála a gyerekek számára idegen nyelvezetnek, az életszerűtlen gyerek-szereplőknek és az aránytalanul szűkös cselekménynek.

Én a végén elvártam volna, hogy Nyilas Misi vagy haljon meg valamilyen vérzéses lázban, vagy nyerjenek akkorát a reskontóval, hogy a büdös életben többet gondjuk ne legyen (esetleg Misi haljon meg és a családja éljen gazdagon), de csak annyi történik, hogy Misi az egész (tulajdonképpen) semmit megússza nagyobb baj nélkül. Esetleg azon lehet vitatkozni, hogy haszon-e, vagy kár, hogy nem lesz többet debreceni diák.

Nem vagyok pedagógus, de ha még manapság is el kell olvasniuk a gyerekeknek ezt a könyvet, egyetlen számonkérési metódust tartok elfogadhatónak:

– Elolvastad?

– Igen.

– Akkor ötös, és kérlek, ne haragudj.

Stigma

Csütörtökön láttam egy szobor-együttest, amelyen Assisi Szent Ferenc mutatja az addigra már lehetetlen helyzetben lévő Jézusnak, hogy egészen hasonló sebei vannak, mint neki. Tisztában vagyok ugyan a speciális sérülések jelentésével, de ennek ellenére nem tudtam nem belegondolni, hogy mi zajlódhatott (volna) le a két ember között az ábrázolt helyzetben. Ami azt illeti, nem is tudtam kitalálni, hogy Szent Ferenc mit mondhatott Jézusnak, de az ő arckifejezéséből valami olyasmit vélek kiolvasni, hogy – talán kissé ingerülten – figyelmeztetni akarja a hozzá zarándoklót, hogy kettejük problémájának súlya egyszerűen nem összemérhető.