Marakesh főterén esténként nem csak egyszerű és különleges ételekhez lehet jutni, hanem szellemi táplálékhoz is. Már délután gyülekeznek a sokszor vidékről érkező értékesítők, előadóművészek, szolgáltatók, stb.

Lehetetlen lenne számba venni, hogy hányféle ember mutatja meg magát esténként, úgyhogy leírom azokat, akik a legjobban bevésődtek az emlékezetembe. (Voltak persze táncosok, kígyóbűvölők, zsonglőrök, meg bűvészek, de ők nem okoztak nagyobb meglepetést, mint ami a szakmájuk szerint alapértelmezés szerint való).

Több fogorvost is láttunk. Onnan lehet megismerni őket, hogy egy kempingasztal mögött ülnek, amire kiteszik az oklevelüket, néhány otromba fogót, és párszáz, eddigi pályafutásuk alatt gyökerestől kihúzott fogat. Gondolom, annak jelentősége lehet (ha így volt egyáltalán), hogy ne legyen közöttük kettétört. Aki ebből a beavatkozás fajtából már minden előnyt kicsiholt magának, műfogsorok közül válogathat, hátha beleillik valamelyik a szájába.

Mások kevésbé drasztikus beavatkozással járó gyógyászati eszközöket kínáltak. Pl. valamilyen kenőcsöt. Az ilyen portéka értékesítése egy órákon át, folyamatosan meg-megújuló előadás és demonstráció keretében történik. A termékmenedzser magasra tartja a tégelyt, és hangosan dicséri, erősen gesztikulálva magyarázza, hogy nincs is talán olyan testrész és betegség, amire ne lenne jó. Egy szót sem értettünk belőle, de afelől nem volt kétségünk, hogy a legmagasabb színvonalú termékről, vagy még inkább csodaszerről van szó. Úgy láttuk, hogy a kör alakban elrendeződött hallgatóság is osztja véleményünket. De hiába győzött meg minket már a szavaival is, bizonyítandó, hogy nem a levegőbe beszél, magához intette segédjét, aki felhúzta az ingét és meztelen hátát kínálta kollégájának, aki erős mozdulatokkal bemasszírozta a krémet, miközben – ha ez egyáltalán lehetséges – még meggyőzőbben érvelt. És mit tagadjuk, a páciens tényleg úgy tűnt, mint aki egyre jobban van. És amikor egy óra múlva arra jártunk, akkor is kitűnően volt – már megint.

Ígéretes volt az a művész is, aki javarészt dobpergés kíséretében haladt egyre közelebb és közelebb a transzbaeséshez… de nekem végülis nem volt cérnám kivárni, hogy megérkezzen. Az ehhez hasonló előadások műélvezetét sokszor az zavarta meg, hogy megjelenésünkkel kiváltottuk a kalapozó ember megjelenését, és a katarzis eljövetele folyamatának „pause” módba állítását. Az előadást ugyanis addig nem folytatták, amíg nem fizettünk, vagy odébb nem álltunk.

A kedvenc műsorszámaimért azonban nem kértek pénzt. Ezek ugyanis mesék voltak. Természetesen egyetlen szót sem értettem belőlük (ezért is lehettek ingyen), de egyszerűen lenyűgözött, hogy milyen átéléssel, milyen gazdag arcjátékkal és testbeszéddel kísérik a történeteket. Az ott álló helyiek is teljesen el voltak ragadtatva, tátották a szájukat, elkerekítették a szemüket, felhördültek – mindig aszerint, amit a történet sodrása diktált.

Azt hallottuk (vagy olvasta valamelyikünk?), hogy ezeknek az esti kavalkádoknak a története az emlékezet kezdetéig nyúlik vissza. Nem tudom megítélni, hogy a TV vesz-e el közönséget ettől a tradicionális szórakozástól, de úgy tűnt, hogy többen nem nagyon férnének el az előadók körül. A csatornaváltás megfelelője pedig az, ha az ember odébbsétál pár métert, és belehallgat, mi folyik a szomszédos kör közepén.

Először azt hittük, hogy a szervezetlenség, az oda nem figyelés, a szabályok fontosságának elbagatellizálása megbosszulta magát, és (legalább) az egyik bódé kigyulladt Marakesh főterén. Aztán kiderült, hogy csak annyi történt, mint minden este, azaz komolyabban nekiálltak főzni a több tucat, ideiglenesen felállított kis kifőzdében. A tér fölött vastag gőzfelhő gomolygott kifogyhatatlan tartalékokkal.

Körbejártuk mindegyik kis és nagy étkezdét. Nagyképűen lépdeltünk el a szokványos, turistáknak való helyek mellett, és egyre szűkebb köröket kezdtünk leírni egy bizonyos hely körül, ahol – nem mellesleg – többféle hal is volt, de ami igazán megfogott minket, az az égnek meredő szomorú birkafejek csoportja, a virágszirom mintájára elhelyezett birkaagy installáció, és a dromedárorr volt.

Az volt a taktikánk, hogy nagy biztonsággal megvacsorázunk, és csak aztán leszünk hajlandók kockázatot is vállalni, így különböző húsokkal és halakkal kezdtük. Mivel asztaltársaink a pite jellegű kenyerükkel nyúltak a húsért, és az így készült kis csomagokat kapták be, nem volt kézenfekvő, hogy evőeszközhöz jussunk. Hamar megértették ugyan, hogy mit szeretnénk, de egy kis időbe és szervezkedésbe telt, mire kerítettek is pár villát, amiket gondosan megmártottak a vezetékes víz híján telepített, az egész estére való mosogatásra, kézöblítésre és egyéb tisztogatásokra való 80 literes vizeshordóban. Amiből egyetlen cseppet sem vesztegettek el. Már előttünk sem.

A dromedárorra mutattunk, hogy igazolják vissza, tényleg jól látunk. Nehéz volt egyébként eltéveszteni, mert szépen látszott a sivatagban igen hasznos zárható orrcimpa. Mégis sikerült: tevemell (camel breast ) díszlett a tálcán. (Valójában dromedár; a teve a két púpú rokon). Nem baj, a lényeg, hogy valami egzotikus legyen, így kértünk belőle. Az állag- és ízpróba szerint dromedártüdővel álltunk szemben. Nem lettem a szerelmese, de korrektebb ételnek találtam, mint a nálunk ismert szalontüdőt. Nagyon omlós, könnyű (mármint alacsony sűrűségű) szaftos étel volt.

Hogy megszerzett lendületünk el ne haljon, kisvártatva elszántan ültünk egy csigázó előtt. Nem pontosan tudom, hogy a franciák hogy csinálják, de egy-két fontos részletet tudni vélek. Először is kiveszik a csigát a házából, és megszabadítják a zsigerzacskójától, mert a belekre, azok tartalmára és egyéb belső szervekre igazán semmi szükség nincs. Az így maradt színhúst visszatuszkolják a mészvázba, majd annak nyílását valami fűszeres, zsemlemorzsát is tartalmazó keverékkel tömik be.

De Marokkóban ez lényegesen egyszerűbben megy. A csigákat forró vízbe dobják, és jó étvágyat kívánnak hozzá: Kis tálkákba merik, adnak hozzá egy-egy fogpiszkálót, és kész. Ha röviden kellene jellemeznem az így készült ételt, azt mondanám, nem volt jó. Legalább azt a zsigerzacskót érdemes lett volna kivenni. Szerintem.

A Dades völgyben, a kanyargó folyó helyének partján, kisebb sziklákon csak a gravitáció által összetartott kis szobrocskákra lettünk figyelmesek. Voltak olyanok is, amik egyetlen letett kőből álltak, csak éppen olyan helyen, ahova külső akarat nélkül nem pottyanhattak, meg olyanok is, amik jónéhány különböző méretű és formájú darabból épültek. Egészen sajátos hangulatot kölcsönöztek a tájnak és a szorosban tett sétának.

Az volt az érzésünk, mintha naiv művészek, vagy azok csoportjai gyakorolnák szabadidős hivatásukat, sőt még talán üzengetnek is egymásnak a kőhalmaikkal. Kézenfekvő volt, hogy nekünk is ott kell hagynunk kezünk nyomát.

Számtalan koncepció létezhet műalkotások létrehozására. Mi a spontaneitáson keresztül, mintegy áramlásként megnyilvánuló kifejezésmódot választottuk, és úgy döntöttünk, hogy minden különösebb szervezkedés nélkül, csapatmunkában köveket fogunk egymásra rakni, majd ha úgy érezzük, hogy a szobor már nem kevés, de még nem sok, befejezettnek tekintjük. Ahogy rácsodálkoztunk művünkre, azt láttuk, hogy önkénytelenül is valami lélekkel rendelkezőt próbáltunk megformálni. Valami élőlényt. A már ott lévő többi szobor kivétel nélkül nonfiguratív volt.

A szállodában megtudtuk, hogy a kis kőrakások nem „öncélú” alkotások, hanem egy-egy eltávozott lélek üdvözülését szolgálják, illetve emléket állítanak nekik. Így a mi szobrunk – mondjuk azon, funkcióját túl kis mérete miatt be nem töltő házzal rendelkező csigáknak állít emléket, akik a mindenkori száraz időszakokban váratlanul a völgyben találják magukat (noha ott nem honosak), és a lehetetlen körülmények miatt elpusztulnak.