Sokan élik meg nehezen a karácsonyi láz konzumidiotizmussal összefüggésbe hozható elemeit. Nekik nyújt segítő kezet Andersen, amikor arra talán a legnagyobb szükség van, az utolsó pillanatok egyikében: a karácsonyfa vásárláskor. Ha ugyanis elmeséljük gyermekünknek A fenyőfa történetét, könnyen lehet, hogy ettől a beszerzési tételtől mentesülni fogunk.
A mese egy nagyravágyó – és ezzel összefüggésben – nem egyértelműen szimpatikus fenyőfáról szól. Tulajdonképpen rendezett körülmények között él az erdőben, de a reális helyzetértékelésben akadályozza szubjektíve elégtelennek ítélt magassága. Egyrészt az erdő tele van nála lényegesen nagyobb fákkal, másrészt a nyulak csak tovább fokozzák az elkeseredését azzal, hogy az empátia legkisebb jele nélkül ugrálnak át fölötte, szinte az orra alá dörgölve, hogy alacsony.
Hamar feltűnik neki, hogy sok fát vágnak ki és visznek el az erdőből. Rettenetesen érdekli, hogy mi lesz velük, hova kerülnek, de értelemszerűen ennek maga nem tud a végére járni. Madarakkal konzultál tehát, akik nem csak a helyzet-, de a helyváltoztató mozgás képességének is birtokában vannak. Egy gólya arról számol be, hogy a nagyobb fákat a tengeren látta árbocként funkcionálni. Ez nagyon megtetszik a címszereplőnek, pedig Andersen leírja, ahogy erőtlenül hullanak a földre a favágók csapásai alatt, majd az ágaiktól is megfosztják őket, hogy rájuk sem lehet ismerni.
Na, de a tengerre kerülni csak ábránd, mert ehhez még mindig kicsi, noha évről évre szépen gyarapszik. Közben – a verebek elbeszélése alapján – kiderül, hogy van alternatíva: az emberek egyes fenyőket bevisznek a meleg lakásukba, ott feldíszítik őket, és egyáltalán: megadják nekik mindazt a tiszteletet és rajongást, amiről csak álmodni lehet. A következő évben szinte azonnal kiválasztják a favágók. De mivel egyetlen gyerek sem gondolhatja komolyan, hogy a boldogságért nem kell megküzdeni, itt egy viszonylag részletes leírás következik arról, hogyan hatol velőig a fejsze, milyen kínzó fájdalom kíséri az ütéseit, és – nem utolsó sorban – milyen érzés rádöbbenni, hogy soha többé nem látja kedves, öreg társait.
De legalább jön a karácsony este! Már délután elkezdik díszíteni, még egy arany csillagot is kap a csúcsára, tehát igazán jól alakul minden. A fenyő arra vágyik, hogy a verebek, az erdő lakói, de még fa-társai is láthassák boldog körülményeit. De ezek a részben irreális kívánságai jelentőségükben eltörpülnek ahhoz képest, hogy kiderül, úgy kalkulált, hogy itt gyökeret fog ereszteni, és feldíszítve fog állni az aktuális évszaktól függetlenül, örök életére.
Érdekes részlet, hogy ugyan látszólag úgy alakulnak a dolgai, ahogy megálmodta, de mégsem tudja átadni magát a boldogságnak, hanem azon aggódik, hogy a továbbiakban is rendben zajlik-e majd minden. (Nem). Jönnek például a gyerekek. Andersen igazán a szíve mélyéről jövően ábrázolja őket, mint mohó, erőszakos, zsákmányszerző célgépeket, akik megrohamozzák a fát, leszaggatják róla az ajándékokat, aztán otthagyják kifosztva. A katarzis eltervezett pillanata tehát gyakorlatilag átmenet nélkül a megfosztottság ürességévé hűl. Senki nem törődik vele többé… Azaz de! A dajka ránéz! De ő sem lát rajta már semmi ajándékot, vagy almát, vagy bármi használhatót, úgyhogy akkor mégiscsak ennyi.
Nem tudom, hogy a dánok bűne-e, vagy Andersené, de tény, hogy a történet szerint nem várnak a következő évre, hanem már másnap, 25-én reggel fogják a fát, felviszik a padlásra, behajítják egy sötét sarokba, és otthagyják. Itt végre bőven van ideje és nyugalma egy magvasabb életbölcsességet is kiérlelni. Kis segítséggel rájön ugyanis, hogy ő tulajdonképpen korábban volt boldog, csak akkor nem tűnt fel neki. Most viszont sötét van, és nincs társa, akihez szólhatna. Pár nap múlva jönnek egerek, akik csak arra jók, hogy szintén tudatosítsák benne, hogy milyen boldog élete is volt korábban, aztán ők is ráunnak.
Még van egy kis ideje rendesen megérlelni magában, hogy most már mindennek vége, most már késő, aztán emberek jönnek fel a padlásra, lerángatják az udvarra, és behajítják a dzsindzsásba. Itt megláthatja, hogy teljesen kiment a formájából, ágai elszáradtak, levelei megsárgultak. Egyedül a rajta felejtett arany csillagnak örülhet. Pár másodpercig, mert azt egy antipatikus kisfiú leszakítja a csúnya, vén karácsonyfáról, miközben az ágak csak úgy recsegnek kis csizmácskája alatt. Egy ekkora pech-szériát már képtelenség lenne megállítani, úgyhogy a főhős a tűzön végzi
egypercesek 