Kategória: Egyéb kategória

Hány kő vagy?

Csak nemrég tudtam meg, hogy az angolok a tömeg mérésénél olyan régi hagyományaikhoz nyúlnak vissza, ami még a rengeteg régi szokás, tárgy és módszer ismeretében is meglepett. Az a legtermészetesebb, hogy távol tartották magukat az SI mértékegységekre való átállástól, de – úgy látom – már az előző körből is kimaradtak.


Egy fogyókúra-verseny műsorban tűnt fel, hogy stone-ban mérik a viaskodók tömegét. Azt gondoltam, hogy egyszerűen a sokkoló tényszámok játékos elfedéséről van szó (1 stone = 6,35kg), de aztán valami egészen más szövegkörnyezetben is megütötte a fülemet a dolog. Ez annyira érzékennyé tett a témára, hogy kisvártatva a fürdőszobai mérlegen is felfedeztem az ősi mértékegységet.

Genetika

Johann Gregor Mendel szemei szárazon meredtek a megtört gerincű könyv viseltes lapjaira. Tudott már mindent, ami benne volt, de olthatatlan vágya, hogy valami nagyot hozzon létre életében, nem hagyta pihenni. A másnapi genetika vizsgára készült, és ő akart lenni a legjobb, ő akart az lenni, aki végül – a várhatóan óriási változásokat hozó – új tudományág koronázatlan királya lesz.

Csakhogy a dolgok rosszul álltak. A sokhónapnyi megfeszített munka, az elhalasztott alvások, az egysíkú táplálkozás visszaütni látszott éppen most, amikor mindennek együtt kellett volna lennie. Mendel felemelte tekintetét a könyvből, és megpróbálta felidézni, mit olvasott az imént.

Egyáltalán semmi nem jutott az eszébe. Újra belenézett hát a könyvbe, és olvasni kezdte, de ahogy a sor végére ért, az eleje máris homályba veszett. Nyelt egyet, és mint aki erőszakkal akarja kiolvasni a betűket a könyvből, szinte félelmet keltőn, kihívón nézett rá. De így sem akart sikerülni. Az írás homályosodni, zizegni kezdett, teljesen olvashatatlanná vált. Egyre reménytelenebbnek tűnt folytatni a tanultak ismétlését, egyre erősebb volt Mendel érzése, hogy tulajdonképpen nem tud semmit, és kárba vész a sok fáradság, és biztos kudarc vár rá másnap.

Becsukta a könyvet, és nyugalmat erőltetett magára. Elszámolt vagy négyszázig, egyre lassabban, egyre ritkábban véve a levegőt. Aztán újra kinyitotta a könyvet az első fejezetnél. Látta, hogy a betűk ott állnak a helyükön, de makacsul ellenállnak a tekintetének, értelme nem férkőzhet hozzájuk.

Ekkor egy hajszálat vett észre az egyik citátum előtt. Egyszerűen lesöpörte tenyere élével, majd mint aki jól végezte a dolgát, vagy legalább olvasott egy sort is, továbblapozott. Ott is észrevett egy hajszálat. Pont olyat, mint az előző: ez is egy citátum előtt hajlott enyhén. Ahogy jobban megnézte, kiderült, hogy nem hajszál volt, hanem egyfajta formai elem, az idézetek állandó kísérője. Visszahajtotta a lapot az előző oldalra. Onnan azóta is hiányzott a hajszál.

Megint a következőhöz lapozott, és egy óvatos mozdulattal, kisujja élével megpróbálta lesimítani a lapról. Sikerült. Nem tudta, mire gondoljon, de nem is volt ereje gondolkozni. Egyszerűen kísérletező-kedvére hagyatkozott, és mutatóujját lassan tolni kezdte a lap aljától a teteje felé. A betűk feltorlódtak ujjbegye előtt, és némán engedve a nyomásnak a lap széle felé csúsztak, a végén pedig leestek a földre. Rendezetlen szélű, egyensúlyukból kibillent betűktől szegélyezett fehér folyosó maradt mögöttük.

Mendel maga elé nézett, majd a szétrombolt oldalra. Arra gondolt, hogy végképp nincs esélye összeszedni a gondolatait. Ettől vak, kétségbeesett düh öntötte el, és két tenyerével rátámaszkodott a könyvre, és olyan erővel, hogy a lapok épp ki nem szakadtak, letörölt mindent, amit ott talált. Aztán lapozott, és törölt, és lapozott és törölt, és amikor végzett, megfordította a könyvet, és elindult visszafelé, és kisepert mindent, amit csak látott, és amit nem, nem kímélte még a kiadás évét feltüntető lapot sem, nem hagyott végül semmit.

Verejtékezve könyökölt az asztalra, mikor végzett. A gyertya csonkig égett, fénye helyét a hajnali nap sugara vette át. Megvirradt. Mendelnek indulnia kellett. Gyorsan megmosta az arcát hidegvízzel, és nekivágott. Ahogy távolodott otthonról (talán a friss levegő és a mozgás pezsdítő hatása miatt) egyre erősödött az érzése, hogy mégiscsak tudja, amit megtanult. Általános és konkrét kérdéseket tett fel magának a genetika tárgykörében, és növekvő elégedettséggel nyugtázta, hogy mindre meg tud felelni. Az éjszakai-hajnali incidens szinte kikopott az emlékezetéből, mint egy rossz álom: már nem is gondolt rá.

Így érkezett a campusra, hogy számot adjon tudásáról. Egyenesen a professzorhoz ment, aki azonban nem számított rá. – A genetika vizsgára jöttem. Hetedike van, és kilenc óra. – mondta Mendel határozottan, de a professzor kitartott amellett, hogy aznap semmiféle vizsga nincs (csak másnap növénytan), és megtoldotta azzal, hogy a Mendel által említett tudományról még soha nem hallott, nem is ismer olyat, aki hallott volna, és ahogy elnézi leglelkesebb tanítványát, egy kiadós alvás a hasznára válna.

Római fürdő Angliában

Sorra igyekszünk angol, ír, walesi – meg majd skót – helyeket látogatni. A hétvégén Southampton után hazafelé útba ejtettük a beszédes nevű várost, Batht. Szokatlanul sok megmaradt a középkori és valamivel későbbi épületekből, de még az ókor nyomai is látszanak.

A város maga is onnan kapta a nevét, hogy a rómaiak annak idején jókora fürdőt üzemeltettek itt. És a fürdő ma is létezik! Láttuk a kapuját, és egy kis séta után be is mentünk. De a bejárat környéke nem volt más, mint egy kis üzlet mindenféle, rómaiakkal és a fürdővel magával kapcsolatos szuvenírek tömkelegével.


Megkérdeztük az őrt, hogy nyitva vannak-e. Már nem voltak. És egyébként lehet fürödni itt? Nem – hangzott a válasz – de van egy másik, ahol lehet. Igen? És az is ókori? Nem, az egy vadiúj uszoda.

Ekkor vettük kézbe a fürdő történetét bemutató kis képes könyvecskét, amiben jól látszott, hogy milyen csodálatos dolog is egy fürdő. De a képek rögtön gyanúsak voltak valamiért. Nem tartott sokáig rájönni, hogy azért, mert rajtuk az emberek kabátban állnak.


Nem használják a fürdőt, csak mint múzeumot lehet megnézni. Vajon amikor ahhoz az illusztrációhoz érnek a könyvecskében, ahol boldog rómaiak lepik el a medencéket, és élvezik az életet, nekik nem gyanús valami?

Tudtam, hogy Magyarországon el vagyunk kényeztetve a fürdőinkkel, de erre az élményre még szükségem volt, hogy jobban rálássak a dolog valódi jelentőségére.

The Straight Story

Most kapcsolok, hogy még nem írtam a The Straight Story című David Lynch filmről, pedig szándékomban áll már vagy fél éve.

Az kívánkozik ki belőlem, hogy a film biztos benne van a tíz legjobban, amit életemben eddig láttam. Nem ismerem igazán mélyen Lynch munkásságát, de úgy tűnik, hogy a The Straight Story bizonyos szempontok alapján kicsit kilóg belőle, másfelől viszont elképesztettek azok a lassan úsztatott képek, amik pár másodperc alatt is elmondták a lényeget a vidéki Amerikáról, és még én is rögtön felismertem belőlük, hogy ez egy Lynch film kell, hogy legyen.

Miközben a film minden pillanatában mélyen szántó, emberi, és minden létező szempontból csak a legnagyobb elismeréssel tudnék beszélni róla, mégis a legvégét szeretném kiemelni, ahol összesen talán egy perc erejéig feltűnik a főszereplő öccse, aki mondai is alig mond valamit, mozogni se nagyon mozog. Viszont Harry Dean Stanton játssza, akit futólag már láttam, de hogy mi a neve, azt csak emiatt a film miatt derítettem ki.


Úgy átégette magán a szerepet, annyira eggyé vált vele, hogy aki erre a sablonos kifejezésre elhúzza a száját, az nézze meg a filmet, és mondjon jobbat. Ennek az embernek ebben az egyetlen jelenetében válik már szinte elviselhetetlenül hitelessé és emberivé a történet, itt köszön vissza a két fivér egymáshoz való viszonya annak minden stációjával, itt derül ki, hogy minden, amit addig láttunk, igaz volt, és úgy volt igaz, ahogy láttuk.

Én kérek elnézést

Újabb dolog, amit élőben is tapasztalok a Kate Fox könyvében leírtakról, hogy az angolok állandóan bocsánatot kérnek olyan helyzetekben, amikor az vagy túlzás, vagy teljes képtelenség.

Ha az ember útban van mondjuk a bolt gondolái között, azt mondják, sorry, így kérnek egy kis figyelmet, helyet maguknak. De ha pl. az edzőteremben odaperdülök egy géphez, amire – tudtomon kívül – már más is várt, szintén egy halk, szemlesütött sorryból tudom meg, hogy nem én következem. Ha véletlenül rálépek valaki lábára, az is bocsánatot kér.

Kate Foxnak erős volt a gyanúja, hogy ez angol jelenség, de le kellett ellenőriznie a dolgot más nemzetek szülötteivel is. A kísérlet angol részében az utcán „véletlenül” nekiment embereknek, ő maga nem szólt semmit, hanem azok első reakciójára várt, és feljegyezte, hogy mi volt az. Először is volt egy kis gond azzal, hogy egyszerűen képtelen volt szándékosan nekimenni bárkinek (idegenek érintése). Ezért kifejlesztette azt a módszert, hogy a táskájába mélyed, miközben elindul, és így ütközik. Amikor ez végre sikerült, nem bírta visszatartani magát, és rögtön ő maga kért bocsánatot.

Végül csak összejött a dolog, és tényleg mindenki bocsánatot kért tőle. Jöhettek a külföldiek. Ők úgy reagáltak, ahogy az egyébként (még a szerző számára is) normálisnak tűnik. Mondták, hogy semmi gond, és esetleg megkérdezték, hogy amúgy minden rendben van-e, illetve páran még meg is támogatták, amíg meg nem győződtek róla, hogy meg tud állni a lábán.

Egyedül a japánok voltak kivételek (a másik passzív udvarias népség; minden más nemzet aktív udvarias a könyv szerint, azaz nincsenek udvariatlanok). Velük az volt a gond, hogy egyszerűen nem lehetett beléjük ütközni sehogy se. Annyira hozzá voltak szokva az otthoni tömeghez, hogy a kísérlet legapróbb jelére is automatikusan kitértek.

Tegnap a postán volt az első alkalom, hogy valaki szájából excuse met hallottam, amikor nem fért ki az ajtón egy ott trécselő nénitől. Egy a húszas évei elején járó srác volt öltönyben. Az a magabiztos, öntudatos fajta. Talán egyre több lesz belőlük, és a végén még megérem, hogy amikor fellökök egy ilyet az utcán, nem hogy bocsánatot nem kér, de még majd neki áll feljebb.

Adult swimming

Az edzőteremben jobbára tisztességes emberek vannak, akik keményen megizzasztják magukat, leszállnak az egyik gépről, és már mennek is a másikra. Az edzésük végére tényleg elfáradnak, volt értelme, hogy eljöttek.

Ami viszont az uszodában folyik, az kabaré. Az egész város (és csatolványai) összes uszodájában ugyanaz a heti- és napirend működik. Ha az egyikben felnőtt úszás van, akkor az összes többiben is az van, ha gyerek, akkor ebben a tulajdonságban osztozik az összes intézmény, és így tovább. Véletlenül sem rotálnak, pedig felmerül, hogy az ember úszna egyet csütörtökön, de nem pont este kilenc és tíz között.

De az igazi parádé akkor jön, ha mégis rászánja magát az ember. A sávokat felszedik, mintha valami kifeszített pengék lennének, és beözönlik vagy száz, hazai mércével elaltatni való szerencsétlen. Pont megtöltik a medencét, ami sajnos csak huszonöt méteres, és a kínosabbik felén mindössze kilencven centi mély. Itt – általam ismeretlen okból – zsugorülésben gubbasztanak azok az egyébként kis jóindulattal egészséges felnőtt férfiaknak tűnő emberek, akik elvileg úszni jöttek a szűkös időkorlátok között. Gyakorlatilag nem lehet megérinteni a falat tőlük.

A másik oldalon, ha van annyi hely két ilyen között, hogy mégis be lehet csapni, a közeledésemet annak utolsó méterein pánikká terebélyesedő aggodalommal nézik, és már előre próbálják kitalálni, hogy melyik irányba meneküljenek majd előlem, hova nem fogom üldözni őket. Itt az érintés halál közeli élménynek számít.

A múltkor például egy párral úsztam szembe. Onnan tudom, hogy egy pár voltak, hogy nem a szokásos két, hanem csak egy méterre voltak egymástól. Becéloztam magam közéjük. Ahogy kábé két méterre értem, leblokkoltak, lábukkal ót formáztak, idegesen kaptak a medence alja felé görcsbe rándult talpukkal, a karjukkal meg úgy köröztek, mint akik rohanva érkeztek egy nem várt szakadék szélére. Pont, mintha normális (vadidegen) embereket hason simítottam volna menet közben.

Az a legérdekesebb az egészben, hogy óriási távolságot tartanak egymástól, és mégse lehet haladni közöttük. Mert nekik erre a távolságra szükségük van, ha közeledem az intim zónájuk felé, elkezdenek oldalra úszni, mire én is korrigálok, amire vagy ők, vagy egy másik reagálnak, és kialakul a járdán megszokott szemben topogás.

Az igazsághoz tartozik, hogy az egyik szélen egy dupla sáv azért ki van feszítve, és a másik felén a potensebb úszók fröcskölik a vizet. Csak sajnos moccanni, haladni azoktól sem lehet; ott is van olyan, aki természeténél fogva képtelen legalább többé-kevésbé egyenesen úszni, ezért az egyik negyvenöt(!) fokos elhajlását igyekszik korrigálni a másikkal.

Eddig még vasárnap volt a legélhetőbb a helyzet, de az is úgy, hogy otthon, hasonló helyzetben inkább haza szoktam menni. Belőlem ez nem a szebbik énemet hozza ki. Arról álmodozom, hogy három beosztott kollégával járnék körbe, és akit egy percnél tovább lazsálni, értékes teret felemészteni látok, az kap egy kicsit egy sokkolóval, két kolléga kihúzza a partra, a harmadik meg pecsétet üt rá, hogy túl szerencsétlen ahhoz és/vagy méltatlan arra, hogy az uszoda szolgáltatásait érdemben igénybe vegye.

A franciák?!

A hétvégi képzésen – mellékesen – felmerült a kérdés, hogy a zuhanyt az amerikaiak vagy a franciák találták-e fel. Az előadó azt mondta, hogy az amerikaiak szerint az amerikaiak, a franciák szerint a franciák. Megkérdezte, hogy valamelyikünknek van-e biztos tudomása arról, hogy történt a dolog valójában. Mivel nem volt, az angolok rövid gondolkodás után, kizárásos alapon azt mondták (és ebben meg is nyugodtak), hogy a franciák egyszerűen nem lehettek, tehát az amerikaiak kellett, hogy legyenek. Aztán még pár rövid gondolat elhangzott arról, hogy milyen egyéb problémák vannak a franciákkal, a vacsoránál pedig a németekről is lehullt a lepel (kockafejűek és amit nem tudnak felzabálni a svédasztalról, azt magukkal viszik).

Összességében úgy tűnt az előadó is, és a többiek is, mint akik enyhén szólva nem teljesen mentesek az előítéletektől és sztereotípiáktól. Előbbi – hogy tájékozottságát villantsa? – megkérdezte tőlem, hogy az ’56-os forradalom után ugye aztán elárasztott bennünket a nagy szabadság. Egy kicsit meglepett a kérdése, mert arról árulkodik, hogy aktív életének nagyobb részében (most ötvenegy éves) nem volt tudomása az Európában folyó dolgokról.

Mentségére szolgálhatna, hogy nincs tisztában azzal, hol húzódnak Európa határai. Amikor amolyan reggeli frissítő feladatként az Unió országait szedtük össze, érdekességként megjegyezte, hogy ugye ezek egy része (azaz az újak) tulajdonképpen nem európai országok. Az egész feladat egyébként onnan jutott eszébe, hogy az ’56-os kérdése után még feltette azt is, hogy Magyarországnak szerintem van-e reális esélye, hogy belátható időn belül csatlakozzon az Európai Unióhoz, én meg válaszoltam neki.

Külön érdekesség, hogy a figura nagyapja bejárta egész Közép-Európát, beszélt magyarul, csehül, lengyelül és németül olyannyira, hogy a fia (az előadó apja) világ életében magyar akcentussal beszélte az anyanyelvét, mert az ebből a szempontból meghatározó korában épp Magyarországon volt gyerek.

Az esti összejövetelnél pedig beszámolt arról, hogy a városban, ahol lakik, van egy magyar étterem. Amolyan kedvesen egyszerű. Egyszerű ételek, egyszerű, szedett-vedett berendezés. Például nincs két egyforma tányér vagy evőeszköz. Erre megosztottam vele a gyanúmat, hogy ez alighanem szándékos lehet, hiszen – képzelje el – Budapest többek között a hasonló részleteket villantó romkocsmáiról híres. Hogy észrevétlen, de számára is meggyőző asszociációkat ültessek el érdemtelen fejében, hozzátettem, hogy hasonlót még Berlinben láthat.

Persze a nap folyamán folyamatos, erősödő kételyek között vergődtem, hogy nem kéne-e az egyszerű tényközléseken, hibajavításokon kívül konkrétabban is felhívnom a figyelmét arra, hogy korlátolt tájékozatlanságával kárba veszejti a nála minden bizonnyal négyszer-ötször jobb fej nagyapja emlékét, de nem mentem tovább mégsem. Nem akartam elterelni a figyelmet arról, amiről egyébként szó volt (és amit a fickó sokkal jobban csinált), főleg pedig nem akartam olyan helyzetet teremteni, amit ott bárki úgy értelmezhetett volna, mintha én kétségbeesetten akarnám bizonygatni, hogy de mi is milyen értékes emberek vagyunk.

Külön érdekesség, hogy sok szó esett az egyenlő bánásmód törvényi kereteiről, a diszkrimináció-mentesség fontosságáról és annak üzleti hasznáról(!), amit a muksó mély meggyőződéssel adott ugyan elő, és a többiek hasonlóan mély egyetértéssel nyugtáztak, de az a helyzet, hogy itt pár idegpályát meg gondolatot még be kellene mutatni egymásnak ugyanazokon az agyakon belül.

A híres Knowthing gombóc

Jeremiah Knowthing gyerekkorától fogva keményen dolgozott a családi üzletben. Hajnaltól késő estig szállította az alapanyagokat, gyúrta a tésztát, hevítette az olajat, sütötte a gombócokat. Apjáról vett példát, és legfőbb feladatának a Földön azt tartotta, hogy mindig és minden helyzetben a maximumot teljesítse, soha egy perc nyugta ne legyen, amíg tökélyre nem vitte, amit csinált.

Az emberek szerették a Knowthing gombócokat, az üzlet jól ment, és mivel Knowthingék szigorúan puritán alapelvektől őrizve élték életüket, és nem költöttek feleslegesnek ítélt cicomázkodásra, földi hívságokra és sekély örömökre, rengeteg pénzük gyűlt össze.

Jeremiah apja halála után – ha ez egyáltalán lehetséges – még inkább a sors által elrendelt értékrendje megszállottjává vált. Áttekintette életét, és megszabadult minden felesleges, lustaságra és kevélységre csábító tárgyától, mint amilyen az ágya, vagy a helyváltoztatásnál többre is alkalmas autója volt.

Ugyanilyen lendülettel vetette bele magát a munkába is, és megszállott odaadással irtott ki mindent az üzletmenetből, ami nem szolgálta közvetlenül a végeredményt, vagy túlzónak bizonyult. Leszorította az alapanyagok árait, elküldte munkásai felét, és maga is újra beállt a konyhára dolgozni.

Ekkor figyelmét közvetlenül a Knowthing cég termékeire fordította, és megkezdte puritán életszemléletének következetes érvényesítését a gombócokon is. Fontos hangsúlyoznunk, hogy az eredeti ízek és állag megőrzése mellett, de – jelentős faragásokat ért el a felhasznált alapanyagok és azok mennyisége tekintetében. Ha költségszerkezetét nyilvánosságra hozta volna, valószínűleg el sem hitték volna, hogy az abban szereplő számok valósak.

De Knowthingnak ez nem volt elég. Nem akarta elhinni, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az ember fiának megálljt lehet parancsolni az előtt, hogy a tökéletességet elérte volna. Szilárd hitéből erőt merítve az évek során túlórák ezreit fektette a receptek tökéletesítésébe, lassan szorítva le a költségeket, apró lépésekkel közelítve végcélja felé, míg egyszer, pár nappal karácsony előtt, annyi év megfeszített munkája után, már ősz halántékkel, végre megtalálta a körülményeknek azt a tökéletes együtt járását, ami felé mindig is űzte, hajtotta hivatástudata.

A harmadik tizedes jegyig kimódolt hőmérséklet és páratartalom mellett, hasonlóan egzakt hőmérsékletre hevítve a szintén halálpontosan kimért mennyiségű olajat, megtalálta azt a mozdulatot, azt a sebességet, amivel egy, a konyha levegőjéből ugyancsak precízen kihasított darab semmit tudott óvatosan úgy az olajba csúsztatni, hogy annak külső felületén először vékony hártya, majd vaskos, végül pedig a gombóc középpontjában minden irányból összetalálkozó kéreg képződjön.

A gombócot elsősorban a gyerekek üdvözölték nagy lelkesedéssel, és csakhamar az egész ország, majd a teljes kontinens kedvencévé vált, és a mai napig is az. Vegyen még egy gombócot, vegyen amennyit csak megkíván, váljon részesévé Jeremiah Knowthing megvalósult álmának és ünnepelje velünk, hogy nincs a világon elérhetetlen cél! Köszönjük, hogy nálunk ebédelt, és biztosak vagyunk benne, hogy ez – több tíz millió ügyfelünkhöz hasonlóan – jó szokásává válik!

Körforgalom

Az itteni körforgalmak elsőre ijesztőbbek, mint a hazaiak. Amikor először jártam bennük, nem pontosan értettem, hogy mit kell csinálni a sok sávval, és hogy aki egyszer bement középre, hogy fog kijönni onnan.

Itt a körforgalom messze a legnépszerűbb forgalomtechnikai megoldás. Annyira szeretik, hogy sokszor még a normál kereszteződések is körforgalomnak néznek ki, aztán egyszer csak egy nem várt helyen felállított elsőbbségadás kötelező táblával vagy lámpával találjuk szembe magunkat.

Most, hogy már használom egy ideje őket, el kell ismernem, tényleg hatékonyan működnek. A sávok – még a körforgalomba érkezés előtt – fel vannak festve, hogy hova visznek tovább. Bal szélre akkor megy az ember, ha rögtön az első kijáratnál ki is hajt. Ha eggyel később akar kimenni, akkor egy sávval beljebbről indul, aztán a maga helyén – persze indexeléssel jelezve, de – érintő irányban elhagyja a kereszteződést.


Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen akció során, azaz középről kilépve hogy hogy nem kapja oldalba senki az elkövetőt. Úgy, hogy az érkezési oldalon is két sáv van. A bal oldaliba érkeznek azok, akik eggyel korábban hajtottak be. Nekik nem is nagyon kell nézniük senkit, csak azokat a rutintalanokat, akik eleve a külső sávban jönnek, és – szabálytalanul – nem kanyarodnak ki, hanem jönnek tovább.

Ugyanez a középső sávból szemlélve úgy néz ki, hogy tudom, hogy aki tőlem balra van, az szintén kikanyarodik, méghozzá a tőlem majd balra lévő sávba, és nem jön tovább a körforgalomban, neki az én bal oldalamnak. Így aztán nem is reagálok semmit, ha valakit elindulni látok a körforgalom felé, mert tudom, ha ilyen magabiztosan indul el annak ellenére, hogy én is ott vagyok, akkor csak is az első kijárat lehet a célja. Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik, de galibát eddig csak akkor láttam, amikor én magam voltam az okozója.

Plusz egy érdekesség mára, hogy itt is jobb kéz szabály van, amiről az jutott eszembe, hogy valószínűleg ez az eredeti felállás, és amikor a kontinensen áttértek a jobbra hajtsra, ezt elfelejtették átfordítani. Merthogy egy parányival kézenfekvőbb, ha ott kell figyelnem azt, akinek elsőbbséget kell adnom, amelyik oldalon effektíve ülök, és senki illetve semmi nem takarja el előlem a látványt.

A részletek ismerete nélkül

A gyerekkorom jutott eszembe, ahogy átvágtam a parkon. Az egész sokkal kisebb volt, mint ahogy emlékeztem rá, a hatalmas fák lombja alatt szinte át lehetett látni az egyik végétől a másikig.

Egyszer csak megláttam a pökhendi tornatanárt, akit egy régi eset miatt nem szívelek. Peckesen ült a robogóján, amivel munkába járt ahelyett, hogy futva vagy kerékpáron, sportemberhez méltóan tette volna meg a távolságot.

Ugyanaz a gőg volt az egyenes hátában, mint annak idején, az esetünkkor. Ahogy bekanyarodott előttem, rám nézett. Felismert, és én is felismertem őt. Nem láttam vagy húsz éve, de most újra elöntött ugyanaz a harag, amit korábban éreztem iránta. Állta a tekintetemet.

Épp tornaórát tartott, amikor én a kutyámat sétáltattam, aki megannyi, éveken át tartó erőfeszítéseim ellenére megint egy macska után iramodott a remízbe, ahol a munkások már megígérték, hogy ha még egyszer meglátják, ásót mártanak a hátába.

Még épp időben értem oda, és elrángattam a fa alól, ahova a macska felmenekült. A munkások egy kisebb csapata már előjött a műhelyből. Elrángattam a nyakörvénél fogva, és részben mert féltettem, hogy végzetes bajba sodorja magát, részben a robbanni akaró feszültségtől hajtva belerúgtam és megütöttem. Erre ő el akart menni, mire én visszaparancsoltam, pórázra vettem, és hazarángattam.

Eközben, a rúgás és az ütés után jött oda a tornatanár, és azt kérdezte, hogy – Öcsi, téged is megrugdos apád, ha hülyeséget csinálsz? Nem emlékszem, már, milyen gorombaságot vágtam a fejéhez. Nem akartam vitatkozni vele arról, hogy mennyit próbálkoztam már, hogy hagyjon fel a macskák üldözésével, hogy ne rohanjon át az úton, a síneken, akárhol, hogy ez kutya és nem gyerek, hogy épp elég friss az élmény ahhoz, hogy tudja, miért kap verést. A tornatanár tanítványai az esetet nem látták, épp csak most érkeztek, de rögtön a tanáruk pártjára álltak, és a véleményét szajkózták.

Szóval ahogy elkanyarodott mellettem a tornatanár a robogóján egyenes háttal ülve, újra előjött a dühöm. Ez a düh minden felháborodásomban benne van azóta, ha beleszólnak a dolgaimba anélkül, hogy tisztában lennének a részletekkel, az okokkal. A dühöm újra felidézte a régi történetet, és végignéztem kockáról kockára, mint egy filmet. Kívülről.

A film ott kezdődött, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy a kutyám körmei csikorgásával nekiindul, és a tőle megszokott döbbenetes gyorsulással vesz üldözőbe egy macskát. A macska nem tud bemenekülni a remízbe, csak a külső kapunál: addig hibátlan és sűrű a kerítés. Én a kutyámra ordítok, de tudom, hogy késő, már nem fog megállni. Rohanni kezdek utána. Minden erőmet beleadva is szánalmas karikatúrája vagyok csak annak a villám gyorsaságnak, annak a ruganyos erőnek, annak a vad szépségnek, ami a kutyámban volt.

Csak a fa alatt értem utol. A munkások már jöttek elő a hangzavarra. Alig láttam a dühtől. Csavarintottam egyet a nyakörvén, hogy ki ne bújhasson, és kirángattam a remízből, hogy az első lábai nem érték a földet, levegő után kapkodott. Így értünk vissza a parkba. Én közben elképzeltem, ahogy agyonverik, vagy ahogy elgázolják a síneken, hogy hiába minden, nem változik semmi, nem lehet hatni rá, nem lehet magától megmenteni.

A dühöm az évek meddő próbálkozásaitól, az ezerszer átélt féltéstől csak fokozódott. Nem vett le a lábamról az ijedt, értetlen szemeivel. Belerúgtam a szép, közös labdázásainkon edzett combjába. Erre meg akarta adni magát, és már hemperedett az oldalára. Ezt egy ütéssel előztem meg. Erre futólépésben kezdett oldalogni, riadt, szomorú, csalódott, lesütött szemekkel hunyorított vissza rám. Ráordítottam, hogy álljon meg, és pórázra vettem.

És itt, a kutyám szemeivel a vászon közepén, annál a tekintetnél, ahogy az előző gazdájára is nézhetett talán, pár héttel az előtt, mielőtt csont soványan megtalálták a HÉV sínek között, megállt a film. Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, ahol több mint húsz éve, és vérágas szemeimet a távolodó tornatanárra emeltem, akinek nem kellett ismernie a részleteket és az okokat ahhoz, hogy megfellebbezhetetlenül igaza legyen.