Most meg azt olvastam az angolokról szóló könyvben (és meglepődtem rajta), hogy a Jaguar itt lepattant negyedek bérlakás tulajdonosainak, bukmékereknek és kétes ügyletek bonyolítóinak a tipikus autója. Szóval kötődik hozzá valami alvilági, kellemetlen szagú hangulat.

Egyből az Audira gondoltam, arra, hogy nálunk kb. ennek a márkának jut ez a szerep. (Itt sokkal decensebb híre van). Rögtön hozzágondoltam, hogy érdekes, és – ha engem kérdeznek – nem véletlen, hogy a politikusok is legszívesebben ezt a márkát választják. Aztán az elkalandozásból a könyvbe visszatérve olvasom, hogy Angliában meg a Jaguár az állami autó.

A fentiek alapján a magam részéről végérvényesen és eredményesen lezártnak tekintem a „természetüktől fogva bűnözők-e a politikusok” vitát.

Úgy tűnik, itt nem olyan egyszerű edzőterembe járni. A környéken a net segítségével is csak nagyon nehezen lehet termet találni, amit meg megtaláltunk, azt eddig csak zárva láttuk.

Pedig az önkormányzat a szívén viseli a tömegsportot, ezért uszodákból, edző- és fittnes termekből álló hálózatot üzemeltet. Havi tízezer forintnak megfelelő összegért orrvérzésig lehet járni a hálózat bármely tagjába – bár a trénerrel súlyosbított eseményekért (aerobic, pilates, stb…) el tudom képzelni, hogy külön is fizetni kell.

Megtanultam, hogy a gym szó nem a súlyzós edzőtermet jelenti. A napokban rárepültünk egy magát így hirdető intézményre, ahol egy nagyon kedves úr fogadott minket. Mögötte gumiasztalok és kislányok röppenő copfjai, bokszzsákok és tornászok.

Tudtuk, hogy ahhoz, hogy edzhessünk, át kell esnünk egy induction hívónevű eseményen, ahol – elsősorban egészségügyi szempontból – elmagyarázzák nekünk, hogy mit kell csinálni, mire kell vigyázni. Erről a konkrét teremről hamar kiderült, hogy nem jó nekünk, meg persze még be sem voltunk avatva, és nem is lehettünk, mert az nem megy csak úgy, hogy beesik az ember, és elmondják neki, hogy mi van. Ezt meg kell szervezni, és ki kell fizetni.

Az úr erősen gondolkodott, hogy a környéken hol lehet olyan hely, ami nekünk megfelelne, de inkább csak tippjei voltak. Odahívta egy kollégáját is, akinek szintén elmondtam, hogy mi főleg súlyokat és súlyzókat keresünk, meg persze futópadot, ilyesmiket. Egy kicsit vívódott magában, hogy egyáltalán elmondja-e, amire rájött, de aztán rászánta magát.

Azt mondta, hogy van a közelben egy terem, de vigyázzunk, ott olyanok vannak, akik színpadra állnak, és onnan mutogatják magukat – és olyan arcot vágott, amivel egyszerre fejezte ki, hogy ő elhatárolódik ezektől, és hogy nem feltételezi rólunk, hogy ilyesmibe akarnánk bonyolódni. Hazamentünk vacsorázni.

De aztán másnap sikerült behatolnunk egy korábban elvétett helyre. Van uszoda, aerób és egyéb gépek, helyben biciklizős terem, kosárpálya, sqash, stb. Befoglaltunk egy beavató időpontot (7 GBP/fő).

Az esemény maga sokat elárul arról, ahogy itt mennek a dolgok (és amiről később külön bejegyzésben fogok elmélkedni). Tíz perccel korábban kellett odaérni, mint a hivatalos időpont. Ez pont elég volt arra, hogy egy kedves vendég meg még tudja nekünk mutatni, hogy az edző az előző pillanatban merre ment a többiekkel. Utánuk iramodtunk.

A teremben ki kellett tölteni egy papírt, a nevünkkel, címünkkel és hasonlókkal, valamint nem utolsó sorban olyan ravasz, egészségügyi állapotunkra vonatkozó kérdésekkel, amik közül ha csak egyre is úgy válaszolunk, hogy beismerjük valami apró hibánkat, ugrik az egész, és mehetünk konzultálni a háziorvoshoz. Elhallgattam hát a vérnyomás gyógyszert, a fájó derekat és a roppanó térdet, úgyhogy kezdődhetett a beavatás.

Egy ötven körüli hölgy vezetett körbe minket, és rögtön kiderült, hogy szó sem lesz egészségről vagy egészségmegőrzésről, csak megmutatja, hogy működnek a gépek. Azt is csak úgy, ahogy a legegyszerűbb, azaz a gyorsindítás gomb használatával, és semmiképpen nem úgy, hogy megtervezünk magunknak egy távot, egy elégetendő kalória mennyiséget, egy akármit.

Feszengve figyeltem, hogy nem nagyon vannak súlyzók, különösképpen pedig nincs fekpad, ami minden edzőterem spirituális középpontja – még ha a fal mellé szokták is tenni magát az instrumentumot. Ezek mindent gépekkel oldanak meg. Tetszett, hogy mindegyiken van egy számláló, hogy mennyit nyomott / húzott eddig az ember, főleg pedig az, hogy egy ledes kijelző mutatta, hogy végigvittük-e a mozdulatot, vagy elsumákoltuk az utolsó centiket.

A nő szerint a legfontosabb dolog, amit az újabb képeknél már kórusban, de motyogva mondtuk a szeme intésére, hogy legelőször is ellenőrizni kell a súlyt, ha odaülünk egy géphez. Na most ennek tényleg van jelentősége a kézi súlyzók esetében, de egy gépnél a legiszonyúbb, ami történhet, hogy nem vagy csak nehezen tudjuk megmozdítani a karjait.

Nagyjából hét perc alatt túlestünk a beavatáson, és a befizetett pénzért ott is maradhattunk. Nekem még szoknom kell a gépeket, jobban szeretem magam megoldani a dolgot, és nem megvezetve lenni. Pláne úgy, hogy egyik-másik gépnél gyúrási alapelv is sérül. Az ugyanis, hogy adott gyakorlat adott izomra vonatkozik, és csak arra. Elvileg nem csinálja jól, aki például bicepsz gyakorlat közben lendíti egy kicsit a felkarját, vagy enyhén hátradől. Némely gépnél sajnos azt éreztem, hogy több mindenem dolgozik, mint az eleve megcélzott.

A bemutató nem terjedt ki a kevés kézi súlyzóra, amire csak annyit mondott a hölgy, hogy azokat kerüljük el, és hagyjuk meg a nagyfiúknak. Egy ott lévő kicsit ernyedt muksó barátságosan felénk is intett a szemével, hogy mi is lehetünk majd olyanok, mint ő. Nos, én éppen azért csinálom ezt az egészet már vagy tizenöt éve, hogy ne legyek olyan, mint ő, de a gesztus mindenképpen kedves volt.

Ide fogunk járni futógépezni, az izmainkat hevíteni és úszni.

A sorban állás is nagyon angol dolog – ahogy azt a már többször, és most sem utoljára emlegetett könyv szerint az angolok gondolják magukról. Amikor erről először hallottam, arra gondoltam, hogy a híres sorállóknak kéne egy kicsit olvasgatniuk mondjuk a hetvenes évek Moszkvájáról.

Aztán Kate Fox George Mikest idézi, aki azt állította az angolokról, hogy a világon egyedüliként képesek egymaguk is sort képezni. Ezen Fox addig nevetett, amíg rajta nem kapta magát, hogy a buszmegállóban egyes egyedül sorban áll. Utána is nevetett. Amint elolvastam, hogy csinálta, hogy sikerült egyedül sorban állnia, rögtön beugrott, hogy tényleg így tesz itt mindenki.

Ha valaki elsőként érkezik a buszmegállóba, egyenesen a táblához megy, arccal az út, illetve a kinyíló ajtó várható helye felé fordul, és úgy vár. A következő (ha lesz olyan) mögé fog állni, és így tovább. Kérdéses, hogy mi értelme van a sorban állásnak abban az esetben (és a buszozás pont ilyen), amikor az indulást az utolsó felszálló érkezése időzíti, azaz az első és az utolsó ugyanabban a másodpercben fog elindulni. Talán – általánosságban – az ülőhelyekért folytatott harc lehet a magyarázat, de velem még csak egyszer fordult elő, hogy állnom kellett, és nem is vagyok biztos benne, hogy abszolút ne lett volna hely sehol a buszon.

Szóval az ittenieknek a sorban állás tényleg szívügyük, de az egész nem annyira különleges azért, hogy igazán megkülönböztesse az angolokat bárki mástól. Hacsak nem dél-amerikaiakról van szó.

Jó pár éve Madridban volt egy olyan átszállásban részem, hogy este érkeztem, és hajnalban indultam. Adódott volna a városnézés, ha nem öt órát kellett volna sorban állnom, és a szálloda, ahova éjfél után érkeztem meg, nem az autópályák gyűrűjén túl lett volna.

Szóval a reptéren épp káosz volt, amit sajnos semmilyen időjárási vagy munkaharc eseménnyel nem tudtam magyarázni, csak azt gondolni róla, hogy Spanyolországban az ilyesmi könnyen előfordulhat. Elvileg arról volt szó, hogy hipp-hopp elvisznek minket a szállodába (ami a repülőjegy árába értendő volt), aztán elfoglaljuk magunkat másnap reggelig. Ehelyett nem lehetett tudni, hogy mi lesz velünk, úgy tűnt, hogy a spanyol szakemberek nem fogják tudni megoldani a szervezési feladványt.

Végül, hosszas keresgélés után sikerült találni pár ablakot, ahova el lehetett kezdeni sorban állni. Az összesereglett tömegben először enyhén, később komolyan ittas dél-amerikai fehér fiatalok hívták fel magukra a figyelmet. (Madrid bonyolítja a Dél-Amerika és Európa közötti légi forgalom legnagyobb részét).

Mindenki állt a helyén, és beszélgetett, illetve bosszankodott annak megfelelően, hogy a saját országában mennyire képzelhető el az a fejetlenség, ami körülvett minket. A németek és svájciak fizikai fájdalmat éreztek, az oroszok nem akarták elhinni, hogy megint ez történik velük, a dél-amerikaiak meg jól érezték magukat.

Pattintották a dobozos söröket, el-elmozogtak a helyükről, majd visszatértek, aztán az ablakokhoz mentek és teátrális felháborodást tettettek, majd atyai hangon adtak tanácsot az üveg mögött dolgozóknak, és nyugtatták a még nem ideges európaiakat.

Az európaiak csak valamivel később lettek idegesek. Amikor a három működő ablak közül kettőt elfüggönyöztek. Általános felhördülés, és otromba gondolatok futottak végig a termen. A leghangosabbak a dél-amerikaiak voltak, akik az égre emelték a kezüket, és körbe jártak meggyőződni róla, hogy mások is azt látják-e a szemükkel, amit ők, hogy példátlan dolog történt: cserbenhagyták a sorban állókat.

Csakhogy a dráma megélése után olyan magától értetődően álltak be a nyitva maradt ablakhoz álló sor középső harmadába, hogy esküszöm, voltak, akiket megcsalt az emlékezetük, és azt hitték, ezek mindig is ott álltak. A többségnek azért feltűnt a dolog, és közülük páran szóvá is tették azt.

A dél-amerikaiak nem értették a felvetést, és nem kevesebbet állítottak, mint hogy ők pont itt álltak, de már régebb óta, mint bárki a teremben. Ez az arcátlan és nyilvánvaló hazugság többeket megbénított, néhányan pedig kurvára bepöccentek tőle. A dél-amerikaiak ez utóbbiakat nyugtatgatni kezdték, és felhívták a figyelmüket a korrektség(!) és a békés egymás mellett élés kiemelt jelentőségére. Közben megrendülve pillantottak körbe, hogy ugye más is látja, micsoda fenevadak ezek a méltatlankodók.

Szóval akármilyen vád is érte őket, elhatározták, hogy nem sértődnek meg. Megveregették a feldühítettek vállát, és ittak tovább, nem haragudtak. Mivel azonban a sor csak nem akart haladni, látták, hogy itt bizony intézkedni kell, és elkezdtek egyrészt körbejárni, hogy mindenki rendben van-e, másrészt az ablakhoz mentek, hogy elintézzék végre, hogy azok ott, mögötte, rendesen végezzék a munkájukat.

Az ott állók azt hitték, ez egy újabb trükk, és arra megy ki a játék, hogy még a csalás utáni helyükből következőnél is hamarabb kerüljenek sorra. Így is volt. Ha már úgyis ott kiabáltak, egyszer csak beadták a saját útlevelüket valami dumával, amiről elsőre úgy tűnt, mint ha valami nyelvi nehézségekkel küzdő utastársunk már feltett kérdésének lényegét akarnák illusztrálni, de nem.

Így ők sokkal hamarabb kapták meg a kis bilétájukat, amivel jogot nyertek, hogy majd felszálljanak a buszra, ami elviszi őket a saját szállodájukba. Óriási volt az öröm (az ürömben), amikor öt óra elteltével kiderült, hogy mindannyian ugyanabba a szállodába megyünk, ugyanazzal a busszal, és a dél-amerikaiak pont annyit rohadtak a váróban, mint mindenki más.

Tegnap szóltak telefonon, hogy akkor jönnek a kocsiért. Mondtam, hogy rendben. Az ígért időintervallumban meg is jelent egy kedves fickó egy trélerrel, rajta egy C Mercivel. Felvette a kocsi adatait, felírta a karcolásokat, amiket talált rajta és nem ebből a balesetből származnak, közben elbeszélgettünk arról, hogy vajon mit építenek a parton (szabadidő központot, strand szerűséget; mire ő: ahhoz előbb az időjárást kéne megváltoztatni…), meg hogy ő még soha nem vezetett olyan kocsit, aminek a bal oldalon van a kormánya. Ezt szomorúan hallottam, hiszen a telefonba elmondtam a kollégájának, hogy mire (és milyen szakemberrel) készüljenek.

Az, hogy egy Mercivel kedveskednek az átmeneti időre, azért alapvetően jókedvvel töltött el. Amikor végzett a papírmunkával, azt mondta, hogy átengedi nekem a lehetőséget, hogy felálljak a rámpára. Gondoltam, hogy OK, akkor ezek szerint nem fogják vezetni, hanem szállítják, tiszta sor. Vártam, amíg leáll a Mercivel. Azaz vártam volna, mert leengedett egy instrumentumot a plató mögül, amibe az első kerekekkel kell beállni, és intett, hogy meg is kezdhetem a manővert.

Mikor ezzel megvoltunk, és a muksó már búcsúzkodott, megkérdeztem, hogy nem kellett-e volna hoznia egy csereautót nekem. Nem, azt majd valaki más hozza, ő a szerviztől van, a kocsit meg majd a kölcsönzősök hozzák, csörögjek rájuk, ha mára ígérték. Mivel volt még hátra a napból, és nem akartam az sms-ek között turkálni a telefon- és hivatkozási számért, valamint mert nem volt őszinte az elkötelezettségem, hogy újabb telefonos egyeztetésekbe bocsátkozzak, inkább vártam. Aznap hiába.

Ezért ma felhívtam őket, hogy mi nincs, pedig minek kéne lennie. Mondták, hogy azonnal intézkednek, és néhány órán belül számítsak egy egyeztető hívásra. A hívás megérkezett pár perc múlva. Abban maradtunk, hogy délután kettő és három között jönnek értem. Korábban arról volt szó, hogy itt leteszik az autót, de most kiderült, hogy nem ez lesz, hanem felvesznek, odavisznek, lepapírozzuk, aztán mehetek, amerre látok.

Bő háromnegyed óra késéssel érkezett meg egy szimpatikus úr, összeszedtem a papírjaimat, és mentünk. Útközben egész kellemesen elbeszélgettünk a munkaerő-piacról, meg arról, hogy Anglia egyes részei mennyire különböznek egymástól, és hogy ez mindenhol így van. Megnyugtatott, hogy a helyiek akcentusa őt is próbára teszi, és nekem aligha lesz gondom, mert szerinte kitűnő az angolom. Ezért a kedvesség csomagért simán elnéztem neki, hogy a mintegy húsz perces út alatt fojtott cuppogással – becslésem szerint – mintegy másfél-két deci taknyot fejtett át az arcüregéből a gyomrába.

A telefonban még Vauxhall Corsáról, meg Ford Fiestáról beszélgettünk, azaz az enyémnél eggyel kisebb kategóriáról, de mire megérkeztünk, Chevrolet Aveová zsugorodott az ajánlat. Egyébként mindegy, csak mondom. Az ipse kollégája jelezte, hogy nem mintha nyomás alá akarna helyezni, de az autó vadonatúj, egyetlen karcolás sincs rajta, van viszont benne egy pazar egynégyes motor. (Ezt lehet, hogy viccnek szánta).

A végén rákérdeztem a begyűjtésre. Azzal kapcsolatban az a felállás, hogy én beviszem ugyanoda, ahonnan elhoztam, majd ők hazahoznak. Közben persze ellenőrzik, hogy minden rendben van-e a kocsival, és ha igen, visszakapom az ötven fontos letétet. Ha nem, önrészt kell fizetnem. Érdekesebb viszont, hogy teli tankkal kaptam meg az autót, de annyival érdemes visszavinnem, amennyit épp hagytam benne, ugyanis náluk literenként húsz pennyvel olcsóbb a benzin, mint a kutakon.

Továbbra is olvasom a könyvet az angolok viselkedésének rejtett szabályairól. Most a beszédnél tartok. Az itteni mondások és a közmegegyezés szerint csak szólaljon meg valaki, a többiek már tudják is róla, melyik osztályból való.

A szerző felsorolja például a hét fő bűnt, azaz azokat a szavakat, amelyek a felsőbb osztályok fülének fájdalmasan és kiábrándítóan jelzik, hogy a beszélő munkásosztálybeli. Én viszont nem fogom felsorolni őket, hanem csak a nekem két legérdekesebb meglepetést.

Kate Fox (a szerző) egy kis betekintést ad az antropológusok munkájába, amikor azt javasolja, mondjunk valamit egy angolnak elég halkan ahhoz, ahogy annak vissza kelljen kérdeznie, és hallgassuk, hogy reagál. Ha azt mondja, „Pardon?”, teljes bizonyossággal a munkásosztályhoz tartozik. Nálunk ez inkább modoros – legalábbis szerintem. A felsőbb rétegekhez tartozó angol ezzel szemben csak annyit kérdez, „What?”.

Na ezen meglepődtem. Nálunk nincs lejjebb annál, minthogy valaki úgy kérdezzen vissza, hogy „Mi?” (hacsak a „He?” nem). Az anyák gondolkodás nélkül, gerincvelőből indítják a javított hangsort („Tessék?”) és/vagy a kezüket a szájon vágáshoz.

A másik különbség már korábban is feltűnt nekem, és nem is angol-magyar vonatkozásban, hanem bármilyen-magyarban: bizonyos idegen szavak kiejtése. Nálunk megmosolyogják azt, aki seatnak mondja a Seatot (és nem szeátnak), vagy volkszvágennek a folkszvágent, vagy csunak a céeszut. Az angoloknál pont fordítva van. Úgy ejtik, ahogy a saját nyelvük szabályai alapján kézenfekvő, és a helyesen ejtőket lesajnálják, mint akik görcsösen akarják bizonyítani, hogy ők ki tudják ejteni úgy az adott szót, ahogy azt eredetileg kell.

Kacifántosabb az összehasonlítás a Barcelona szó esetén. Ezt a spanyolok és – ha jól tudom – a katalánok is pösze sz-szel ejtik. Ilyesmi pösze sz (th) az angolban is van, de a Barcelonát pont nem azzal ejtik. Ezt csak annak nézik el, akinek valami súlyos oka van így ejteni, pl. ott élt tizenkét éves koráig, vagy hivatásszerűen foglalkozik az országgal.

Nálunk a pösze sz kiejtéséhez egyfajta szégyenérzet társul – ahogy valószínűleg nekem sem véletlenül ez a jelző ugrott be róla. Ettől függetlenül gyanús, hogy nem az olyanok vannak-e kevesebben, mint mi, akik igyekeznek úgy ejteni ezeket a szavakat, ahogy azt az eredeti nyelv szerint kell. Gondoljunk csak bele, hogy nálunk mindenki számára kézenfekvő, hogy a nyelvek többségében a s sz-nek ejtendő.

Miért van az, hogy nálunk az a kínos, ha ezeket elvéti valaki, máshol (végül is konkrétan csak az angolokról meg a németekről tudom) meg az, ha valaki „majmolja” a kibocsátó nyelvet? Attól tartok, nem a nyitottság, meg az elfogadás, hanem a nemzeti önbecsülés, meg a valamire való hatalomként eltöltött idő hossza környékén kell keresgélni.

A hétvégén elgurultunk Conwyba, és megnéztük a várat, a falon belüli városkát és Nagy-Britannia legkisebb házát.

Mostanra érlelődött meggyőződéssé bennem, hogy minden középkori várat (persze korrektül jelezve, hogy mi eredeti és mi felújított, illetve hozzáépített) ki kéne pótolni egésszé, hogy látni lehessen, mi és hogyan folyt ott annak idején. Ugyanis az embernek minden segítségre szüksége van ahhoz, hogy bele tudja magát képzelni például a középkorba.

Azt is épp most döntöttem el, hogy ha egyszer lehetőséget kapok időutazásra, minél korábbra mennék vissza, hogy minél nagyobb legyen a meglepetés. Jobb kezem hüvelykujja egy piros gombon nyugodna, amit a helyzet esetleges rosszra fordulása esetén nyomnék meg mondjuk közvetlenül az előtt, hogy szaros karóba húznának – mint ahogy az a középkorban sajnos jó párszor megtörtént emberekkel. Vajon minden esetben arányos volt a büntetés az elkövetett bűnhöz képest? (Persze lehet, hogy az utolsó pillanatban mégis a jövőbe utazás mellett döntenék. Ebben az esetben is minél messzebbre lövetném ki magam, tenyeremben ott dorombolna a piros gombos készülék).

Visszatérve Conwyra, a kedvenc részletem az ország legkisebb házikója volt. 3,05 x 1,8m. Az 1600-as években épült, utoljára egy 190 centis halász lakta, akit 1900-ban eltanácsoltak a házában való lakástól, mert az tulajdonképpen alkalmatlan arra, hogy bárki is lakjon benne. Azóta is ugyanazé a családé az ingatlan, és persze turistalátványosságként szolgál. Most épp – a téli holtszezonra való tekintettel – zárva van húsvétig, így nem tudtunk benézni (de a kép nem a mi kísérletünket ábrázolja).