Kategória: Egyéb kategória

Futball

Nagyapámmal a futballpálya mellett sétáltunk hazafelé. Az ott zajló eseményekkel egyáltalán nem törődtünk, de egyszer csak nagy sebességgel, pörögve, csavarodva felénk szállt a labda. Nagyapám elengedte a kezemet, kioldotta háromnegyedes kabátja két gombját, ballal lelassította, és felpörgette a labdát maga elé, majd jobb karját hátra lendítette, előre dőlt, és egy elegáns, könnyed mozdulattal nagyot rúgott a labdába. Az ívesen szállt a kapu felé, és éppen elkerülve a felső lécet a hálóban kötött ki.

A játékosok igen meglepődtek, mert nagyapám egyenes tartásával, háromnegyedes kabátjában és kalapja alól kilátszó ősz hajával nem tűnt focista alkatnak. Pár pillanatig csodálkozva, hitetlenül néztek rá, majd az egyik játékos odaszaladt hozzánk, és megkérdezte nagyapámat, hogy nem lenne-e kedve játszani a csapatban. A többiek is odaértek, mire nagyapám lassan, nyugodtan válaszolt: – Köszönöm, de én nem futballozom – monda, és megemelte a kalapját, aztán begombolta a kabátját és mentünk tovább.

Die Autobahn

A német autópályák a sebességkorlátozás hiányáról híresek. A határon annyi van csak kitáblázva, hogy 130-at javasolnak. Örök vita, hogy ez jó ötlet-e. Nem tudom a választ, úgyhogy inkább nem is arról írok.

Az első szakaszon az tűnt fel, hogy egyáltalán nem mennek annyival, amennyivel bírnak, sőt, a 130-at se éri el a többség. El is bizonytalanodtam, hogy tényleg korlátozás nélküli-e a szakasz, de az volt annak ellenére, hogy némelyik kanyar húzósabbnak tűnt annál, mint hogy akármennyivel be lehetne venni. Ezek szerint ezt is az úrvezetőkre bízzák, hogy ítéljék meg maguk, menni fog-e a dolog.

Azt viszont korábban hallottam már, hogy egyes szakaszokon azért mégis van sebességkorlátozás, és azt érdemes is komolyan venni, hiszen ha már itt is kiírják, hogy ebbe a kanyarba tilos mondjuk 120-nál gyorsabban belemenni, az alighanem valódi jelentést hordoz.

Találkoztam is – leggyakrabban – 120-as korlátozással, de az értelmét egyetlen egyszer sikerült megfejtenem: amikor kiírták, hogy este tíz és reggel hat között a zajártalom csökkentése végett nem szabad nagyon taposni a pedált.

Ezen kívül minden más korlátozás hajánál fogva előrángatottnak tűnt. Háromsávos, nyílegyenes szakaszokon virított a 120-as tábla. Hipotézisem szerint erre azért van szükség, hogy a németek szabályok iránt érzett patológiás vonzódását élőn tartsák.

Az is feltűnt, hogy hiába tartott fel valaki egy másikat gyakorlatilag akármeddig, az nem próbált jobbról előzni, nem villogott, nem dudált, nem mutogatott, és egyáltalán: a kedélyállapot káros megváltozásának semmilyen jelét nem mutatta.

Becsületes arc

Többen, egymástól függetlenül is mondták már rám, hogy olyan becsületes arcom van. Egyszerűen lerí róla a tisztesség, a korrektség. Én ezért nem tettem semmit, egyszerűen így nézek ki, de kétségtelen, hogy nagyon jól esik, ha ezt emlegetik, és az önbecsülésem java részét ebből az elismerésből merítem.

A minap is fel kellett vennem ötezer forintot. A pénzügyes hölgynek csak húszezrese volt, nálam pedig nem volt pénz, hogy vissza tudtam volna adni belőle. Ránézett az arcomra, a kezembe nyomta a húszezrest, és megkért, hogy menjek el felváltani. Visszakérdeztem, hogy jól értem-e, hogy így, ismeretlenül is rám bízza a húszezrest. Nem is értette, hogy miért kérdezek vissza, annyira természetes volt számára, hogy megbízhat bennem. Én felajánlottam, hogy nála hagyom a személyimet, amíg el nem intézem a dolgot, de szinte zavarba jött, és azt mondta, hogy erre semmi szükség.

Melegséggel telt meg a szívem, annyira jól esett a gesztus. Egész úton hazafelé büszkeséget és szeretetet éreztem. Még most, napokkal később is jó érzések töltenek el, ha a kezembe veszem azt a húszezrest.

Idős bácsi a bankban

Idős bácsi áll a bankban az ügyfélszolgálatos hölgy pultja előtt. Posztókabátja szürke, arca fehér, szeme ijedt. Kezében kockás papír remeg, rajta egy kamatos kamat számítással, aminek a végeredménye harmincezer forint. Az ügyfélszolgálatos hölgy türelmét vesztve tagolja: – Nem érti?! Hiába áll itt! Nincs itt a pénze! Bankszámlája sincs!

Gyászjelentés

A bácsi elkészült a gyászjelentéssel. Olyan lett, mintha csak nyomtatták volna. Borotvaéles fekete keret, benne egyetlen bővített mondat:

Sajnálattal értesítjük a ház lakóit, hogy Ágotai Pál életének 83. évében, fegyelmezetten tűrt, hosszan tartó, súlyos betegség után, 2010. december 3-án elhunyt.

Elolvasta még egyszer, sóhajtott egyet, és reszketeg mozdulatokkal az ajtó felé indult. Az előszobában a kis komódból magához vett négy rajzszöget, és a lifttel lement a földszintre.

Odabotorkált a faliújsághoz, felmérte rá a lapot, és mikor látta, hogy az tökéletesen egyenesen áll, felül beleszúrta az egyik, majd a másik rajzszöget, aztán lesimította a lapot, és alulra is beszúrt két rajzszöget.

Ugyan fáradtnak érezte magát, és kissé sípolva vett levegőt, de csak azért is a kapuhoz ment, hogy megnézze, jól látszik-e a gyászjelentés. Jól látszott, bár ő ilyen messziről nem tudta elolvasni, de annyi biztosan látszott, hogy egy gyászjelentés van a faliújságra tűzve.

Visszatámolygott a lifthez. Meggyőződött róla, hogy onnan is jól látható a fekete keretes papír. Végre visszaindulhatott. Felfelé menet a felvonó szűk kabinja fémesen erősítette fel nehéz légzésének kásás, habos hangját.

Mire visszaért a lakásba, végtelenül kimerültnek érezte magát. Örült, hogy kitűzte a cédulát. Mára csak ennyit tervezett, és azt el is végezte. Bement a szobájába, hanyatt felfeküdt az ágyára, és meghalt.