Kategória: Egyéb kategória

Részvényjutalom

A folyosón, annak a szobának az ajtaja előtt, ahol a kiválóan teljesítő kollégák számára megalkotott részvényjutalom program adminisztratív ügyeit intézik, egy, az épületből ismert figurával futottam össze.          – Szintén? – kérdezte tőlem. – Nem. – mondtam, és az újsággal a hónom alatt benyitottam a szemben lévő WC-be.

Úriember

Az utca végén a boltban dolgozott egy bolond. Sepergetett, segített bepakolni a szatyrokba az árut. Nagyapám mindig vele hozatta fel, amire szüksége volt. Amikor megérkezett, nagyapám kezet fogott vele, és – miközben váltottak pár szót valami aktuális semmiségről – átvette az árut. Nagyapám ezután fizetett, megvárta, amíg a bolond úgy tesz, mint aki megszámolja a pénzt (ugyanis nem tudott számolni), majd még egyszer annyit a kezébe nyomott, és azt mondta, hogy köszönöm, ez pedig az öné. (Nem azt mondta, hogy ez a magáé, mert csak annak mondta, hogy maga, akit megvetett). Én mindig mohón figyeltem, és azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy a bolond nagyapám mellett úriember, a boltban meg csak bolond.

A nagy magyarországi nyugdíjrablás

Vállalhatatlan, megalázó, de mégis el kell járni szavazni, kurvára gondolkodni kell, hogy hova a vérvörösbe lehet ikszet tenni a legkisebb öklendezés terhe mellett, de hiába tűnik úgy elsőre, végül mégsem mindegy, hogy melyik kerül hatalomra. Mindig van legalja. Elsőre nem lehetett megmondani, lehetne éppen más miatt, máshogy is rossz a helyzet, de a jelenből nézve a napnál világosabb, hogy nem szabadott volna a Fidesznek hatalomra jutnia. Dermesztő látni, felfoghatatlan, (a)hogy a Fidesz felzabálja a jövőt.

Nem akarom iderángatni a jól ismert történelmi példát, mert – egyelőre – túlzó és aránytalan lenne, de mégiscsak az a helyzet, hogy bármikor megtörténhet olyasmi, amiről az ember azt gondolná, hogy az biztos nem történhet meg, csak egy másik kontinensen, egy másik évszázadban.

Időtlen boldogság

Még várom, hogy kiderüljön, gerillanovella annak a srácnak a története, akinek nem volt elég jó a felsőteste ahhoz, hogy – akár csak sikkasztásért elítélt – rabként statisztáljon egy filmben, de aztán mégis rámosolygott a szerencse, és egy tenyérrel lefelé feléje nyújtott bal kéz érintésétől olyan fényes tizenöt másodpercet élt át, amire egész életében úgy fog emlékezni, mintha két perc lett volna.

Vízóra

Hatévente ki kell cserélni a lakásokban a vízórát, mert csak az isten tudja, mi minden meg nem történhetne, ha nem cserélik ki őket. Az enyémben volt 348m3, meg előtte még két nulla annak a két nagyságrendnek, amit még vidáman elpörgött volna.

A cserét két cég jogosult elvégezni. Az egyik volt olyan kedves, és kiküldte egy szakemberét. A régi – most látom csak, talán nem eléggé becsült – vízórám helyett kaptam egy olyat, aminek az esztétikai értéke annyi, mint egy bedeszkázott Wartburg műszerfalnak.


Megrázó, hogy az új mérőműszer milyen pontossággal fejezi ki a hatóság és a fogyasztó viszonyának dinamikáját.

Az almafa

Volt egy almafánk a kert közepén. Útban volt, ízetlen, kásás húsú volt a termése. A feleségem szerint megtörte a teret. A kutya megugatta, és valami dühvel a pofáján vizelte oldalba. Mindig rossz érzésekkel néztünk a fára, mindig az jutott eszünkbe, hogy nincs ez így rendben, de végül mindig lusta voltam elszánni magam, hogy kivágjam. Különösen az utolsó lépésre gondoltam verejtékezve: a tönk és a gyökerek kiásására.

Évek mentek el így. Aztán az egyik tavasszal nem nőttek ki az almafa levelei. Egyetlen egy sem. Csupaszon állt egész évben. Érdekes módon így nem is volt annyira zavaró. Legalább nem hullott róla az a rengeteg semmirevaló alma, amit mindig csak ellapátoltunk alóla, és a komposztdombra hánytuk a kert sarkába. A feleségem szerint így, hogy nem volt lombja, a teret sem uralta olyan destruktívan. Megint csak megmenekült.

Sokáig oda se figyeltünk rá, mert igazából egyikünket sem zavart, bár a kutya egyre többet ugatta. Szinte meg is feledkeztünk a létezéséről. Aztán a feleségemnek tűnt fel, hogy most már egyáltalán nem zavaró az elhelyezkedése, nem kell kerülgetni, nincs útban. Döbbenten konstatáltuk, hogy nincs a helyén, hanem vagy egy méterrel arrébb húzódott.

Ugyanezen a tavaszon hozott egy zöld levelet is, aztán egy virágot, de alma nem termett rajta. Ősszel aztán lehullott az az egy levele is, és megint azt vettük észre, hogy odébb költözött. Most már tisztán látszott, hogy a kert sarka, a komposztdomb felé tart lassú, kimért tempójában.

A fagyos földben alig tudott haladni, de megfeszítette minden erejét, és a következő tavasszal már a komposztdomb közepén állt. Május elején úgy zöldbe borult, mint régen sem. Kicsit később gazdagon virágzott, aztán ősszel nem hittünk a szemünknek.

Termést hozott. De nem kásás starkingot, mint korábban szokott, hanem valami cirmos, édes-savas, ömlő levű, kőműves ököl nagyságú almákat. Alig termett valamit, de az finomabb volt, mint amit valaha ettünk.

Idén megmetszettem egy kicsit, és átforgattam a komposztot alatta, a feleségem kis sziklakertet álmodott mellé a kerítés tövébe, hogy visszatükrözze rá a nap fényét, és hogy ne hagyja elszökni a nedvességet alóla a földből. De amúgy is öntözzük, illetve körbekerítettük, hogy a kutya ne öntözhesse. Azóta nem is ugat rá.

Kötődés

Egy, a Kutyák Érdekvédelmi Szövetsége felkérésére készült kutatás megállapítja, hogy nincs empirikus bizonyíték arra, hogy a macskák akárcsak a legcsekélyebb mértékben is kötődnének az emberhez. A kutatás vezetője elmondta: „A macskák minden kötődésnek látszó megnyilvánulása csupán az egyéni haszonszerzést, a lehetséges előnyök maximalizálását szolgálja, melyet egyes emberek adott esetben úgynevezett szeretet-megnyilvánulásként, illetve kötődésként értelmezhetnek”. A Macskák Érdekvédelmi Szövetsége részéről lapzártánkig nem kívántak reagálni a kutatás megállapításaira.

1983

A múlt hétvégén itt volt Ottmar bácsi és Krista néni Németországból. Nagyi őzraguval töltött szőlőlevelet készített ebédre. Annyira ízlett nekik, hogy másnap, amikor indulni készültek, még egyszer felemlegették, és akkor jutott eszükbe, hogy de hiszen majdnem elfelejtették odaadni az ajándékot, amit Németországból hoztak. Négy darab, évekig elálló, komplett bundeswehres konzervellátmány adagot. Egyelőre félretettük őket, majd valami ünnepi alkalomkor fogjuk megenni.

Ahogy kérted

Akkor ahogy kérted, előkészítettem a Bergmann szerződést, elmondtam az értekezleten, hogy mi semmiképpen nem támogatjuk a Gatterék ötletét, összehasonlítottam a három táblát, amit te, a Feri meg a Bíró Imre küldtetek, és bejelöltem sárgával, hogy hol kéne még ránézned, mert nem ugyanaz van bennük, aztán este még megírtam a Zolinak, hogy legkorábban jövő kedden tudunk leülni hármasban, meg rájöttem, hogy az Istvánék még nem tudják, hogy decembertől mégis rá kell mozdulni a Lenhossék tenderre, úgyhogy akkor most szóltam nekik, most meg nekiállok a havi riportnak, csak szeress.