Az egyetlen ok

Az utóbbi időben jelentősen szűkítették a menza kínálatát; cserébe a szerényebb választék hosszabb ideig érhető el. Az elvvel tulajdonképpen nincs bajom, de szomorúan tapasztalom – immár többedszer –, hogy az új működési módnak elsősorban a húsmentes ételek estek áldozatul. Ennek megfelelően ma sem találtam semmi említésre méltót. Ez az egyetlen oka, hogy a jól átsütött, mégis omlós, remegő zsírral fedett sertésoldalast választottam, és ettem meg az utolsó falatig.

Lakás kiadó

– Ó, és még neked nincs szerencséd? Én pont ezért adtam ki két katolikus egyetemista lánynak a lakást, hogy nehogy ilyen problémák legyenek, mint nálad a srácokkal – akiktől, már ne is haragudj, de szinte várható az ilyesmi. Én viszont okkal lepődtem meg, amikor megláttam a lakásomat három hónap után. Mocsok, bezúzott falak, karmolás nyomok a politúron, alvadt vér! Keddenként ördögöt űztek…

Háromból egy

Reggel a WC-n egy reklámújságot lapozgattam kábán, és megakadt a szemem egy megállapíthatatlan méretű, nagyjából henger alakú műanyag instrumentumon. Borsőrlő volt.

Egyáltalán nem hoznak lázba a borok, de kicsit azért meglepődtem rajta, hogy a sőrlési eljárásról még soha, az említés szintjén sem hallottam. Akárhogy is, nem hiszem, hogy a javarészt műanyag készülék jól sőről. Ahhoz nyilván fém, vagy üveg kellene, nehogy az íz szenvedje kárát a procedúrának.

Lapoztam. A másik oldalon a hangosszótár feliratra lettem figyelmes. Az volt a furcsa, hogy két kis hangszóró fölé írták. Komolyabban elkezdtem vizsgálni a képet, hogy hol lehet a mikrofon, ahova nyilván be kell diktálni a lefordítani kívánt szót. Az világos volt, hogy a fordítás a hangszórókból magukból jön, de szinte pazarlás, hogy erre két ekkora dobozt szánnak. Főleg az, hogy kettőt. Ez így nem is hordozható, pedig egy ilyen készülék akkor igazán praktikus, ha könnyedén elfér az ember zsebében. Mivel sehogy nem állt össze a kép, újra tüzetesen megvizsgáltam a feliratot. Ez állt ott: hangszóró pár.

Szépen letettem az újságot, és megelégedéssel gondoltam arra, hogy közben legalább a kis helyiségbe való betérésem eredeti célját maradéktalanul, és hiba nélkül megvalósítottam.

Anya és lánya

Gyakran látom őket. Az anya tekintete eszelős. Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, de láthatóan űzi valami, menekül valami elől, de nem tudhatja, hogy mindeközben merre tart. A lánya örökölte a vonásait. De ahogy anyja egzaltált tekintete elűzi a szépségét, a lány állandó, nyugodt mosolya hagyja kibontakozni a sajátját. Lehetnének ugyanolyanok is.

A kapunál szöszmötöltek, amikor odaértem. A nő vállához értem, hogy húzódjon egy kicsit félre, hogy a kulcslyukhoz férjek. Rajtakapott, kisstílű gonosztevő módjára, riadtan kapta el a kezét a kaputól, egy papírt gyűrt a tenyerébe, és rám sem nézett, úgy hátrált vissza a járdára. A lány is ellépett a kaputól, de híján volt minden ijedtségnek, szokásos mosolya fénylett az arcán, nyugodtan a szemembe nézett.

Az anya kisimította a tenyerébe rejtett papírt, és a várakozni tilos tábla oszlopára szorította. A lány celluxot húzott rá. A papíron ez állt: „Elveszett négyhetes, vörös-fehér kiscicánk. Kérem, aki megtalálja…”

Ejnye, Jordánia

Bárhova utazom, mindig igyekszem (és nem eredménytelenül) úgy szemlélni az adott országot, hogy képes legyek befogadni az eltérő gondolkodásmódot, megérteni a miénktől különböző szempontokat. Ezért számomra is szokatlan, hogy erre érzek késztetést, de a következő sorokban Jordániát fogom bírálni.

Egy hátizsákos turista szemszögéből az országok, ahova eddig ellátogattam, osztoztak abban a tulajdonságukban, hogy az emberek – Magyarországon elképzelhetetlen – kedvessége mellé a szolgáltatások nyújtásával kapcsolatban egy kis esetlegesség, sutaság kapcsolódik. Igyekeznek a kedvünkben járni, ráadásul nagyon szimpatikusan, emberien teszik, de nem azok mentén az alapelvek és/vagy célok mentén, mint amit mi „európai értelemben vett”-nek nevezünk.

Egyiptomban pl. lemosták az asztalunkat, de abból a vödörből, amiből előtte felmostak, majd felálltak az asztalra ablakot mosni, ami miatt persze újabb teendők adódtak, és ez így ment körbe és körbe. Indiában semmilyen körülmények között nem akarták azt mondani, hogy valami nincs, hanem hoztak helyette rossz színű, méretű, jellegű árut, hátha rábólintunk. Minden arab ország tele van fémdetektor kapukkal, amin viszont simán át lehet menni akár két páncélöklöt egyensúlyozva, a kutya nem ellenőrzi. És sorolhatnám az adott helyzetben sokszor nehézséget okozó, de inkább bájos, mint igazán bosszantó helyzeteket.

Azért nem bosszantóak, mert hangulati aláfestését adják az adott országnak, a könnyedség érzésével ajándékozzák meg az embert, és messze nem utolsó sorban teszik ezt úgy, hogy olyan alacsony árakkal dolgoznak, amelyek mellett valódi túlzás lenne „európai szintű” szolgáltatásokat elvárni.

Jordánia – ha sarkosan akarok fogalmazni – két világ hátrányait egyesíti. Egyrészt tetszőleges város főterén rosszul ápolt ló lehet rövid láncra kötve, körös-körül pedig savanyú fos szag és építési törmelék. Másrészt egy kóláért vagy teáért (vagy akármiért) csuklás nélkül elkérnek annyi pénzt, mint bármelyik nyugat-európai főváros turisták által legszívesebben látogatott negyedében.

Ehhez társul az – az egyébként arab környezetben nem ismeretlen – jelenség, hogy lépten-nyomon megpróbálják lehúzni az embert, átverni a váltópénzekkel, a nagyságrendekkel. Mindezt olyan otromba módon, hogy ha nem fogadjuk el pl. a taxis által kínált többszörös árat, sértődötten, kövér gázzal hajtanak tovább ahelyett, hogy a nullánál többet jelentő normális áron vállalnák a fuvart. Turistát nem hajlandóak tisztességesen kiszolgálni.

A többiekkel arra jutottunk, hogy Jordánia elindult azon az úton, hogy igazi turista célponttá váljon. Az áremelő lábbal már léptek kettőt-hármat is, de a színvonal láb még nem mozdult meg.

Szakértő

Tisztelt Szakértő Úr!

Azért írok a rovatba, mert van egy munkatársam, a Sanyi. Egy csoportban dolgozunk, de nem mondanám, hogy egyformán vesszük ki a részünket! Úgyhogy az ügy az igazságtalanságok közé tartozik, annyi biztos. Mert a Sanyi nem dolgozik annyit. Pedig jóval fiatalabb nálam. És erősebb is. Mégis az van, hogy ő sokszor pihen, amíg én végigkeccsölöm az egész napot. Ott vannak példának azok az ötven kilós zsákok. Ha a Sanyi jár gyúrni, mert jár, akkor miért én cipelem azokat a zsákokat, és miért nem ő?! Várom válaszát.

Köszönettel:

Beleneki Ottó

 

Tisztelt Beleneki úr!

A testépítőknek edzéstervük kialakítása és következetes megvalósítása során számos szempontot kell figyelembe venniük. Engedje meg, hogy válaszomban csak azokra térjek ki, amelyek a konkrét ügy szempontjából relevanciával bírnak.

A testépítőknek, hogy fáradságos munkájuk meghozza gyümölcsét, rengeteg pihenésre van szükségük. Napi 9-10 óra alvás javasolt számukra, és az, hogy a nap nagyobb részében az aznapi edzésre tartalékolják energiáikat. (Higgye el, hogy az edzőteremben jóval nagyobb súlyokat is megmozgatnak, mint az ön által említett 50 kg-os (500 N súlyú) zsáké).

Ennél is fontosabb azonban, hogy a testépítés során az egyes izmokat izoláltan késztetik erőfeszítésre, azaz nagyon kell figyelniük arra, hogy pl. a bicepsz erősítésekor csak a bicepsz dolgozzon; és ne „segítsen be” a gyakorlatba a váll, vagy – Isten őrizzen – akár a hát. Ilyen esetben ugyanis az ellenőrzés kicsúszik a sportoló kezéből, és edzésterve a továbbiakban fabatkát sem ér. Az 50 kg-os zsákoknak már csak a megemelése esetén is (és az azokkal való haladásról nem is beszélek) egyszerre dolgozik az alkar, a bicepsz, a váll, a hát, a vádli és a comb!

Fentiek alapján könnyen belátható, hogy Sanyitól életszerűen nem várható el olyan mértékű erőfeszítés a munkahelyen, mint öntől, akitől ezúton kérem, hogy békéljen meg sorsával.

 

Üdvözlettel:

Szakértő Károly

Az átkozott vidám fiúk

Átok ül a kisebb rendezvényeken, és nagyobb szórakozóhelyeken rendszeresen fellépő Az átkozott vidám fiúk zenekaron. Mindig ugyanaz történik. A szöveget kívülről tudó, velük éneklő tömegből szinte természetfeletti erővel válik ki az egyik mulatozó hangja, és kisvártatva éktelen rikácsolásba fordul – teljesen tönkretéve a koncertet. Ha – minden vendég legnagyobb egyetértésétől kísérve – kivezetik az illetőt a teremből, perceken belül akad követője. Sokszor olyasvalaki, aki az imént még a rendbontó kidobását követelte.

Mindezidáig nem sikerült elfogadható magyarázatot találni arra, hogy miért hívják az összes, egymást nem ismerő rendbontót Pálnak, és hogy fordulhat elő, hogy egy este ennek az egyébként viszonylag ritka névnek – szélsőséges esetben – akár hét-nyolc viselője is megjelenik ugyanazon a helyen. Az is furcsa körülmény, hogy az elmúlt négy évben nem volt rá példa, hogy ugyanaz a Pál nevet viselő rendbontó kétszer került volna a biztonságiak látókörébe.

(Nem) a helyén

Kifújtam az orrom, és ahogy kivétel nélkül mindig, a bal sarokhoz léptem, hogy kidobjam a zsebkendőt. Így is tettem. Aztán megálltam egy pillanatra, mert azt éreztem, hogy mégis csak valami szokatlan történt: Az, hogy a szemetes a helyén volt. Az elmúlt egy évben ugyanis egy másik sarokban állt, én pedig soha nem ott kerestem először. Most sem.

Függő vagyok, ez van…

Pedig már tegnapelőtt láttam, hogy az utolsó morzsákat kaparom össze. Akartam is venni, de valahogy kiment a fejemből. Egy kicsit még azt is gondoltam, hogy nem olyan fontos az egész. De mára végleg, teljesen elfogyott. Nem volt már reggel sem. Nem baj, gondoltam, nehogy már tragédia legyen, nincs és kész. Így mentem el otthonról. Odafelé menet zenét hallgattam, és annyira megnyugodtam, hogy mire beértem, egészen ki is ment a fejemből. Lett is volna pedig alkalmam hozzájutni – na, nem azt mondom, hogy hosszabb távra is elég mennyiséghez, de annyihoz feltétlenül, ami hirtelen kisegít. És nem éltem a lehetőséggel. Hiba volt, most már belátom. Délben már csak erre tudtam gondolni. Hogy keríteni kell valahonnan. Mikor tudok már eljönni?! A hazafelé útra nem is emlékszem szinte. Csak az ismerős megállók, sarkok képét tudom felidézni, de nem tudom, meddig tartott az út. Rögtön hazajöttem, és először is feltekertem a fűtést, aztán átöltöztem kényelmes ruhába. Tudniillik meg akartam adni a módját, és azt hiszem, magamnak is bizonyítani akartam, hogy meg tudom őrizni a méltóságomat, nem fog mozgatni, mint egy marionettbábut. Úgyhogy komótosan mentem oda. De csak a hűlt helyét találtam. Persze! Hiszen elfogyott, pontosan erről van szó! De ostoba vagyok. Szétszórt. Ez már a hiányának a jele kell, hogy legyen. A rohadt életbe. Nem baj. Úgy döntöttem, hogy megkeményítem a szívem, és nem szerzek. Ma legalábbis nem. Persze volt ebben egy kis csalás, kint ugyanis ocsmány idő volt. Ólmos, szürke nyák mindenfelé, alattomosan csontig kúszó párás hideggel. Én pedig, ha egyszer hazaértem, nem szívesen mozdulok ki még egyszer, pláne ilyen időben. Ledőltem inkább olvasgatni. De mindig azon kaptam magam, hogy elkalandozom, nem tudom, mit olvasok, nem is nézem már a betűket, csak azt a jellegzetes, aromás illatot akarom erőnek erejével felidézni magamban, ami ráadásul nem is lényeges, hiába is érezném, az kevés lenne, nagyon kevés, csak a közelségét jelezné, de nekem ő maga kell. Nyugtalan lettem. Nem akartam bevallani magamnak, de éreztem, hogy nem fog menni. Nem fogom tudni megcsinálni. Kell! Magamra rángattam az utcai ruhámat, és miközben a cipőmet kötöttem be türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal, arra gondoltam, hogy szerencse, hogy könnyen be lehet szerezni, manapság olyan könnyen hozzá lehet jutni, hogy van több forrásom is, ráadásul telefonálnom sem kell. Futottam lefelé a lépcsőn, ki a kapun, és felfelé az utcán. A tócsák vize fröcskölt szét hosszú lépteim nyomán, nyitott szájjal faltam a levegőt. Csak az utca végéig kellett eljutnom. Simán ment minden: kértem, megkaptam és fizettem. Hazafelé – ugyanúgy, mint az előbb – rohantam. A lakásajtónál már kijött rajtam minden feszültség. Nem találtam bele elsőre a zárba, a kulcs leesett, én pedig kissé magamat is meglepve hangosan, és csúnyán káromkodtam. Amint végre bejutottam, le se vetkőztem, csak siettem be, csak úgy cipőben a konyhába az ollóért, és rögtön felvágtam a zacskót, aztán csak úgy, minden porciózás, vagy finomkodás nélkül egyszerűen beleöntöttem a szűrőbe, vizet engedtem alá, és felraktam a tűzhelyre. A következő hat perc pokoli volt, de az első korty kávé megnyugvást hozva áradt szét a testemben.