Eltávolít

Legsúlyosabb szavaink egyike az eltávolít. A kivág, leszakít, kitör is vészjóslóan hangzik, de az embernek legalább megvan – még talán a matematikainál is komolyabb – esélye, hogy védekezni tud ellene. Nem is csak fizikailag, hanem szóval, érvekkel, a jóérzésre apellálva.

De az eltávolítás megy a maga útján, azt az ember csak elszenvedi, az elkövetőnek mindegy is az egész, nincs miről meggyőzni, ő csak egy visszafordíthatatlan eljárást hajt végre hidegen, érzelemmentesen.

Az egyetlen ok

Az utóbbi időben jelentősen szűkítették a menza kínálatát; cserébe a szerényebb választék hosszabb ideig érhető el. Az elvvel tulajdonképpen nincs bajom, de szomorúan tapasztalom – immár többedszer –, hogy az új működési módnak elsősorban a húsmentes ételek estek áldozatul. Ennek megfelelően ma sem találtam semmi említésre méltót. Ez az egyetlen oka, hogy a jól átsütött, mégis omlós, remegő zsírral fedett sertésoldalast választottam, és ettem meg az utolsó falatig.

Lakás kiadó

– Ó, és még neked nincs szerencséd? Én pont ezért adtam ki két katolikus egyetemista lánynak a lakást, hogy nehogy ilyen problémák legyenek, mint nálad a srácokkal – akiktől, már ne is haragudj, de szinte várható az ilyesmi. Én viszont okkal lepődtem meg, amikor megláttam a lakásomat három hónap után. Mocsok, bezúzott falak, karmolás nyomok a politúron, alvadt vér! Keddenként ördögöt űztek…

Háromból egy

Reggel a WC-n egy reklámújságot lapozgattam kábán, és megakadt a szemem egy megállapíthatatlan méretű, nagyjából henger alakú műanyag instrumentumon. Borsőrlő volt.

Egyáltalán nem hoznak lázba a borok, de kicsit azért meglepődtem rajta, hogy a sőrlési eljárásról még soha, az említés szintjén sem hallottam. Akárhogy is, nem hiszem, hogy a javarészt műanyag készülék jól sőről. Ahhoz nyilván fém, vagy üveg kellene, nehogy az íz szenvedje kárát a procedúrának.

Lapoztam. A másik oldalon a hangosszótár feliratra lettem figyelmes. Az volt a furcsa, hogy két kis hangszóró fölé írták. Komolyabban elkezdtem vizsgálni a képet, hogy hol lehet a mikrofon, ahova nyilván be kell diktálni a lefordítani kívánt szót. Az világos volt, hogy a fordítás a hangszórókból magukból jön, de szinte pazarlás, hogy erre két ekkora dobozt szánnak. Főleg az, hogy kettőt. Ez így nem is hordozható, pedig egy ilyen készülék akkor igazán praktikus, ha könnyedén elfér az ember zsebében. Mivel sehogy nem állt össze a kép, újra tüzetesen megvizsgáltam a feliratot. Ez állt ott: hangszóró pár.

Szépen letettem az újságot, és megelégedéssel gondoltam arra, hogy közben legalább a kis helyiségbe való betérésem eredeti célját maradéktalanul, és hiba nélkül megvalósítottam.

Anya és lánya

Gyakran látom őket. Az anya tekintete eszelős. Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, de láthatóan űzi valami, menekül valami elől, de nem tudhatja, hogy mindeközben merre tart. A lánya örökölte a vonásait. De ahogy anyja egzaltált tekintete elűzi a szépségét, a lány állandó, nyugodt mosolya hagyja kibontakozni a sajátját. Lehetnének ugyanolyanok is.

A kapunál szöszmötöltek, amikor odaértem. A nő vállához értem, hogy húzódjon egy kicsit félre, hogy a kulcslyukhoz férjek. Rajtakapott, kisstílű gonosztevő módjára, riadtan kapta el a kezét a kaputól, egy papírt gyűrt a tenyerébe, és rám sem nézett, úgy hátrált vissza a járdára. A lány is ellépett a kaputól, de híján volt minden ijedtségnek, szokásos mosolya fénylett az arcán, nyugodtan a szemembe nézett.

Az anya kisimította a tenyerébe rejtett papírt, és a várakozni tilos tábla oszlopára szorította. A lány celluxot húzott rá. A papíron ez állt: „Elveszett négyhetes, vörös-fehér kiscicánk. Kérem, aki megtalálja…”

Ejnye, Jordánia

Bárhova utazom, mindig igyekszem (és nem eredménytelenül) úgy szemlélni az adott országot, hogy képes legyek befogadni az eltérő gondolkodásmódot, megérteni a miénktől különböző szempontokat. Ezért számomra is szokatlan, hogy erre érzek késztetést, de a következő sorokban Jordániát fogom bírálni.

Egy hátizsákos turista szemszögéből az országok, ahova eddig ellátogattam, osztoztak abban a tulajdonságukban, hogy az emberek – Magyarországon elképzelhetetlen – kedvessége mellé a szolgáltatások nyújtásával kapcsolatban egy kis esetlegesség, sutaság kapcsolódik. Igyekeznek a kedvünkben járni, ráadásul nagyon szimpatikusan, emberien teszik, de nem azok mentén az alapelvek és/vagy célok mentén, mint amit mi „európai értelemben vett”-nek nevezünk.

Egyiptomban pl. lemosták az asztalunkat, de abból a vödörből, amiből előtte felmostak, majd felálltak az asztalra ablakot mosni, ami miatt persze újabb teendők adódtak, és ez így ment körbe és körbe. Indiában semmilyen körülmények között nem akarták azt mondani, hogy valami nincs, hanem hoztak helyette rossz színű, méretű, jellegű árut, hátha rábólintunk. Minden arab ország tele van fémdetektor kapukkal, amin viszont simán át lehet menni akár két páncélöklöt egyensúlyozva, a kutya nem ellenőrzi. És sorolhatnám az adott helyzetben sokszor nehézséget okozó, de inkább bájos, mint igazán bosszantó helyzeteket.

Azért nem bosszantóak, mert hangulati aláfestését adják az adott országnak, a könnyedség érzésével ajándékozzák meg az embert, és messze nem utolsó sorban teszik ezt úgy, hogy olyan alacsony árakkal dolgoznak, amelyek mellett valódi túlzás lenne „európai szintű” szolgáltatásokat elvárni.

Jordánia – ha sarkosan akarok fogalmazni – két világ hátrányait egyesíti. Egyrészt tetszőleges város főterén rosszul ápolt ló lehet rövid láncra kötve, körös-körül pedig savanyú fos szag és építési törmelék. Másrészt egy kóláért vagy teáért (vagy akármiért) csuklás nélkül elkérnek annyi pénzt, mint bármelyik nyugat-európai főváros turisták által legszívesebben látogatott negyedében.

Ehhez társul az – az egyébként arab környezetben nem ismeretlen – jelenség, hogy lépten-nyomon megpróbálják lehúzni az embert, átverni a váltópénzekkel, a nagyságrendekkel. Mindezt olyan otromba módon, hogy ha nem fogadjuk el pl. a taxis által kínált többszörös árat, sértődötten, kövér gázzal hajtanak tovább ahelyett, hogy a nullánál többet jelentő normális áron vállalnák a fuvart. Turistát nem hajlandóak tisztességesen kiszolgálni.

A többiekkel arra jutottunk, hogy Jordánia elindult azon az úton, hogy igazi turista célponttá váljon. Az áremelő lábbal már léptek kettőt-hármat is, de a színvonal láb még nem mozdult meg.

Szakértő

Tisztelt Szakértő Úr!

Azért írok a rovatba, mert van egy munkatársam, a Sanyi. Egy csoportban dolgozunk, de nem mondanám, hogy egyformán vesszük ki a részünket! Úgyhogy az ügy az igazságtalanságok közé tartozik, annyi biztos. Mert a Sanyi nem dolgozik annyit. Pedig jóval fiatalabb nálam. És erősebb is. Mégis az van, hogy ő sokszor pihen, amíg én végigkeccsölöm az egész napot. Ott vannak példának azok az ötven kilós zsákok. Ha a Sanyi jár gyúrni, mert jár, akkor miért én cipelem azokat a zsákokat, és miért nem ő?! Várom válaszát.

Köszönettel:

Beleneki Ottó

 

Tisztelt Beleneki úr!

A testépítőknek edzéstervük kialakítása és következetes megvalósítása során számos szempontot kell figyelembe venniük. Engedje meg, hogy válaszomban csak azokra térjek ki, amelyek a konkrét ügy szempontjából relevanciával bírnak.

A testépítőknek, hogy fáradságos munkájuk meghozza gyümölcsét, rengeteg pihenésre van szükségük. Napi 9-10 óra alvás javasolt számukra, és az, hogy a nap nagyobb részében az aznapi edzésre tartalékolják energiáikat. (Higgye el, hogy az edzőteremben jóval nagyobb súlyokat is megmozgatnak, mint az ön által említett 50 kg-os (500 N súlyú) zsáké).

Ennél is fontosabb azonban, hogy a testépítés során az egyes izmokat izoláltan késztetik erőfeszítésre, azaz nagyon kell figyelniük arra, hogy pl. a bicepsz erősítésekor csak a bicepsz dolgozzon; és ne „segítsen be” a gyakorlatba a váll, vagy – Isten őrizzen – akár a hát. Ilyen esetben ugyanis az ellenőrzés kicsúszik a sportoló kezéből, és edzésterve a továbbiakban fabatkát sem ér. Az 50 kg-os zsákoknak már csak a megemelése esetén is (és az azokkal való haladásról nem is beszélek) egyszerre dolgozik az alkar, a bicepsz, a váll, a hát, a vádli és a comb!

Fentiek alapján könnyen belátható, hogy Sanyitól életszerűen nem várható el olyan mértékű erőfeszítés a munkahelyen, mint öntől, akitől ezúton kérem, hogy békéljen meg sorsával.

 

Üdvözlettel:

Szakértő Károly

Az átkozott vidám fiúk

Átok ül a kisebb rendezvényeken, és nagyobb szórakozóhelyeken rendszeresen fellépő Az átkozott vidám fiúk zenekaron. Mindig ugyanaz történik. A szöveget kívülről tudó, velük éneklő tömegből szinte természetfeletti erővel válik ki az egyik mulatozó hangja, és kisvártatva éktelen rikácsolásba fordul – teljesen tönkretéve a koncertet. Ha – minden vendég legnagyobb egyetértésétől kísérve – kivezetik az illetőt a teremből, perceken belül akad követője. Sokszor olyasvalaki, aki az imént még a rendbontó kidobását követelte.

Mindezidáig nem sikerült elfogadható magyarázatot találni arra, hogy miért hívják az összes, egymást nem ismerő rendbontót Pálnak, és hogy fordulhat elő, hogy egy este ennek az egyébként viszonylag ritka névnek – szélsőséges esetben – akár hét-nyolc viselője is megjelenik ugyanazon a helyen. Az is furcsa körülmény, hogy az elmúlt négy évben nem volt rá példa, hogy ugyanaz a Pál nevet viselő rendbontó kétszer került volna a biztonságiak látókörébe.