Robotpilóta

Philip aznap, amikor felesége végül végérvényesen kiadta az útját, éppen három éve volt nős, és éppen harmadszor ment el otthonról, hogy összejöjjön a házassága előtti időkben még naponta látott barátaival.

Az este jól sikerült: rettenetesen berúgott. Annyira, hogy ahhoz az egyébként minden emberben meglévő képességéhez kellett folyamodnia, amely a még épp mozgóképes részeget csodával határos, de részleteiben ismeretlen módon hazajuttatja.

Csakhogy – a gyakorlatilag öntudatlan – Philipet robotpilótája azon az ominózus hajnalon nem haza, hanem egyenesen anyja házához vitte, ahol aztán mély álomba merítette.

Édes otthon

A napokban újra a fülem ügyébe került a Hobo Blues Band – Édes otthon című dala. Azt hiszem, ez is olyan alkotás, amit a világ nagyobbik része valószínűleg nem pontosan ért, de magunknak senki közülünk nem tudná frappánsabban összefoglalni. Szerintem még az iskolában is, amikor verselemzésre kerül a sor, elfogadható válasz, hogy tanárnő, ez magáért beszél, ehhez nincs mit hozzátenni.

„Hányszor hallom, mondják: ó édes otthon,

Erről nagyon hamar le is kellett szoknom.

Anyám a konyhában gyászolta magát,

Kocsmába küldött, hogy hozzam el apát.

Szóltam: Fater, jöjjön haza hát,

Húsz forintot adott, hozzak még piát.

A bátyám melózott, megunta hamar,

Elment, már nem is tudom svéd-e vagy magyar.

Évente hazajön, önmagától részeg,

Visszahívja mindig, ó a családi fészek.

Asztalra borulva egész este sírt,

Vegyek majd neki Kerepesen sírt.

Falvédőmön ez áll:

Az édes otthon visszavár,

Visszavár.

Presszó előtt állnak bizonytalan lányok,

Közöttük éhesen, nyugtalanul járok.

Át kellene jutnom még ezen a poklon,

Bableves csülökkel, vár az édes otthon.

Lemegyek a térre, sör és kártya vár,

Zsebemben két ásszal már nem érhet kár”.

Család a szólamokban, meg a gyakorlatban, darabokban, önjelölt mártír, alkoholista, ebből hozd ki, menekülünk, elszállunk, csak sajnáljanak minket, akkor jó, falvédőre való, visszavár, aha, nem mi tehetünk róla, hanem a környezetünk, de nehéz nekünk, gulyáskommunizmus, pontosan tudjuk, de nem csináljuk, langyos vízbe hugyozunk, megoldjuk okosba.

Prezentáció

– Be akarunk vonni egy projektbe.

– Ti? Ez hatáskör túllépés! Miről van szó egyébként?

– Majd holnap elmondom.

– Küldj valamit róla írásban, hogy lássam, nagyjából miről van szó, mihez kapcsolódik, vagy valami.

– Nincs még leírva semmi.

– Micsoda? Ha nálatok erről nincs egy prezentáció, akkor a dolog nem is létezik.

– Jó, hát egy slide van…

Fedele úr és a pince

A házunkban van egy nagyobbacska, sarkában még vizesblokkal is rendelkező tárolóhelyiség. Néhány hónapja elromlott valahogy a zára, és senki nem tud bemenni. Illetve Fruchtsam néni nem tudott bemenni. Ugyanis csak ő próbálta meg.

Sopánkodott, említette sok mindenkinek, és azt is hozzátette, hogy bentről zajokat hallott, és ezért rossz előérzete van ezzel a pincehelyiséggel kapcsolatban. Nem akarom elhallgatni: nekem is szólt. Nem lenne elegáns, ha magyarázni próbálnám, hogy én miért nem tettem valamit. Elég annyi, hogy nem tettem, és kész.

Egyedül Fedele úr volt az, aki meghallgatta Fruchtsam nénit (vagy Úrasszonyt, ahogy ő nevezte). Bólintott, és arra kérte az idős hölgyet, hogy nyugodjon meg, a legjobb tudása szerint fog eljárni az ügyben.

Lement a pincébe, és bekopogott. Nem jött válasz. Kopogott még egyszer, de arra sem reagált senki. Ekkor – anélkül, hogy hallgatózni próbált volna – fennhangon elmondta az ajtó előtt, hogy őt úgy tájékoztatták, hogy valaki rendszeresen ebben a helyiségben tartózkodik – alighanem jogtalanul. Mindezek következtében pedig meg fogja próbálni kideríteni, hogy mi történik itt.

Várt egy kicsit, hátha válasz érkezik. Nem érkezett. Kiment a ház kert felőli frontjára, és megállapította, hogy a bukóablak határoló rudazata sérült, az ablak maga pedig félig nyitott állapotban van. Benézett, és körüljáratta szemét.

Ezután felment a lakásába, ingét magán hagyta, de pantallóját alul pántos melegítőnadrágra cserélte, néhány A4-es lapot, egy tollat, valamint egy nagyobb kartondobozt vett magához, és visszament a pinceablakhoz. Kiakasztotta a sérült zárszerkezetet, és leereszkedett. (Egész életében kitartóan sportolt, ezért előrehaladott kora nem akadályozta meg abban, hogy bejusson).

Kisvártatva néhány ruhát, egy kis gázfőzőt, egy zacskónyi pipere felszerelést, két pár cipőt, és még pár ingóságot rakott ki az ablakon, majd maga is kimászott. A felhozott holmit gondos rendbe szedte, és elhelyezte a kartondobozban ott, ahol a pince felé kell fordulni. Miután ezzel végzett, a doboz tetején tételes jegyzéket írt az egyik lapra az általa talált tárgyakról, és egy nyilatkozatot illesztett az aljára arról, hogy azokon kívül más nem volt a helyiségben.

Innentől kezdve csak várnia kellett. Alig fél óra múlva meg is érkezett egy középkorú férfi. Rögtön sejtett valamit, de azért – mintha az a legtermészetesebb volna – lement a lépcsőn, majd persze hamarosan visszajött, és bizonytalan kérdően nézett Fedele úrra.

– Jó napot kívánok, Fedele Péter vagyok – szólt az úriember. Amennyiben nem tévedek, Ön a házunk pincéjében lakik, noha erre – legjobb tudomásom szerint – nincs hivatalos felhatalmazása. Amennyiben nincs igazam, kérem, mutassa meg az okiratot. Az önkényes lakásfoglaló természetesen semmilyen irattal nem tudott szolgálni. Ezt csak onnan tudhatjuk, hogy nem mutatott semmiféle papírt, illetve hogy meglepetten ingatta fejét. Fedele úr folytatta: – Felhoztam a lent talált ingóságait, kérem, nézze meg őket a dobozban, és vesse össze a listán szereplő tételekkel. Amennyiben a lajstromot korrektnek és hiánytalannak találja, kérem, itt írja alá.

Én éppen ekkor érkeztem haza. A pincelakó még mindig nem jutott szóhoz, a doboz tartalmát babrálta újra és újra, mintha az időt akarná húzni, de aztán be kellett látnia, hogy abból nem hiányzik semmi és a lista is teljes. Némán elfogadta a feléje nyújtott tollat, és aláírta a nyilatkozatot. Fruchtsam néni és én voltunk a tanúk.

Fedele úr megköszönte az együttműködését (és a miénket persze), a férfi pedig – motyogva – szintén köszönetét fejezte ki, bár hangsúlyából hiányzott az igazi meggyőzőerő, inkább szinte kérdő bizonytalanság bujkált benne. Fogta a dobozt, és lassú léptekkel elment.

Polarizált filozófia

Az egész gyerekkoromat végighunyorogtam, mert nem volt napszemüvegem. Lehetett volna, illetve volt is, de azokban is csíknyira kellett összehúznom a szemem. A világ kevésbé volt éles fényű, de valami láthatatlan módon mégis ugyanazt éreztem, mintha az lett volna. (A kitágult pupillákon a végelszámolásnál több bántó fény jut be, mint az összeszűkülteken napszemüveg nélkül).

Aztán felfedeztem, hogy vannak a fényt polarizáló lencsék. Azóta nem kell hunyorognom, a bántó, fehér, szórt fények nem jutnak el hozzám, csak a színek és a kontrasztok. (Meg látom a vízfelszín alatt nem sokkal úszó halakat is). Szoktam mondani, hogy nézzétek az eget, ilyen kéket még nem láttam. Aztán amikor nincsenek elájulva, kapcsolok, hogy ja, ezzel nézzétek meg. És elájulnak.

De emiatt felmerül, hogy ez nem a valóság, hogy ilyen tulajdonképpen nincs. Mert mi a valóság? Amit napszemüveg nélkül látunk? Nem az, amit az összetett szemű rovarok látnak? És/vagy akiknek minden a kék valamilyen árnyalatában játszik? Vagy akiknek a visszavert ultrahang alapján áll össze a kép? Egyik sem a valóság. A valóságot nem lehet látni, csak nézni.

Egyszer egy ocsmány novemberi délutánon összefutottam Lacival. Egy narancsszín üvegű szemüveg volt rajta. Rögtön elkértem. Ahogy felvettem, a világ gyökeresen megváltozott. Locsogó, túlzó napfényben úszott minden, és meleg lett.

Most nyáron újra láttam pár ilyen szemüveget. Idén ősztől ezt szánom a saját valóságomnak.

Mese sajt

Szomorúan látom, hogy újra kapható a Mese Sajt. Annak idején a napköziben kerültem vele a kívántnál nagyobb közelségbe. Színe vészjóslóan mélybarna volt, szagában és ízében a rothadás úgy kombinálódott az émelyítő édeskésséggel, hogy az fogyasztását a dögevéssel tette egylényegűvé. Amint megforgattam a számban, gyomrom és nyelőcsövem uralhatatlan, pánikszerű, görcsös összehúzódásokkal parancsolt rám öklendezést. (Később az Unicum váltott ki belőlem hasonló reakciókat, de azokon – az évek során – sikerült felülkerekednem).

Linda

Az alkotók szándéka szerint volt vajon valami magasabb rendű célja annak, hogy Linda destruktívan, patológiásan viszonyult a férfi nemhez? Nem győzte eleget büntetni Tomit. Az ítélet minden alkalommal a férfiasság bátortalanul vélt, vagy valós érzetétől való maradéktalan megfosztás volt. És mindig végrehajtatott. Epizódonként legalább háromszor.

Vakbél

A Bodies kiállításon olvastam egy magyarázó szövegben, hogy „a vakbél jelzi a vastagbél legelejét”. Stimmel. Én is úgy tudtam, hogy semmi dolga a szervezetben, és minden további nélkül el is tudom képzelni, hogy amint szikével közelítenek felé – nyilvánvaló szükségtelenségét leplezendő – felpattan, és már mondja is: „Jó napot kívánok, üdvözlöm Önöket abból az alkalomból, hogy a vastagbél kezdőpontjához érkeztek. Erre parancsoljanak továbbfáradni”.

Ragazzi

Nem helyrehozhatatlan hiba, de sajnos megtörtént, hogy a gimnáziumban nem tanultam meg olaszul, noha akkortájt a nyelvtanulás volt az, ami a legkönnyebben ment. Így történhetett, hogy amikor a nővéremékkel Olaszországban nyaraltunk, az egyik alkalommal zsömlét ettünk kenyér helyett, ugyanis a panino szót ismertem, a pane-t nem.

Akik pár évvel később segíteni hívtak, hogy közvetítsek egy a balatoni házát kiadó hölgy és olasz fiatalok között, azt hitték viccelek, amikor azt mondtam, hogy engem ugyan tanítottak olaszul négy éven át, de én sajnos nem tanultam. A szóban forgó olaszok nálam is rosszabbul álltak, és a sajátjukon kívül egyetlen szót sem tudtak semmilyen idegen nyelven.

Rettenetes erőfeszítések közepette, mutogatva, gesztikulálva sikerült eljutni addig, hogy van elég hely számukra, és az ajánlott ár is megfelel. Ekkor azonban azt kérdezték, hogy lányokat felhozhatnak-e. Ahogy ezt megkérdeztem, mindannyian láttuk a nő arcán, hogy nem tartja jó ötletnek a dolgot. Talán ezért, talán nem, a srácok helyesbítettek, hogy ragazzi (fiúk), és nem ragazze (lányok), ahogy én értettem.

Megnyugodva fordultam a házigazda felé a helyesbített fordítással, de megrökönyödve kellett tapasztalnom, hogy erősen felháborodott, és azt kiabálta, hogy „ide buzik nem jönnek, az biztos!”. Magyarázni kezdtem, hogy nem erről van szó, de a taljánok a segítségemre siettek (talán, mert azt hitték, hogy még mindig nőkről beszélek?), és egymásra mutogattak, illetve karmozdulataikkal az egy csapat fogalmát próbálták kifejezni, végső soron azt, hogy itt fiúk lesznek csak, ők meg pár haverjuk(?).

A hölgy eddigre teljesen kikészült, és épphogy fokhagymafüzért nem vett elő a kiűzésünkre: hipp-hopp az ajtó előtt találtuk magunkat. Az olaszokkal egymásra néztünk, és a magunk számára a legkönnyebb értelmezési lehetőséget választva, kölcsönösen non-verbálisan fejeztük ki, hogy a nő nem normális.

A mai napig sem egészen értem, hogy mi történhetett. Lehet, hogy volt pár másik haverjuk, akik a környéken szintén kiadó házat kerestek, és csak azt akarták megtudni, hogy nekik is van-e elég hely?