Egy érvvel kevesebb a vegetáriánusoknak?

Magyar tudósok az emlősállatok egy teljesen új faját tenyésztettek ki. Az ízletes húsú, gyönyörű szőrméjű növényevők különlegessége, hogy haláluk nem ébreszt részvétet az emberekben, így sokak számára elfogyasztásuk sem vet fel erkölcsi aggályokat.

Az elsőre talán lehetetlennek tűnő jelenség hátterében a szóban forgó állatok személyisége áll. A tudósok a póniló méretű, de jellegében leginkább a szarvasmarhával hasonlóságot mutató állatok génjeibe életuntságot és halálvágyat kódoltak. De nem elégedtek meg ennyivel.

Az állatok természete egyszerűen elviselhetetlen. Gyűlölködnek, gáncsoskodnak, az emberek ellen irányuló terveket szőnek, minden alkalmat megragadnak, hogy árthassanak, ha máshogy nem, hát szavakkal. A tenyésztelepre látogató emberek háta mögött gúnyosan összesúgnak, kinevetik őket, rájuk ijesztenek, igyekeznek megtalálni, és otromba tréfák tárgyává tenni valamely testi tökéletlenségüket, és sorolhatnám. Ötletekből kifogyhatatlanok.

A kísérleti telep szabadon látogatható, sőt, ingyenes buszok viszik az érdeklődőket a szervezett túrákra, melynek során a vendégek megismerhetik az új fajt, vásárolhatnak vagy rendelhetnek húsából, vagy az étteremben is megízlelhetik őket. A szakemberek szerint az üzletek polcain legkorábban januárban találkozhatunk az újfajta húskészítményekkel.

Mókusok

M. Márton egy ködös reggelen arra lett figyelmes, hogy amint munkahelye felé tart, a busz utasai között egy mókus kapaszkodik fesztelenül, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. M. a többi embert fürkészte, hogy azok nem furcsállják-e az esetet, de úgy látta, hogy ügyet sem vetnek a bőrkabátos emlősre.

A busz végállomásán újabb mókusokat vett észre a távolban. Valószínűleg ők is munkába igyekeztek: táska, illetve A4-es formátumú mappa volt náluk. A jelenség a munkahelyén is megismétlődött. Négy további mókust vett észre.

Dél körül már nyugtalanítani kezdte a dolog, de mivel egyrészt az észlelt mókusok száma további növekedést nem mutatott, másrészt az eddigiekkel sem volt dolga – mert nem szólították meg, illetve mert olyan osztályokon dolgoztak, melyekkel nem volt közvetlen munkakapcsolata –, sikerült legyűrnie aggodalmát.

A hazafelé úton már teljesen megnyugodott, és mire az erdő szélén lévő óriási fában lévő odújához ért, el is felejtette az egész képtelen históriát.

Az agy kutatói

Egy agykutatásról szóló konferencián bemutattak egy számítógépes módszert. A képernyőn rövid időre megjelenik pár szám, majd mind eltűnik. A kísérleti személynek meg kell jegyeznie azok nagyságát és elhelyezkedését. Kicsit később üres körök követik őket, melyekre a számok növekvő sorrendjében kell rákattintani. A módszer – a szoftver forgalmazója szerint – az agy, a test többi részéhez viszonyított életkorát méri; azaz megmondja, hogy gondolkodásunkért felelős szervünk fiatalabbnak vagy idősebbnek hat-e, mint mi magunk általában véve.

– Maga szerint megalapozott ez a módszer? – kérdezi a konferencia egyik résztvevője egy másiktól a szünetben.

– Ebben a formájában nem. Talán a fittséget mérheti valamelyes pontatlansággal, annak is inkább csak egy parányi dimenzióját. Ha már az életkorral akarjuk összefüggésbe hozni, maximum annyit mernék sejteni, hogy a fiatalok, de különösen a gyerekek jobban teljesítenek ebben a feladatban, mert az ő agyuk a felnőttekénél sokkal inkább nagy mennyiségű információ – akár szűrés nélküli – befogadására van kiélezve. A felnőttek kevésbé képesek az ilyen finom részleteket megfigyelni és elraktározni, sokkal inkább hagyatkoznak a szintetizálás, és a logikai összefüggések keresésének módszerére, semmint a statikus információk összefüggésrendszerbe nem ágyazott elraktározására.

– Hm. Érdekes, amit mond. Maga valamelyik gyártó cégtől van, vagy agykutató?

– Egy főleg birkaagy specialitásokat készítő étteremben vagyok segédszakács.

Előrébb jutni

Nem tudom, mi lesz. Semmilyen tervem nincs, nem tudom, hol kéne tartanom, vagy hová kéne eljutnom. Ezzel együtt, valami furcsa módon, azt mégis tudom, hogy praktikusan mit kéne tennem ahhoz, hogy előrébb jussak. De képtelen vagyok megtenni. Hová jutnék úgy?

Ezért van az, hogy egyszerre vetem meg és irigylem Márkot, aki mivel egy olyan cégnél dolgozik, ahol sokat adnak az élettapasztalatból táplálkozó bölcsességre, halántékát őszesre festeti, és még arra is odafigyel, hogy egyébként fényes fekete haja le ne nőjön. Ma hívott, hogy kinevezték osztályvezetőnek.

Bassza meg, hát nekem magamtól is őszes a halántékom, sőt mindenhol őszülök! Igaz, osztályvezető se akar lenni egyetlen porcikám se.

A kétszázegyedik növény

Barnabás élt-halt a növényeiért, és ez meg is látszott rajtuk. Az ismerősei a csodájára jártak, el sem akarták hinni, hogy ezek az élőlények ilyen boldog egészségben élhetnek. Vagy kétszázat gondozott: az egyes fajták számára a nekik speciálisan legmegfelelőbb fényviszonyokat biztosította, rendszeresen öntözte őket, cserélte a földjüket (mindegyik gyökerei személyre szóló összetételű talajba mélyedtek), letörölgette a leveleiket, és egyáltalán: mindent megtett értük.

A kétszázegyedik növény más volt. Szemre nem volt semmi különös rajta. Zöld volt ugyan, mint a többiek, és kétségkívül pompásan fejlődött, de szépnek mégsem nevezném, illata pedig inkább szag volt. De ennél sokkal érdekesebb, hogy Barnabás egy kissé átalakított páncélszekrényben tartotta a kamrában, minden kíváncsi szem elől elzárva.

A nap huszonnégy órájában zárva tartott, vaskos acélszekrény alsó részében a Föld három legjobb fekete földjéből sajátos arány szerint kevert talaj helyezkedett el. A belső falakat (beleértve a plafont is) tükör borította, az alul elenyészni szándékozó fénynyalábokat pedig csillámló kőzetszilánkok szórták vissza a fotoszintézist végző sejtek felé. A napi tizennyolc órányi fényt egy különleges lámpa szolgáltatta, melynek színhőmérséklete éppen annyira tért el a Napétól, amennyire az a növény számára teljesen eszményi összetétel elnyeréséhez volt szükséges. Automatikus öntözőberendezés gondoskodott a vízellátásról, és – egy erre szolgáló segédberendezés közbeiktatásával – ugyanennek a részegységnek volt a feladata a megfelelő páratartalom biztosítása is. Természetesen a hőmérséklet is állandó értéket vett fel, és a széndioxid befúvó is folyamatosan működött.

A Wertheimen az előbb említetteken kívül még egy fontos részlet volt: a kémlelőnyílás. Ez egy körülbelül tenyérnyi golyóálló páncélüvegből, és egy rá illeszkedő, elhúzható fedlapból állt. Ezen egyrészt úgy lehetett benézni, hogy a tökély törékeny egyensúlya egy pillanatra se inogjon meg az otromba ajtónyitás miatt, másrészt Barnabás minden nap az itt kiszüremlő fénynél olvasta fel a növénynek kedvenc verseit, mielőtt a napi hatórányi sötét, csendes pihenő ideje elkövetkezett.

 

Lucifer

Lassan összeérnek a dolgok, és az ember látszólag teljesen különböző élményeket köt össze a fejében egy olyan képzettársítással, vagy logikai kapoccsal, ami korábban nem jutott eszébe.

Itt van például Lucifer esete. Lucifer egy kőkemény németjuhász volt. Amikor látogatóba mentünk a gazdájához, annak szóban és testbeszéddel egyaránt meg kellett értetnie a kutyával, hogy az esetemben nem az alapértelmezés szerinti eljárást kell követni, azaz meg kell hagyni az életemet. A bátyám magasabb polcon helyezkedett el: vele kapcsolatban a további utasításig nem elpusztítani parancs volt az alapértelmezés. Egyébként bárki könnyen bejuthatott a kertbe, de kifelé csak akkor vezettek lábnyomok, ha a gazdi ennek lehetővé tételére külön megkérte Lucifert. (A kerítésnek rontó, vadul ugató kutyák szeleburdiak, komolytalanok. Lucifer tudta, hogy ahhoz, amit ő szeretne, először be kell engedni a leendő áldozatot).

Az eligazítás után, ha áradóan barátságosnak nem is éreztem Lucifert, de a közvetlen életveszély árnyéka sem vetődött rám. Odáig merészkedtem, hogy elkezdtem simogatni. Ezt teljes ellazulással élvezte. Amikor azonban abbahagytam, nagyon csúnyán, és hitelesen morgott rám. Ha még jobban elhúztam a kezem, felkönyökölt, fogait villantotta rám, és mélyen a szemembe nézett: olyannyira fokozta rajtam a pszichés nyomást, hogy újra az életemért aggódtam. Ismerem a kutyák jeleit, tudom mikor jópofáskodnak, mikor blöffölnek; ez nem jópofáskodás, és nem blöff volt.

Ez még gyermekkorom egyik kedves emléke, és ugyan eszembe szokott jutni néha, de azért nem ezzel kelek és fekszem. Ma reggel azonban váratlan módon kerültem közelebb Lucifer lelkének megértéséhez. Bekapcsoltam a Bartók Rádiót, és épp egy duett felkonferálásába találtam bele. Kisvártatva egy a tenornál valamivel magasabb hangfekvésű úr énekelt. Először nem tetszett, és csak azért nem kapcsoltam odébb, mert épp foglalt volt a kezem, de aztán megéreztem, hogy ez nem egy egyszerű ének, hanem ennek az embernek a hangja valóságos hangszer, éneke messze és mélyen több a puszta dallamnál. Aztán bekapcsolódott egy hölgy is (ezért merek duettről beszélni). Semmivel nem maradt el a férfitől.

Teljesen átadtam magam az élvezetnek, amikor egyszer csak gyors vége szakadt a műnek, és bemondták, hogy egy részletet hallottunk. Hirtelen felcsapó csalódottságom a következő pillanatban dühbe fordult. Részletet?! Mert mi lenne az akadálya, hogy az egészet leadják?! Siet valaki?! Vasárnap reggel van! Száz szónak is egy a vége: a zenei szerkesztő halálát kívántam. Ilyen körülmények között persze esélyem sem volt megjegyezni, hogy miből hallottam részletet. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani a rádió munkatársának. Jobb is, hogy az ő nevére sem emlékszem.

 

Egészen mások voltak

Marci nagyon irigyelte azokat az óvodástársait, akiket nem csak, hogy egyedül nevelt az édesanyjuk, de apjukat soha, vagy csak nagyon kis korukban látták. Ezek az apák ugyanis egészen mások voltak, mint Marcié. Az érintett gyerekek elbeszélései alapján – egytől egyig bokszbajnokok, az ország első és sokáig egyetlen NSU-jának tulajdonosai, vagy titkosügynökök.

A költő és az aprósütemény

A két idős úriasszony, Melitta és Hildegárd kávéztak, és a feketéhez aprósüteményt eszegettek. A parányokból szinte túlzóan apró falatkákat haraptak le, és közben az irodalomról általában, és valamivel konkrétabban rég halott költőkről beszélgettek. Úgy belemelegedtek a diskurzusba, hogy a keserédes italból többször is töltöttek, és a süteményekből is több fogyott, mint rendesen.

Mire ahhoz az „alacsony sorból” származó költőhöz értek, akit arisztokrata gyökereik miatt távolságtartással kezeltek, de költészetében olyan tüzet éreztek, melytől viszont képtelenek voltak távol tartani magukat, már alaposan kiszáradt a szájuk.

Melitta kért is egy pohár vizet; annál is inkább, mert gyomra is égni kezdett: a diós süteményből csak nagyon keveset tudott (volna) megenni bántódás nélkül, és most elszabadult szenvedélyében jócskán elvetette a sulykot. Hildegárd azonban nem hallotta a szelíd, csendes kérést, így tovább beszélt. Ráadásul olyanokat, amiket Melitta sem hagyhatott szó nélkül, így az izgalom (és a szomj) csak tovább fokozódott.

Melitta még kétszer próbált vizet kérni, de harmadjára már száraz ajkaira fagyasztotta a kimondani vágyott szót (vizet!), mert nem akarta Hildegárdot pont akkor félbeszakítani, amikor a költő egyik legmagasztosabb, a szerelemért odavetett életről szóló versét olvasta fel.

Gyengének érezte magát, ujjai kihűltek, tenyere nyirkos lett. Minden erejével próbált a versre figyelni, ami csodálatos módon sikerült is neki: egy idő után a költemény szárnyára vette, és csak repítette anélkül, hogy állapotáról tudomást venni engedte volna. Látása elhomályosult, már nem hallotta Hildegárd hangját, a költemény valami égi csatornán át jutott egyenesen a lelkébe, és mire az utolsó szavak elhangzottak, már halott volt.

– Jaj, Istenem! – kiáltotta Hildegárd, mikor a felolvasást befejezte, és a kötelező hatásszünetet megtartotta. Észrevette, hogy baj van.

– Hozok neked gyorsan egy kis vizet – tette hozzá sietve, aggódón, és elkésve.

A szomorú eset óta még nagyobb csodálattal néz a költőre, és végleg megadta magát neki, átlépett kisszerű távolságtartásán, mert példázatként tapasztalhatta meg a művész és művészete mindent elsöprő, a mennyországban fogant, lenyűgöző erejét.

Már tényleg elkerülhetetlen

A férfiak köztudottan csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor az már tényleg elkerülhetetlen. Ervin – az aranyerével – például akkor, amikor zsinórban a negyedik éjszaka álmodta – komoly fájdalmak között –, hogy titkosügynökök egy különösen elszánt csoportja három darab Micimackó formájú, irreálisan nagyméretű pendrive-ot helyezett fel a végbelébe, és felkényszerítette őt az ötvenhárom órás Isztambul-Teherán buszjáratra.