Hogy Henson kapitány nem tudott teljesen megbocsátani nekünk azért, amit tettünk, az rögtön kiderült: az első adódó alkalommal el kellett hagynunk a hajót. De hogy milyen mélyen is bántódott meg valójában, azt csak akkor értettük meg, amikor láttuk, hogy az értünk küldött csónakban egy jegesmedve evez hátra-hátrafordulva, hogy szem elől ne tévesszen minket.
Mim van?
Délután még volt a fejemben valami, egy lezárt partíció, amit nem tudtam olvasni, csak azt éreztem, hogy valami tennivaló van oda feljegyezve. De aztán ahogy hazafelé ballagtam, szinte észrevétlenül megkönnyebbültem, már nem nyomasztott a homályos körvonalú teher.
Tettem-vettem egy kicsit, bár ha őszinte akarok lenni, nem tudok elszámolni az eltelt idővel. Mindenesetre megéheztem. – Akkor csinálok egy lecsót, minek cifrázzam – gondoltam magamban. Ahogy a hagyma helyéhez léptem, rögtön hozzáférhetővé vált agyam elzárt rekesze. Az volt odaírva, hogy: vásárolni.
Kevés dolgot tudtam életemben olyan biztosan, mint azt, hogy én most semmilyen körülmények között nem fogok boltba menni. Úgyhogy megnéztem, mim van.
Fogtam a paprikát és a paradicsomot, felvagdaltam őket, meg hozzá egy kicsit a már megkezdett erőspaprikából. Közben jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy még egy komplett zsömlém is van, meg két tojásom és viszonylag sok tejem. Olajat csordítottam a lábosba, egyszerre beledobtam a paprikát (az erőssel együtt), meg a paradicsomot. Kicsit megemeltem a lángot, hogy kapja meg hirtelen, aztán újra lecsendesítettem, hadd fortyogjon magában. Kapott vegetát és kurkumát, majd észrevettem, hogy szójaszószom is van. Abból is öntöttem egy kicsit, és ahogy visszaraktam volna a helyére, egy hátul rejtőző édes-csípős chili szószra lettem figyelmes. Ebből is tettem bele bőven. Mostanra már kifejezetten jó illata lett, úgyhogy a túlvariálás hibáját elegánsan elkerülve összeforgattam, összerotyogtattam egy kicsit, és belecsaptam a két tojást. Megint elkevertem, lezártam a gázt, és visszatettem rá a fedőt egészen addig, amíg tálcára tettem az első pohár tejet meg a zsömlét, és tányért vettem elő. Tíz percig készült, és négy percet élt.
Éjjelnappali
Úgy látom, alapvetően háromféle ember jár ide a sarokra, az éjjelnappaliba. Az első csoportról semmi különöset nem tudok mondani (én is ide tartozom). A másodikat azok alkotják, akik szokatlan öltözködésükkel / frizurájukkal / hangjukkal / gesztusaikkal jelentősen eltérnek az átlagtól – de mint vásárlók teljesen szokványosnak tekinthetők: kérnek ezt-azt, kifizetik, köszönnek és elmennek. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik idegenkedéssel / gyűlölettel / lenézéssel / elképedéssel / gúnnyal a szemükben és szavaikban keresik csoporttársaik egyetértő pillantásait, szavait. Miután a második csoportba tartozó kiment az üzletből.
Ambrose Bierce – A barát és a hóhér lánya
Még nem végeztem Ambrose Bierce összes novellájával (amúgy – praktikusan – egy kötetbe gyűjtötték őket: Szukits Könyvkiadó, 2003.), de most, hogy A barát és a hóhér lánya címűt épp elolvastam, nem tudom már megállni, hogy le ne írjam erről az íróról, hogy nem elég, hogy nekem különösen tetsző, cinikus humorba hajló tárgyilagossággal tudott írni olyan dolgokról, amikről az ő idejében nem volt szokás így írni, nem elég, hogy történetei rendre sajátos fordulatot vesznek ahhoz képest, mint amire az olvasó számít, hanem az az elképesztő, hogy olyan ismeretei voltak az emberi természetről, hogy annak a teljes körét meg tudta rajzolni a mennyországtól a pokolig (vagy fordítva) – akár pár oldalon is.
A barát és a hóhér lánya – számomra – pontosan erről szól. Zseniális, ahogy Bierce mindösszesen csak az egyes szám első személyben mesélő főhős szavait használva juttatja felszínre a lelkében és agyában felrémlő kételyt, és ugyanakkor jelet ad az olvasónak azokról az érzésekről, melyeknek a főszereplő saját maga nincs tudatában. Kíváncsi lennék, a különböző olvasók hol veszik észre, hogy egy köríven követik az írót, ami csak egy bizonyos ponton záródhat be.
Új kezdemény
Már most át tudom érezni, hogy ha majd nyugdíjas leszek, órákon át fogom nézegetni a növényeimet, külön figyelmet szentelve minden apró változásnak. És amikor az órámra pillantok, és előbuggyan belőlem a költőinek induló, de az addigra a felhalmozott bölcsességem által szónokivá nemesedő kérdés, hogy úristen, már dél van?!, majd azt válaszolom magamnak, hogy na és.
(Vegyük észre a most kibújni készülő új kezdeményt).
Ugye nem?
– Tehát maga egy olyan – valljuk be, nálunk ritkaságnak számító – vállalkozó, aki egyfajta belső késztetéstől és elkötelezettségtől vezetve kényes arra, hogy ne fordulhasson elő csúszás, és amit (határidőre) kiad a kezéből, az a lehető legközelebb álljon a tökéleteshez.
– Így van, ezt vallom.
– De akkor ez a téli gumikkal szerelt autó, amivel idejött ajánlatot tenni ezen a verőfényes július végi napon, ugye nem az öné?
A munka látszatának keltése
Engem igazán nem zavar, ha nem dolgozik valaki, de az igen, ha a munka látszatának keltésével nekem okoz kényelmetlenséget. A takarítónő minden reggelre félresöpri a billentyűzetet és az egérpadot, rajta az egérrel. Sokszor az így lecsúszott kábeleket is újra és újra ki kell húznom az asztal mögül, hogy ne nyújtózkodva kelljen gépelnem. Ugyanakkor az asztalon lévő porrétegnek és koszfoltoknak már évek óta nevük van, olyan jól ismerem őket.
Felbolydulás a cégnél
Elég nagy felbolydulás van most a cégnél. Kiderült ugyanis, hogy a nagyfőnök a meghatározó projektek egy részében egy cerkóf tanácsaira alapozva hozta meg a döntéseit. (Aztán arra is fény derült, hogy a „tanácsadónak” állandó szerződése is van nálunk – egy csinos összegről). De – furcsa módon – a zavart nem is ez okozza, hanem az, hogy az élet pont ezeknek a döntéseknek a helyességét igazolta. A csőd szélére a többi miatt kerültünk.
Gyűlölök bütykölni
A Pif által felkorbácsolt alkotási vágy – már ami a megtestesült dolgok létrehozását illeti – azért nem vált valósággá, mert a bütykölést, barkácsolást, szerelést a gyakorlatban gyűlöletes, dühítő, keserves kényszer-tevékenységként élem meg.
Gyűlölöm, hogy a bicikli V-fékjének betét-cseréjekor hiába teszem be az előző szakasztott mását, mégis állítgatnom kell a féket, pedig direkt nem húztam utána, ahogy kopott a betét, pontosan azért, hogy a betétel időpontjára legyen optimalizálva a rendszer, csak be kelljen pattintanom, és helló.
Gyűlölöm, hogy számomra érthetetlen okból mégis kijjebb kell engednem a bovdent, játszanom kell a kibaszott milliméterekkel, megint hozzá kell nyúlnom ahhoz a finomhangoló csavarhoz, ami nem bírja, ha hozzányúlnak, és csodálatosan hamar elnyíródik a feje.
Gyűlölöm, hogy három fékpofa simán kijön a helyéről, de a negyedikbe egy csavarhúzót kell beledöfni, hogy ki tudjam cibálni.
Gyűlölöm, hogy teljesen lehetetlen szögből, épp csak ujjbeggyel hozzáférve kell szenvednem.
Gyűlölöm, hogy nincs egy határozott végpontja a pofa állásának, mert a gumi(szerűség) és a nem teljesen rugalmatlan fém találkozása sosem ilyen. Ezért nem tudhatom, hogy én nem toltam be eléggé (de ha beszarok se megy beljebb), és azért nem megy be a helyére a hátracsúszás-gátló pöcök, vagy a gyártási szórás miatt.
Gyűlölöm, hogy egy-egy ilyen – tényleg a legapróbbak közül való – kis beavatkozás után is addig moshatom a kezemet szappanos vagy ultradermes forró vízzel és kefével, amíg már a bőr is lejön az azbeszttel együtt – hogy aztán kiderüljön, mégis újra hozzá kell nyúlnom az egész tetves szarhoz.
Gyűlölöm, hogy ötvennyolc elütést kell kijavítanom, míg ezeket a sorokat írom, mert a gyűlölködés jelentősen rontja a koncentrációs képességemet, és már azt is szarul csinálom, amit egyébként szeretek.
Viszont mélységesen egyetértek azzal, hogy nem lehet szabadon fegyvert tartani.
Pif
Nekem valami miatt nem voltak gyerekkoromban különböző magazinjaim, meg képregényújságaim. A Hahoták tartalmát is kölcsönpéldányokból dolgoztam fel. Egyedül a Kockásnak voltam elkötelezett vásárlója. Sok szereplőjét kedveltem, de Pifnek biztos helye volt a dobogón.
Pif karaktere alighanem aktívan alakította a kutyákról alkotott nézeteimet, illetve fordítva is: saját tapasztalataimból kiindulva kicsit sem lepett meg, hogy eb létére ilyen eszes, talpraesett. Máig bennem él az érzés, amit akkor éreztem, amikor valami új találmánnyal, gépezettel állt elő: szerettem volna én is alkotni valamit, ami jó valami kihívó probléma megoldására, és működik. Rengeteget dédelgettem ehhez hasonló gondolatokat – bár a konkrét megvalósítás egyelőre várat magára.
Pif állandó partnerének, Herkulesnek a figurája is finomra hangolt alkotás volt. A bagzó kandúrok idegtépő hangjára fékezhetetlen (de hivatalból üldözendő) éneklési vágyával, konfliktus kereső attitűdjére pedig verekedéseivel, illetve az arcán állandó dizájnelemként megjelenő ragtapaszával utaltak a szerzők. A munkához való viszonya is életszerűnek tűnt: nem szeretett, és érdemben nem is tudott dolgozni. Pif ebben a tekintetben is éppen az ellentéte volt.
Különösen hálás voltam azért, hogy közös kalandjaik jelentős része űrexpedíciókban öltött testet, melyek elméleti és technikai hátterét Szépalmási professzorral teremtették meg, és Krapulax ellen kellett megvédeniük.
A mindenkori gonosz – ahogy azt nyolc évesen el is vártam – mentes volt a jó tulajdonságoktól, de nem volt hülye. Világuralmi törekvései soha nem voltak eleve halálra ítéltek: érvényes próbálkozásokat hajtott végre, és a szükségképpen bekövetkező kudarc ellenére is lehetett tudni, hogy hibáiból tanulva fog visszatérni a következő havi számban.
Egyetlen hiányérzetem maradt csak kedvenc kutyahősöm kapcsán: tengernyi önmagáért beszélő kvalitása is kevés volt ahhoz, hogy rájuk alapozva meggyőzzem szüleimet, őrültség lenne tovább élni kutya nélkül. (Évekkel később ez a probléma egyébként egészen más körülmények között, de megoldódott).
egypercesek 