Van egy – a mai időkben különlegesnek számító – képességem: tudok kalkulálni az idővel. Oda tudok érni a megbeszélt helyre, a megbeszélt időpontban. Nem lepődöm meg, hogy nem jön azonnal a busz, hogy forgalom van a városban, hogy több a piros lámpa, mint a zöld, hogy az előző dolgom nem hét percig, hanem háromnegyed óráig tart, stb… Ez általában arra jó, hogy van időm várni másokra.

Pénteken vonattal a Balaton felé indulni klasszikus rémálom. Hacsak az ember oda nem ér időben. Ebben az esetben ugyanis ráérősen válogathat a szabad helyek között, a három legszimpatikusabb közül az igazit kisorsolhatja kockadobással, majd a nyertes ülésen elhelyezkedve figyelheti a hivatalos indulás időpontja után közvetlenül, vagy kicsit később érkezőket. Az útról azért ők sem maradnak le, mert a MÁV is vállal mondjuk 4 perc csúszást, amit a táv egésze alatt további fél órával fejel meg, hogy – a szeretteikért időben az állomásra érkezők kárára – helyreálljon az egyensúly.

Megvettem a jegyet Füredre. Olyan hatékony voltam, hogy még a Hungary Info Szelvényfüzet egyik vonatkozó lapját is felhasználtam (33% kedvezmény). Megkaptam a visszajárót, és elindultam kifelé. Már az üvegfalon kívül kapcsoltam, hogy túlságosan szépen kerekedik a visszakapott pénz ahhoz, hogy stimmeljen egy 70-re végződő árhoz. Jobban szemügyre véve láttam, hogy kétezerig kaptam csak vissza. Rövid vívódás után arra jutottam, hogy tudatos fogyasztó leszek, és nem legyintek rá a 630 Ft-ra, hanem vállalom a kellemetlenséget.

Visszamentem, és kiterítettem a pénzeket, hogy ennyit kaptam. A pénztáros pedig elsorolta, hogy pontosan milyen címleteket adott vissza nekem – hiszen tételesen emlékszik mindre. Erre én azzal hozakodtam elő, hogy akkor ehhez hasonlóknak lennie kell nálam, mivel csak azzal a húszezressel érkeztem, amivel fizettem. Márpedig nálam csak tizennyolcezer Ft van. (Persze kint odaadhattam volna valakinek, így is előállhatna ez a helyzet). A hölgy egy kicsit meg volt bántva, és azt mondta – gesztusai alapján végső érvként(?)–, hogy akkor le kell zárnia a pénztárt és végigszámolni mindent. Nem örült a válaszomnak: Rendben.

Elment hátra, kollégái megnéztek maguknak bentről. Közben elemeztük a helyzetet a szintén ott sorbanálló idősebb úrral. Ő is biztos volt benne, hogy csak a kerek címleteket kaptam meg. (Nekem egyébként kezdett derengeni, hogy voltak ott bent valami kétszázasok is, de a tálcára már nem kerültek rá, aztán jött a következő… így alakult ki a helyzet).

Visszajött a pénztáros, felírta a nevem, címem, telefonszámom. Megpróbáltuk kitalálni, hogy mi történhetett, de minden eshetőséget kizártunk. (A közvetlenül utánam lévők csak nyolcvan Ft-ot kaptak vissza, ők sem tehették el az én pénzemet). Ahogy látta, hogy nem haragszom rá, nem vádolom, sőt elismerem, hogy figyelmetlen voltam, későn kapcsoltam, a vonásai kisimultak valamelyest. Elnézést kértünk egymástól az okozott kellemetlenségért, és abban maradtunk, hogy ma megcsinálják a standot, és holnap felhívnak, hogy mire jutottak.

A figyelmetlenségem és a tudatos vásárlói létre törekvésem együttes eredményeként szívott az idősebb úr, akinek át kellett állnia egy másik sorba, szívott a pénztáros, akinek lesz dolga bőven ezzel az üggyel kapcsolatban, és szívtam én, aki ott álltam plusz negyed órát, és holnap – reményeim szerint istentelen elektronikus zenei hangnyomás közepette – fogadhatok majd egy hívást.

Ezt végiggondolva ugyan adódik, hogy ennyit messze nem ér 630 Ft, mégis újra hasonlóképpen cselekednék.