Megint elolvastam egyet az Új-Kaledóniai mítoszok közül – A halál és a jam eredete címűt. Az egyik szemem sír, a másik nevet.

Azért nevet az egyik, mert értem (vagy érteni vélem) a történetet: úgy tűnik, hogy semmi kulturális vagy az idők homályába vesző háttértudásra nincs szükség ahhoz, hogy felfogjam, mi történik, nem úgy, mint a gyíkemberről szóló történet esetében, ahol csak találgatni tudtam.

De ez a mese ismerős valahonnan. Egy fiú patkánnyá változott (ezt mondjuk ellenzem), hogy egy kis felfedező körútra induljon. A föld belseje felé vette az irányt, ahol az alvilág urával, egy öregemberrel találkozott. Az öreg rendesen megvendégelte a látogatót, de a jamból nem adott neki. Azt mondta, hogy ez klasszikuson olyan élelem, amit csak ő ehet. A fiú ezért egy alkalmas pillanatban ellopott egy darabot, és hazavitte. Ott aztán látták, hogy ez tényleg finomabb, mint bármi, amit eddig ettek, ezért a főnök kiadta, hogy mindenki változzon valami mássá, mint ami, és lopjon még a növényből. Az akció után ültetvényt hoznak létre, és innentől kezdve nem lesz gond a jam ellátással.

A küldetés kudarcba fulladt: az alakváltó tolvajokat leleplezték. Az idős úr pedig úgy döntött, hogy pedagógiai célzattal átáll az emberhúsra, és a törzshöz közvetlenül odatelepíti a halált – vezető beosztásban. Innentől kezdve halandók az emberek.

Szóval az szomorít el valamelyest, hogy pont az eredendő bűn gondolata az egyik, ami ennyire univerzális az egész világon, ami valahogy kipattan az emberek fejéből akkor is, ha óceánok választják el őket egymástól. Miért nem tud az ember meglenni anélkül a semmirevaló hit nélkül, hogy már a sípszó elhangzása előtt bajt csinált? Miért az az alapértelmezés, hogy örüljünk, hogy egyáltalán arra van lehetőségünk, hogy – megfelelő életvitel esetén – legalább saját magunk számára enyhítsük a büntetést? Végülis megvizsgálta valaki valaha, hogy tényleg csak félelemre és bűntudatra alapozva lehet emberek elé célt állítani, vagy kordában tartani őket?

Emlékszem, gimnazista koromban reggelente AC/DC-t tettem a walkmanembe, ütközésig feltekertem a hangerőt, és csak így voltam hajlandó kilépni az utcára, hogy az iskola felé induljak. Ez a fajta zene határtalannak tetsző energiával töltött fel, amit a megbotránkozó idős utasok rémült arca, és a fülem mellől áramló, a külvilág számára tisztán kivehető számokat magukban vidáman dúdoló, munkába igyekvő ex-rockerek erkölcsi támogatása csak tovább fokozott. Megállíthatatlannak éreztem magam – hacsak nem kellett röpdolgozatot írni.

Egyetemista koromban szomorúan vettem tudomásul, hogy a rock meghalt. A Deep Purple, az AC/DC, az Iron Maiden lelassultak, érdemi új együtteseket pedig nem alapítottak többé. Az elektronikus zene felé fordultam, illetve nyugodtan láttam hozzá, hogy a továbbiakban már nem gyarapodó rock műfajának legértékesebb darabjait szépen lassan magaménak tudhassam.

Pár napja azonban láttam a Tenacious D and the Pick of Destiny című rockoperát, és nem kevesebbre döbbentem rá, mint arra, hogy a rock haláláról kialakított elképzelésem egyszerű tévedés. A film két tehetséges, kedves idiótáról szól, akik rocksztárok akarnak lenni, de szüleik ezirányú törekvéseiket nem támogatják.

A történet szövése végtelenül egyszerű, bele sem akarok menni, csak azt említem meg, hogy akik attól tartottak, hogy a rock az ördögtől való, azoknak meg kell tanulniuk együttélni azzal a vészterhes gondolattal, hogy igazuk volt. Kiderül, hogy a műfaj nagyjait az köti össze, hogy mindahányan egy, az ördög szemfogából származó pengetővel nyüstölték gitárjukat, azaz nem a saját, hanem a gonosz erejéből lettek óriássá. Persze a főhősök is megszerzik a pengetőt.

Az első ránézésre bárgyú történetet kitűnő muzsika emeli a magasba: a párbeszédek jelentős része dalban zajlik. Ezen kívül elegáns, ahogy a főszereplők pont annyira veszik komolyan magukat, mint pl. Bud Spencer és Terence Hill: egyáltalán nem.

Szóval tényleg úgy néz ki, hogy akik arról énekeltek, hogy rock’n’roll will never die, azoknak így vagy úgy, de igazuk lett. Most már én is így gondolom.