Csendben

Giuseppe – maffiózóként – csak arra vágyott, hogy ha eljön az ideje, csendben, nyugodtan halhasson meg, nem tucatnyi fülsiketítően kereplő géppisztoly záporozó golyói által szétszaggatva. Amikor valóban eljött az utolsó délutánja, egyetlen lövést kapott hátulról – egy hangtompítós fegyverből. (Meg egy másikat persze, a biztonság kedvéért). Barátai úgy emlékeztek az esetre, mint olyanra, ami figyelmességével a könnyekig meghatotta volna Giuseppét, ha a fejlövés késedelem nélküli és irreverzíbilis volta ebben meg nem akadályozta volna.

A rövidlátók nem álmodoznak

Brit tudósok kimutatták, hogy az álmodozók között szignifikáns mértékben kevesebben vannak a rövidlátók, mint a népesség egészében. A jelenséget azzal magyarázzák, hogy a gyakori távolba révedés edzésben tartja a fókuszálásban főszerepet játszó szemizmokat. (Ezek görcsös rögzülése idézi elő a szem működésének e kóros elváltozását – például a számítógéppel dolgozók esetében).

Fordítás kínairól

Jakab tudta, hogy ritka, egyedi tudással rendelkezni aranyat ér. Nem is volt versenytársa, amikor a krumpliszirom forgalmazó vállalkozás kínaiul értő embert keresett, akinek le kellett fordítania a zacskók hátuljára írt írásjeleket.

Jakab keze munkájának köszönhetően például az édes-savanyú szirmok magyar változatának hátulján a következő szöveg olvasható:

Az édes és savanykás ízek, mint a jin és a jang találkoznak egymással ebben az igényes fogyasztók számára megalkotott, prémium burgonyasziromban, hogy a keleti fűszerekkel karöltve az ízek harmóniájának egy magasabb szintjén egyesüljenek. A páratlan gasztronómiai élménynek hódolni bármikor érdemes, de baráti összejövetelek során különösen javasoljuk. Magában, saláták mellé vagy köretként egyaránt ajánljuk.

Megbízói olyannyira elégedettek voltak az igényes, a konkurens termékek színvonalát magasan meghaladó műfordítással, hogy pl. a szokásos 45 napos fizetési határidőt – saját kezdeményezéssel(!) – 15 napra csökkentették. Sőt. Meg merem kockáztatni, hogy annyira elégedettek voltak, hogy akkor sem haragudtak volna meg, ha megtudják, hogy Jakab egyetlen szót sem tud kínaiul, nem hogy az írásjelek titkát ismerné.

Poharak

Pár hónapja örömmel fedeztem fel a menzán, hogy olyan alacsony poharakat állítottak csatarendbe, amiket nem kell levenni a tálcáról, amikor visszavisszük az ebéd romjait, hanem beférnek a tartó szintjei közé.

Ma kiderült, hogy nem fejlesztés, hanem hiba történt. Rajtakaptak, hogy élek a fent említett lehetőséggel, és megkértek, hogy a poharat oda tegyem, ahova való: a pohártartó állványra.

Middle of the Road – Chirpy chirpy cheep cheep

Már hosszú évek óta ismertem ezt a számot. Mindig feldobott. Vidám, fülbemászó dallamát egy jó hangú nő keltette életre. Aztán mikor kapiskálni kezdtem az angol nyelvet, feltűnt benne egy furcsaság. Csupán a szöveg alapján talán észre sem vettem volna az ellentmondást, de ahogy az énekesnő tálalta, nem volt többé kérdés, hogy itt felmerül egy kérdés. A dal egy édesanya, sőt talán mindkét szülő (ideiglenes?) elvesztéséről szól. Anyu este még megvan, egy dalt is énekel, de reggelre köddé válik.

A szöveg így néz ki:

[…]

Last night I heard my momma singing this song

Ooh wee chirpy chirpy cheep cheep

Woke up this morning and my momma was gone

Ooh wee chirpy chirpy cheep cheep

Chirpy chirpy cheep cheep chrip

[…]

Olyan vidáman szól a dal, hogy okunk van azt gondolni, hogy a mama pillanatokon belül előkerül, mert csak arról van szó, hogy másik szobában aludt. Vagy hihetjük azt is, hogy rossz anyáról van szó, aki az eddigi tapasztalatok tükrében azzal teszi a legjobbat gyermekének, ha örökre eltűnik. A szöveg egyik megoldást sem erősíti vagy cáfolja meg.

A dal további részeiben, attól függően, hogy a fenti elképzeléseket el tudjuk fogadni, vagy ellenkezőleg: elutasítjuk, megnyugvásunk, vagy zavarunk tovább fokozódik, ugyanis az idézett refrén elé később sorrendben a Let’s go now / All together now / One more time now felszólítások hangzanak el olyan vidám, szinte nevetésbe hajló, energikus hangulatban, hogy az tényleg magával ragadja az embert. Kit érdekel, hogy hol az anyu? Énekeljünk!

A Pál utcai fiúk

Újra elolvastam A Pál utcai fiúkat Molnár Ferenctől, és arra jutottam, hogy Nemecsek Ernő nevét nyugodtan lehet kisbetűkkel írni. Ahogy olvasni kezdtem, szinte éreztem a kínt, amit gyerekkoromban kellett kiállnom. Azóta felszedtem annyi dörzsöltséget, hogy az egyes fejezetek között Ambrose Bierce novellákat olvasgattam.

Nem is tudom, hogy ez annak idején hogy nem jutott eszembe – mondjuk a Vadölővel. Annyira untam ugyanis a könyvet, hogy vitális érdekem lett volna valami mesterséges izgalmat csempészni mellé. Molnár Ferenc történetével sehogy sem tudtam azonosulni. Én valósnak tetsző dolgokról szerettem (volna) olvasni. Olyanokról, amiknek tétje van. Amit aztán érdemes eljátszani akár. De infantilis kisfelnőttek furcsa játékháborújának végtelen leírásával bíbelődni nem esett jól.

Ezek a gyerekek beteges örömüket lelték a hierarchikus, kvázi katonai szervezetek torzóinak működtetésében. A helyzetet súlyosbította, hogy előszeretettel magázták egymást, és tanúbizonyságot tettek arról, hogy gyerekként is rendelkeznek minden olyan készséggel, ami a bürokratává válásukhoz elengedhetetlenül szükséges. Eljárási szabályokat alkalmaztak, gyűléseket szerveztek és vezettek le, napirendi pontok fölött vitatkoztak, hatás- és jogköröket határoztak meg, stb. Becslésem szerint szabadidejüknek mindegy 7%-át fordították normális játékra.

Molnár Ferenc olyan, ún. balfaszokat jelenített meg regényében, akiknek a szájából hitelesen hangzott a “Hahó-hó” és “Huja-hopp” csatakiáltás(!) és a „papuskám”, mint vicces megszólítás. Elhittem én, hogy ezek az irodistanövendékek ilyeneket mondtak, csak nem voltam rájuk kíváncsi. A váltott szájas gittrágás a nyári vonatok belülről teleköpködött ablakainak szagát idézte fel bennem – szükségtelenül. Ezek után a szemem sem rebbent, amikor a hadsegéd egy azonnal átadandó üzenetet nem futva juttatott el a rendeltetési helyére, hanem lovaglósat játszva, és azt éreztem, hogy kémkedni a másik csapat főhadiszállása környékén, lélegzet visszafojtva lesni a bokrok alól annyira volt izgalmas, mint nekem átsétálni a B osztályba: semennyire.

Persze a legszerencsétlenebb hülye mind közül Nemecsek Ernő volt. Nyilas Misihez fogható hős. Az a típus, aki úgy hal meg, hogy a tornaóra alóli felmentése az arcára tapad, ő pedig ökölbe szorított kézzel megfullad. Az a fajta kisember, akit elkerül mindenféle szerencse, de megtalál minden szívás, aki mindig rosszkor van rossz helyen, akire ráverik akár más balhéját is, de a hőstettei soha nem derülnek ki, vagy ha igen, az előtte titok marad.

Ilyen körülmények között vánszorogtak a homályosuló sorok, a nyúló oldalak egészen a könyv végéig, ahol a szerző bevitt feltett kezű kis olvasóinak egy megrendítő ütést fejre, meg egyet öv alá. A háromszori fürdés (egy baleset, két balekság) miatt ugyanis Nemecsek tüdőgyulladást kapott, és – ősminőségének megfelelően – alaposan leesett a lábáról. De nem annyira, hogy agya sötét zugaiba kódolt pusztulni akarása ne korbácsolta volna fel erejét eléggé ahhoz, hogy el tudjon menni a grundra, a végső ütközetre.

Alaposan megrázott, amikor az általam addig unt, lesajnált kis hülye annyira súlyos állapotba került, hogy nagyon valószínűvé vált: meg fog halni. Sok volt az is, hogy szabó apját még egy akaratos, pökhendi megrendelő ugráltatta akkor is, amikor fia haldoklott. Semmibe vette, vastagon a kabátja mögé sorolta a tragédiát, és erre kényszerítette az apát is.

Nemecsek gyakorlatilag becsületbeli ügyet csinált abból, hogy meghaljon, és tartotta is a szavát. Pajtásai csúnyán elkéstek a jegyzőkönyv bemutatásával, melyben – hosszas ügyrendi vita után – kijavították Ernő nevét és minősítését. A srác már nem volt észnél, és percei voltak hátra, így halála csorbítatlan kudarcélmény lehetett számára, ahogy az a magyar hősöknek kijár, illetve elvárható tőlük.

Halála után a többiek hamar rátértek a latin leckére, a grundot eladták és beépítették, Boka fejébe pedig egy életre befészkelt a téveszme, hogy az élet szükségszerűen ilyen: Rengeteg küzdelem, és lehetőség szerint legalább egy haláleset után kiderül, hogy minden hiába.

A dobos

A gimnáziumi bandában lehettem volna én a dobos, de mire elhatároztam magam, Guszti már egy hete csinálta a csuklólazító gyakorlatokat. Meg amúgy is hamarosan kiderült, hogy az érdemi doboláshoz azt is tudni kellene, hogy az ember az egyik kezével minden, a másikkal minden második, a lábával pedig minden harmadik ütemre üt egyet. Hogy ez képtelenség, az önmagában nem lett volna baj, csak így megnövekedett a jelentősége annak, hogy gitározni, énekelni, zenét szerezni és kottát olvasni sem tudtam.