Az utóbbi egy-két hétben, ha este jövök haza, rengetegszer hallom, ahogy egy anyuka ordít gimnazista korú lányával. Nyilván mostanában derül ki, hogy a csaj így nem viszi semmire.

Számos elképzelés létezik arról, hogy hogyan fog lezajlani a földönkívüli intelligenciával való első találkozásunk. Leírom az én verziómat. A történet rövid lesz, és a jövevények halálával végződik.

Két, egy űrbaleset következtében térben és időben dezorientált ufonauta szenved hajótörést egy mentőcsónakkal (vagy minek nevezzük azt a furcsa szerkezetet). Megtalálják őket, és elszállítják valamilyen katonai-tudományos bázisra, ahol egymástól elzárva, karanténban tartják őket. Megpróbálnak kapcsolatba lépni velük, esik is szó relatíve fontos dolgokról (közben állításaikat folytonosan összevetik egymással, ellentmondások után kutatva), de valahogy abban nem tudnak teljes egyetértésre jutni, hogy a látogatókat ki kellene-e, ki lehetne-e engedni. Márpedig az idegeneknek viszonylag rövid időn belül hozzá kell jutni valami számukra létfontosságú anyaghoz, aminek a beszerzésében a földiek nem tudnak segíteni. A két űrhajótörött így kb. két hét leforgása alatt, fél nap eltéréssel, egy hermetikusan lezárt, saválló acél helyiségben veszti életét.

Na. Ezek után válik viszont még érdekesebb kérdéssé, hogy hogyan fog lezajlani a második találkozás…

Ellentmondásos helyzetbe kerültem, ha most talált meghallgatásra az a régi kérésem a sorsommal kapcsolatban, hogy bizonyos jelentős eseményeket előre lássak. Azt álmodtam, hogy az adóbevallásomat csak 26.400 Ft ellenében adhattam volna fel a postán. Amikor értetlenkedni, majd ellenkezni kezdtem, siket fülekre találtam. A posta dolgozói mind odagyűltek az üveg mögé, és egyszerre furcsálló és gúnyos mosollyal méregettek. Dolgavégezetlenül és részlegesen megsemmisülve jöttem el azzal az érzéssel, hogy ez nem lehet igaz, inkább várok, amíg eszembe jut valami megoldás, vagy történik valami. A dolog az utóbbi módon oldódott meg, amennyiben felébredtem.

Ne beszéljünk mellé: Aki fut, az nem indult el időben.

Ha a héten tényleg minden nap esni fog, annak a mezőgazdaságban dolgozók társadalmi megítélése fogja kárát látni.

Soha nem értettem pontosan, hogy a piszoárban mi a pláne. Mi az a lényeges különbség a WC-csészéhez képest, ami indokolja, hogy külön objektumként hozzák létre? Ezzel párhuzamosan azon csodálkozom, hogy az még senkinek nem jutott eszébe, hogy egy folyó fölé kissé belógó, a függőlegeshez képest 27 fokban döntött állású, talptartókból és mellkas támasztékból álló szerkezetet alkosson, amiről rendesen a vízbe lehet vizelni.

Tudom, hogy többeket talán irritál túlzó szerencsém, de az történt, hogy a napokban erősödni kezdő torok-környéki kaparásomat, illetve az azt okozó mikroorganizmusokat egy pillanat alatt elsöpörte a tegnapi, majonézes krumpli(?) / fagylalt(?) / tejszínhab(?) indukálta gyomorrontásomra adott önkéntelen válaszom, azaz, hogy több, egymást gyorsan követő alkalommal épp e testrészemen keresztül ürítettem ki savas gyomortartalmamat.

Egy embert láttam a volán mögött abban a sávban közeledni, ahol a zebra után közvetlenül (ahol én is álltam) parkoló autók vannak. Valamit tehát tennie kellett. Én hasonló helyzetben belenézek a tükörbe, indexelek, szükség esetén megállok, hogy amikor szabad az út, sávot válthassak és továbbmehessek.

Az illető valami egészen mást csinált. Indexelt ugyan, de egyáltalán nem nézett hátra vagy oldalra, hanem lépésben, de harmadik fokozatban behúzott a mellette lévő sávba, és közben rettegés fénylett a szemében. Félt, hogy esetleg jön valaki hátulról, és már nem tud megállni. De eszébe sem jutott meggyőződni róla, hogy ez-e a helyzet. A gázt hiába nyomta, a motor hármasban, ezres fordulat környékén csak dadogott, épp hogy nem fulladt le, nem hogy gyorsítani képes lett volna.

Három körülmény kellett ahhoz, hogy ne legyen gond. Az első kétségkívül az indexelés volt, a másik az, hogy a mögötte jövő osztrák volt – és talán ezért? – nem kergette páni félelembe hősünket harminc centiről való dudálással, a harmadik pedig egyszerűen az, hogy felismerte a helyzetet: csak magára számíthat; a kikanyarodó (együtt)működésre alkalmatlan.

Talán kirekesztő gondolat, de én egy ilyen beszédes esetet elegendőnek tartok ahhoz, hogy az elkövetőt egy életre eltiltsák attól, hogy bármit is vezessen. Legjobb tudomásom szerint még nem jegyeztek fel olyan esetet, amikor a destruktív fatalizmus lett volna a célravezető stratégia a közlekedésben.