két percben
Rengeteg találmány jött úgy létre, hogy kiötlői valami egészen máson való munkálkodás közben botlottak bele valami fontosba / meglepőbe. Szerintem így kéne kezelni a Magyar Köztársaság területén rendszeresített útburkolati jeleket is, amelyek nedvesség hatására láthatatlanná válnak. De ha már kiörvendeztük magunkat a nem várt eredményen (és erre volt pár évtizedünk), akkor azért az eredeti célnak megfelelően is meg kéne csinálni a felezővonalakat, a nyilakat, stb.
Az Informatikai Etikai Bizottság a héten tárgyalja annak a média-lejátszó alkalmazásnak az ügyét, amely a legtöbb ismert formátummal képtelen megbirkózni, de amikor a felhasználó emiatt el akarja távolítani a rendszerből, a szokásos Biztos Ön abban…? kérdés feltétele után – amennyiben az elégedetlen ügyfél továbbra is ragaszkodik a törléshez – először könyörögni kezd, majd megpróbál bűntudatot ébreszteni megismételhetetlen élete kioltásának terve miatt, végül eljátssza a halálát, de a rendszerben változatlanul megtalálható marad. (A második törlési kísérlet után már egy álcázott nevű mappában).
A kívülről jövő hangok csak lassan, tompa morajként jutottak el a füléhez. Szívverését sokkal tisztábban hallotta, érezte. Mozdulni nem tudott. Csak hátizmait tudta összehúzni, ami óriási könnyebbség volt, de még mindig nagyon kevés. Ilyenkor a külvilág tompa zúgása elhallgatott, a belső hangok pedig valamiféle visszafogott sivítássá folytak össze. Mikor utoljára látta a napot, langyos, narancsos színű simogatás áradt belőle. De most, ahogy megpróbálta kinyitni a szemét, hideg tőrnek érezte a duzzadt szemhéjai között csillogó könnyön áttörő fehér fényt. A külvilág hangjai erősödni kezdtek, egyre tolakodóbbá váltak. Száraz ajkait hajszálnyit kinyitotta, és megnedvesítette őket. Lassú kínnal felemelt kezével az éles, hideg fény útját állta, és reszketegen résnyire nyitotta bal szemét. Kövér könnycsepp gurult le arcán, és már tisztán látta a vörös számjegyeket: 06:00 óra van.
A mai lett az a nap, amikor fogtam az utolsó megmaradt tej-bevonómassza mikulásomat, a fejére mint egy koronát, rátettem a bő egy éve talált fél pár bizsu fülbevalót, és elhelyeztem annak a buszmegállónak a szemetesén, aminek a közelében annak idején az ékszerre bukkantam.
A könyv címe, Az igazság Nagy Imre ügyében, egyértelmű üzenetet hordoz számomra. Küldetéstudattól fűtött, érzelmileg motivált írásról lehet szó. De mivel a téma egyáltalán nem érdekel, nem fogom kideríteni, hogy igazam van-e.
Ahogy ma beértem az épületbe, egy hölgy kissé felháborodva közölte a recepciósokkal, hogy rossz a lift. Ők, mivel ilyenből hat van az egyébként ezer fős épületben, joggal kérdeztek vissza, hogy melyik. Amelyikkel én járok! – hangzott a most már egyértelműen bosszús válasz.
Az ilyen esetek miatt is azt kell, hogy gondoljam, hogy az élet csodálatos, mert ez az asszony (és milliárdnyi embertársa) hosszú évtizedeket él sikeresen anélkül, hogy – bizonyos tekintetben – meghaladná egy cerkóf kognitív képességeit. És a világ mégis működik. Ehhez képest kifejezetten jól.
Megfájdult torkomra ihattam volna teát is, de én fazékba loccsantottam pár deci vizet, karfiolt és gombát dobtam bele, lángra tettem, kisvártatva megsóztam és szórtam bele egy kis kurkumát (a karfiollal édestestvérek), aztán amikor forrni kezdett, beleejtettem egy tyúkhúsleves kockát, meg némi cérnametéltet, ezután kettécsaptam egy ún. macskapöcsét, a többiek után küldtem, és most kanalazgatom a harmadik tányér levest.
Adrienn csak akkor zökkent ki örökkévalónak tűnő mosolygós szelídségéből, ha azt feltételezték róla, hogy belül dühöt érez. Ilyenkor mindig nagyon dühös lett.
A gimnáziumi rajztanáromat tulajdonképpen mindig kedveltem valamilyen szinten, de harmadik év vége felé még egy kicsit nőtt a szememben.
Az egyik utolsó órán, miközben nekünk talán rajzolgatni kellett, (vagy szabadfoglalkozás volt? Mindig elmosódottak voltak a határok.) felolvasta névsor szerint haladva, hogy ki milyen jegyet kap az év végén. Szépen, komótosan haladt, és mindenkinél csak egy flegma természetes számot mondott, tehát csak annyit pl., hogy három, nem azt, hogy hármas.
Ahogy hozzám ért, anélkül, hogy megváltozott volna a hangja, vagy felnézett, vagy hatásszünetet tartott volna, tehát csak úgy, mint addig, azt mondta: egy. Aztán egykedvűen ment tovább a névsor hátsóbb részei felé.
Páran összemosolyogtunk ugyan a finom humoron, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sikerült rám ijesztenie. Ráadásul volt bennem egy körvonalazatlan neheztelés azok irányába, akikkel év közben együtt röhögtünk, de most egynél nagyobb számot rendeltek a nevük mellé. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, mert az értelmezési tartományon kívül eső számot véltem felfogni a füleimmel. De kiderült, hogy jól.
Végül, nem emlékszem, hogy pontosan hogyan, de nem buktam meg. Van valami homályos emlékem arról, hogy több próbát is ki kellett állnom, és volt közte krumplirajzolás is.
Mindent összevetve már akkor is azt gondoltam, hogy ez az elegáns tréfa jár nekem cserébe azért, hogy tényleg egyest érdemlek. És egyre jobban tetszik a dolog. Ebben persze benne lehet az a körülmény, hogy végül nem buktam meg.
Ha egyetlen különbséget kellene kiemelnem a gentlemen’s agreement és a vérszerződés között, azt mondanám, az előbbi talán elegánsabb megoldás.
egypercesek 