két percben
Alapvetően japán autó hívő vagyok, de volt valamikor egy Fiat Pandám, amit nagyon szerettem. És ahogy ma ezt a képet megláttam, eszembe jutott, hogy egyszer hajszál híján vettem egy irreálisan drága Alfa Romeot. Ahogy a boxermotorját beindítottam, és adtam két rövid gázfröccsöt, Bence észrevette rajtam, ahogy a racionális énem a sötét mélybe hullik, és kirángatott az autóból. Az utolsó pillanatban.
A hölgy csak az alatt a pár másodperc alatt, amíg én láttam, legalább ötször illesztette a kártyáját a kapu leolvasójához, de az csak nem akart kinyílni. Miközben átmentem a másikon, egy tőmondattal tájékoztattam az ő kapuja felé biccentve: Nem működik. Ekkor mintegy varázsütésre elfogadta, amit egyébként maga is tapasztalhatott.
Érdekes (és saját praxisomból sem ismeretlen) jelenség, hogy egy objektív tény úgy válik az ember fejében is azzá, hogy azt valaki más egyszerűen kimondja.
Valahol a falak mentén lakik valaki, aki gitározni tanul. Hónapokkal ezelőtt kezdte, és most pontosan ugyanott tart, mint amikor először meghallottam. Bennem van egyfajta türelem, mert egy forgalmas utcára néző, két iskola közé ékelt házban laktam tizennyolc évig. De van bennem egyfajta türelmetlenség is: ha én valamivel ennyit haladnék hónapok alatt, biztos feladnám. (Igazából már egy délután alatt is). Meg még egyfajta türelmetlenség is van bennem: lassan, de biztosan kezdi a dolog felingerelni a hüllőagyamat.
Ma a reggel, a félálomban töltött gyötrődésem során hallottam, hogy a Kossuthon felváltva játsszák le, hogy mit mondott Gyurcsány Ferenc, és mit Orbán Viktor. Azt hiszem több ilyen kör is volt. Nem emlékszem az egészből semmire, csak hogy nyugtalanul hánykolódom az ágyban, és érzem, hogy tennem kellene valamit, de ahhoz mindenképpen fel kellene kelnem, arra meg képtelen vagyok. Remélem, nem mászott a tudatalattimba semmi alantas üzenet, amíg nem tudtam védekezni.
Hiába botlottam a ma általam igénybe vett négy BKV járművön két alkalommal is jól öltözött, de penetráns húgyszagú idős úrba, mégis azt mondom, jöjjön az a tavasz.
Az uszoda parkolójában a fiatalos apuka odafigyelve, de nem görcsösen kezdett betolatni a két kocsi közé. Látszott, hogy nem vasárnapi autós, érzi a kocsiját. Röviden alászedte a kormányt, hogy az egyik oldalon elkerülje a mellette álló visszapillantóját a sajátjával, aztán visszaforgatta a volánt (a másik oldalán városi terepjáró állt, annak simán elfért a tükre alatt). Nem mondom, hogy csikorgó kerekekkel manőverezett, de imponálóan gyors volt, az tény. Felesége csak azt várta, hogy kiszállhasson végre, lánya egykedvű nyugalommal nézett előre, miközben mobilját morzsolgatta, a fia pedig, mint aki maga is rutinos vezetővé szeretne válni belátható időn belül, figyelte apja minden mozdulatát.
Néhány másodperc alatt sikerült is beparkolni, pedig alig volt hely két oldalt. Így esélyük sem volt kinyitni az ajtókat. Mindenki apura nézett, aki még behajtotta a saját oldalán lévő tükröt, mielőtt kilőtt. Végülis csak ez az utolsó mozdulat különböztette meg egy francia filmvígjáték főszereplőjétől.
Nem mondom, kellett egy kis rafinéria is az egészhez, de azért szerencsénk is volt a körülményekkel. A szakácsunk, Klára asszony, valami olyan emberfeletti tökéletességgel komponálta meg az ételeket, hogy… az a legegyszerűbb, ha azt mondjuk rá, az már művészet volt. Klára asszony igazi művész volt. Tisztességesen megfizettük ugyan, de őt ez nem különösebben érdekelte: az alkotásnak élt.
Igazi művész volt abban az értelemben is, hogy sokkal érzékenyebb volt, mint bárki, akit valaha ismertem. Ez rengeteg csoda forrása volt, sőt, ez tette őt különlegessé, ebből az érzékenységből táplálkozott a művészete, de volt ezzel egy probléma is. Klára asszony nem bírta elviselni a kritikát. Egyébként igaza volt. Tényleg nem volt kompetens, nem volt normális, nem volt ép értelmű, tisztességes ember, aki bírálta a főztjét. De – ahogy azt nyilván önök is ezerszer hallották már –, a vendégnek mindig igaza van. Magyarul meg kell hallgatni, el kell fogadni, ha nem tart valamit megfelelőnek – akkor is, ha istenkáromlás, amit így elkövet.
Biztos tudják, előfordul olyasmi, hogy egy vendég az asztalához kéri a szakácsot. Ez nálunk sokkal gyakrabban fordul elő, mint más éttermekben. Nem ritka, hogy egy este többször is kihívatják Klára asszonyt, hogy megköszönjék neki azt a már-már vallásos élményt, amit ételkölteményével okozott. Ezeket a helyzeteket nagyon szeretem: örül a vendég, örülök én is, hogy így örülnek a vendégek az én éttermemben, de Klára asszony nem csak örül, hanem kivétel nélkül minden ilyen alkalommal ihletet kap, aminek rendre egy-egy új étel, vagy módszer a gyümölcse.
De mindez csak olyasmi, amit nem lett volna illendő elhallgatnom – sem Klára asszony miatt, sem a sok-sok meghatódott vendég miatt, akik vették a fáradtságot és kifejezték elragadtatottságukat. Nem is erről akartam beszélni. Hanem arról az egyébként kisszámú esetről, amikor valami (szigorúan csak magunk között) érdemtelen vendég azért kérette a szakácsot, hogy elégedetlenségét fejezze ki. Egyrészt nem tehetjük meg, hogy ne küldjük ki, másrészt nem tehetjük meg, hogy kiküldjük. Egyrészt tehát mindig igaza van a vendégnek, másrészt viszont pontosan tudtuk, hogy Klára asszony összeomlik a meg nem érdemelt, meg nem alapozott bírálat súlya alatt. (A megérdemelt alatt még inkább összeomlana, de ez ugye csak elméleti lehetőség). Ilyen esetekben nem rejtette véka alá mélységes megvetését a vendég iránt, akinek azt javasolta, hogy tápláltassa magát infúzióval, mert nem érdemel többet, illetve hogy vágassa ki a nyelvét és a helyére ültessen húsevő virágot. Miután ezeket elmondta, faképnél hagyta a se köpni, se nyelni nem tudó kuncsaftot, berohant a konyhába, és zokogni kezdett. Aznap már egészen biztosan nem lehetett számítani rá, és jó eséllyel a rákövetkező héten sem.
Ezért lehetünk mindannyian olyan hálásak a sorsnak, hogy ilyen szerencsénk van a körülményekkel. Ugyanis nálunk dolgozik Emma asszony is, Klára asszony egypetéjű ikertestvére. Ha valaki a szakácsot hívja, mert okoskodni, kioktatni vagy pocskondiázni akar, Emma asszony megy ki. Egyszerűen meghallgatja a vendég mondókáját, udvariasan megígéri, hogy az elhangzott tanácsokat nagy becsben fogjuk tartani, és haladéktalanul fel is használjuk az ételeink tökéletesítésére, majd visszamegy a konyhába, ahol egyébként Klára asszony irányítása alatt dolgozik másik négy kollégával együtt, és teszi a dolgát tovább anélkül, hogy bárkinek akár csak egyetlen szót is szólna a kint történtekről.
Persze Klára asszony nem tudhatja meg, hogy mi zajlik a háttérben, ezért minden ilyen esetben kitalálunk valamit, hogy kihívhassuk Emma asszonyt. Sőt, időnként csak úgy ki szoktuk hívni a többieket is, nehogy a szakácsunk gyanút fogjon.
De végülis ezt az egészet csak azért mondtam el, mert ugye itt van ez az ikerpár. Az egyikük egy érzékeny, ihletett, lobbanékony művész, egy zseni. A másikuk pedig egy mindig megbízhatóan, jól, de nem igazán kiemelkedően teljesítő szakmunkás (kérem, a szó jó értelmében értsék a szakmunkást), aki elvégzi a rá bízott feladatot, és nem izgatja magát azon, hogy mások mit gondolnak, soha nem zökken ki bensőséges nyugalmából. Szóval én mindig a hét perc különbséggel született Klára és Emma asszonyt hozom fel példának, amikor azt mondom, hogy szerintem nem lehet a horoszkópjuk alapján eldönteni az emberekről, hogy milyenek.
Nézzünk szembe a szomorú ténnyel: Hiába volt mindenki gyerek egyszer, a felnőttek – noha egyszerűbb vágyakat és reakciókat meg tudnak fejteni –, alapvetően nem értik a gyerekeket. Vannak persze olyanok, akik „mindig gyerekek maradnak”. Őket onnan lehet megismerni, hogy nehezen találják a helyüket a világban – a normálisnak mondott emberek között –, cserébe jól szórakoznak az irántuk általában kiemelkedő érdeklődést mutató gyerekek társaságában.
Aztán vannak azok, akik azt gondolják magukról, hogy gyerekek maradtak, de ezt csak az őket fejcsóválva figyelő többi felnőtt igazolja vissza számukra, hiszen nekik sincs fogalmuk, hogy valójában milyenek a gyerekek. A gyerekek számára viszont az ilyen önjelölt örök gyerek csak egy a végtelen számú idióta közül, akik nyomasztó többségben vannak a hősökhöz képest.
Az egyik leghíresebb önjelölt örök gyerek Antoine Saint-Exupéry volt. Még könyvet is írt. Többek között A kis herceg címűt. Most, hogy újraolvastam, elmondhatom, hogy a könyv kellemes, szeretnivaló kis igazságok gyűjteménye egy kedves ember tollából (akinek azért ugye van ez az egyébként a társadalomra ártalmatlan téveszméje arról, hogy ő tulajdonképpen gyerek). Annyi idő alatt el lehet olvasni, ameddig az ember kávéja kihűl. De amikor kötelező olvasmányként magasodott előttem…
A legalapvetőbb élményem az volt a könyvvel kapcsolatban, hogy értem a szavakat, el tudom olvasni a mondatokat, de ha megkérdeznének, hogy miről szól, ájulást kellene színlelnem, vagy el kellene terelnem a szót valami másik könyvre, amiben szintén szerepel valamilyen herceg. Az elején arról van szó, hogy a kis herceget a szerző kifejezetten nekünk, gyerekeknek írta, a felnőttekkel most ne is törődjünk, ők úgysem látják az igazságot, nem tudják megkülönböztetni a fontost a lényegtelentől.
Aztán amikor lerajzolta azt a kalapot, majd az olvasóra, azaz a többi gyerekre kacsintva azt sugallta, hogy triviális, hogy az egy kígyó, csodálkozó elefánttal a gyomrában, éreztem, hogy nem leszünk egy hullámhosszon. Hosszasan magyarázott arról, hogy milyen hülyék a felnőttek, hogy miattuk kellett érdektelen dolgokat tanulnia, mint pl. földrajzot, ami arra jó, hogy meg tudja különböztetni Arizónát Kínától, aminek nagy hasznát veszi éjszaka. (Ebben a megfelelő mértékben gyereknek számító gyerekek rögtön felfedezik az iróniát, de a másik hatszáz-millió nem).
Tulajdonképpen az egész kis novella ironikus felhangokkal tarkított (pl. a felnőttek csak azt a másik felnőttet értik meg, aki öltönyt visel), de ezek a viccek végső soron csak felnőttek számára érthető finom vagy épp harsány utalások, amiket gyerekként egyáltalán nem fogtam. Kíváncsi vagyok például, hogy mennyi idős kortól értik azt a gyerekek mindenféle magyarázat nélkül, hogy a napok hossza, ráadásul a hónapok múlásának gyorsasága szoros összefüggésben áll a bolygó forgási sebességével, és hogy megfelelő tempóban (hátrafelé) haladva örökkévalóvá tehetjük a napfelkeltét.
Én azt szerettem volna, ha a kis herceg furmányos kalandok közepette megold valami nem lehetetlen, de mégis kihívó feladatot, közösen levonunk valami hasznos, de könnyen emészthető tanulságot, aztán mehetek ping-pongozni. Ehelyett a főhős kisfiú lépten-nyomon filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, illetve úgy csinál, mintha mesélni kezdene különös emberekről (az alattvaló nélküli királyról, a tulajdon nélküli tőkésről, az alkoholizmusa elől alkoholizmusába menekülő alkoholistáról, stb.), de egyik kis történetből sem lett valamire való epizód, hanem csak valami furcsa utalás visszképe, amit csak azok a felnőttek értenek, akik azt hiszik magukról, hogy azért értik, mert lélekben gyerekek maradtak.
Felnőttként a kedvencem a róka, aki – jó szándékkal persze – de mégiscsak hülyére veszi a herceget, amikor a megszelídítésének stációit magyarázza úgy, mintha aztán annak áldásos hatásait ártatlan meglepettséggel készülne nyugtázni. Valószínűleg azért nem készült belőle Monty Python féle újraértelmezés, mert az csak ugyanez lehetett volna.
Amikor a róka azt mondta a kis hercegnek, hogy „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat”, szívesen vettem volna valami magyarázatot. (Feltéve, hogy nem mehetek ki mégis ping-pongozni). Ma már örülök, hogy nem kaptam meg ezt a kis háttérinfót, mert a ráncolt homlokkal végigolvasott, gyötrelmesen homályos mese végére nem hiányzott volna, hogy kiderüljön: a szeretet nem több, mint a befektetett emberórák összege.
Ma nem ismertem meg elsőre az egyik távoli kollégámat. Bent öltönyben szokott lenni, most szövetkabát és simléderes sapka volt rajta, a hátán egy sportos iskolásoknak való hátizsák. Ahogy nyolckor átpislogott bepárásodott szemüvegén, úgy nézett ki, mint egy háromnegyed hétkor halálosan megfenyegetett egyetemista.
A Lukács a kedvenc budapesti fürdőm. Kellemes, otthonos hangulata van. A Széchenyi annyira barátságos a világossárga, meg halványzöld csempéivel, mint egy óriásló-vágóhíd hátsó traktusa, amiből a nap végén slaggal csapatják ki a vért, meg a kisebb belsőszerv maradványokat. Viszont jó a szauna.
A Rudas dizájnja tetszik, de valahogy nem találom benne a helyem. A szauna egy egyszerű büdös szoba, ahol kicsit melegebb van a kellemesnél. Az itt megspórolt hőt a gőzbe vezették, ahol a nyitvatartási időn kívül valószínűleg a Széchenyiben levágott lovakból készült ételek odaégett maradványait gőzborotválják le a bográcsok aljáról. A medencék hőfoka nekem – megint csak szubjektíve – pont nem jó. A 36 fokos medence kicsit meleg ahhoz, hogy sokáig ücsörögjek benne, a 28-as, meg a 30-as egy kicsit kevés, a 42-esbe meg a legritkább esetben tudok az ép értelmem megbomlásának kockázata nélkül bemászni. Hacsak nem pont arra való a 28-as, hogy ezt előkészítse.
A Lukácsban viszont teljes értékű köröket tudok róni. A korrekt ügymenet szerint a gőzben kezdek, majd a 24 fokos medencében merülök el, és ott alaposan kihűlök. Innen átsétálok a 32 fokosba, ahol meglehetősen sok időt töltök. Amikor elérkezettnek látom az időt, átmegyek a 40 fokosba, és belemerülök. Ekkor katarzist élek át. Teljes testemben libabőrös leszek, pezseg a vérem, ahogy üt a „forró” víz. (Sok jobb sorsra érdemes fürdőző a 24-esből megy a 40-esbe, mert nem tudja, hogy az erősebben lehűlt test hirtelen felmelegítése nem olyan intenzív érzés, nem katartikus élmény). Itt nem sokat időzöm, hanem visszamegyek a 32 fokosba, ahol megint csak relatíve sok időt töltök, hogy aztán újabb kört kezdjek a gőzben. Ez így megy párszor, majd az utolsó körnél figyelek rá, hogy a kiszállási pont a 40 fokos medence legyen.
Számomra az volt az alapállapot, ahogy a szocializmus idején (és a legutóbbi időkig) láthattam ezeket a fürdőket. A fehér, 10×10-es csempéknek és a penészes falaknak sajátos bája volt; én megszoktam, megszerettem. Nemrég a Lukácsot is felújították. Erősen tartottam tőle, hogy úgy elbánnak vele, mint a Széchenyivel, de szerencsére alapvetően nem lett igazam. A burkolatok barátságos színvilágot kaptak, még a rózsaszín fuga is sokkal jobban néz ki a barnás mozaik csempével, mint ahogy hangzik. Itt-ott slendrián a sarkok eldolgozása, stb, de ha nagyon nem akar szembesülni vele az ember, nem kell: nem tolakszik a szem elé.
Pár másik apróság rosszabbul esett. A gőzt gyakorlatilag elfelezték, és a felszabadított térbe kitettek három zuhanyrózsát. Ezekből pedig korábban volt kint vagy hat. Szerintem ott kitűnő helyen voltak. Jó, hogy vágtak egy kis átjárót a 32-es és a 40-es közé közvetlenül, de óriási veszteség, hogy a 40-es már csak 38 fokos. Elzárták a csapokat, amikből egyes medencékbe zubogott a víz. Az egyik hideg pont a 40-esbe csordogált. Biztos kiszámolta valaki, hogy az a víz úgyis lehűti a 40 fokost, akkor meg minek folyjon, és visszavették 38-ra. Csak ebben az egyenletben nincs katarzis.
egypercesek 