Nemrég felkerestem a háziorvosomat azzal a panasszal, hogy mindjárt negyvenegy leszek. A kerület honlapján próbáltam meg kitalálni, hogy hova kell mennem, de az információáradat ellenszelében elég hamar kiegyeztem egy döntetlenben, és egyszerűen elsétáltam az egyik legközelebb lévő címre.

Egy kicsit vártam, megpróbáltam memorizálni az arcokat, hogy majd tudjam, ha mind elfogyott, én következem, de aztán végül mégis odamentem a ruhatárosnak látszó, de mint kiderült, az egyik orvos recepciósaként dolgozó hölgyhöz, hogy megkérdezzem, tulajdonképpen jó helyen járok-e.

Ezt úgy lehet kideríteni, hogy az orvosok ajtóira kifüggesztett lapokon kell kikeresni a címem, és figyelni arra, hogy nehogy túl hamar megörüljek, ha látom az utcám nevét, mert az páros és páratlan oldalakra, és azon belül is szakaszokra van osztva. Miután az én konkrét címem nem szerepelt sehol, visszamentem a pulthoz további egyeztetésre.

A hölgy kérdezte a címem, bemondtam, majd ő rávágta az egyik orvos nevét, mire én az osztott szekciókkal érveltem. Elővett hát egy füzet szerűséget, és onnan próbálta meg kikeresni, hogy vajon hova tartozhatok. Ezt alighanem elunta, mielőtt megoldásra jutott volna, és inkább egy tipped adott le az egyik nem messze lévő utcában székelő hasonló intézményre.

Átsétáltam. A váró tömve volt beszédfoglalkozást tartó idősekkel. Itt is épp az arcokat figyeltem, amikor az egyik ajtó mögül kilépett egy asszisztens. Kiderült, hogy mindenki a másik ajtóhoz vár (ahova az én címem is tartozik). Mondtam, hogy én szívesen bejönnék, ha ez bürokratikus szempontból lehetséges. Lehetséges volt.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a doktornő kezet nyújtott. Nem így emlékszem a felállásra, de nem is mostanában voltam utoljára háziorvosnál. Kedves, mosolygós nő volt; az asszisztens hasonlóképp. Miközben odaadtam a különböző igazolványaimat, elmondtam a panaszom. Ez meg számukra volt az első meglepetés. A jelek szerint rendkívül ritka lehet, hogy valaki azért megy be hozzájuk, hogy elvégeztessen pár ilyenkor elvileg esedékes állapotfelmérést.

A kórtörténetemről is beszéltünk persze, ami egyébként egy, az unalomig eseménytelen sztori, de azért két vidám részlettel így is tudtam két új meglepetést okozni. Az egyik, hogy régebben magas vérnyomásom volt, de ma már nincs. Ezt rögtön igazoltuk egy tankönyvi értékeket mutató méréssel. A másik az el nem múlt, de egész jól ráncba szedett gerincsérvem rövid története volt: Egy saját kárán rengeteget tanuló barátom útmutatásai alapján kiköszörültem a tartásomat, és az erre kimódolt gyakorlatok végzését (nem teljesen jó kedvemből, de tulajdonképpen nem is vonakodva) a halálom napjáig fogom folytatni.

Beszéltünk még az életvitelemről, azon belül a sportolási szokásaimról. Itt egy kis zavar támadt, mert megint vissza kellett kérdezniük, hogy jól értik-e, hogy a két órát alkalmanként mondom, és heti három-négy alkalomról, és különböző mozgásformákról beszélünk. A szokványos válasz – gondolom – az lehet, hogy „nincs nekem időm sportra”.

Ezután megkaptam a beutalóimat laborra, EKG-ra és mellkas röntgenre. Csak gyorsolvasással futottam át őket. A mellkas röntgenes meg is lepett, mert még soha nem hallottam olyat, hogy „köhögés alatt”-i képet akarnának készíteni; hiszen az értelemszerűen egy bemozdult fotó lenne. Úgyhogy rájöttem, hogy egyszerűen nem sikerült a gyorsolvasás, ránéztem hát még egyszer a papírra. Az állt ott, hogy „köhögés miatt” lesz szükség a röntgenre. Azaz a prevenció nem életszerű és legitim oka semmilyen vizsgálatnak. Persze, tessék egészségesnek lenni, de amíg ez sikerülni látszik, addig minket ne fárasszon – mondja az állam.

Laboron voltam már százszor, amikor a katonaságot akartam megúszni. A különbség annyi volt, hogy most volt egy fizetős tétel is a sorban. Brutális tömeg volt, pedig direkt a kezdőcsúcs mögé pozícionáltam az érkezésemet. A felvételi pultoknál volt egy-egy soron kívül fogadott belsős kolléga, akiknek az ügye a szokványosnál fogósabbnak bizonyult. Ezt leszámítva gyorsan ment minden. Rövid parancsszavakkal utasítottak: kabát a fogasra, üljön le, szorítsa ökölbe a kezét. Ezúttal nem durrantották el a vénámat, viszont három fiolát is levettek a nekem szokásosnak tűnő kettő helyett. Utána gyorsan elhajtottak. Szorítottam a vattát, egyik hónom alá gyűrtem a pulóveremet, másik kezemmel a papíros mappa után kaptam, amit csak a földre tudtam tenni, és elhúztam a fogas mellé. Ott két szék állt, az egyikre lepakoltam, közben jöttek a nyakamra a többiek, majd még szóltak is, hogy adjak már egy kis helyet az egyik hölgynek, úgyhogy még inkább a sarokba húzódtam, ahonnan még váltottam pár szót ezzel a másik beteggel, aztán a növekvő tumultus nyomása alatt megtörve magamban azt mondtam, hogy jól van bazmeg, és felvettem a pulóvert meg a kabátot, noha kissé még véreztem. Átvergődtem az azóta még tovább duzzadt tömegen, vizeltem egyet, a poharat meg az átadóablakban hagytam.

Az EKG sétatávolságra volt egy magánbetegeket is fogadó intézményben. Ruhatár kötelező. A pultnál három ember, akiknek mintha tiltva lenne a verbális és nonverbális kommunikáció, semmi életjelet nem adtak a közeledésemre. A félkörös pult egyik felénél mégis olyan közel kerültem az egyik nőhöz, hogy végül csak rám nézett. Megkérdeztem, hogy itt zajlik-e a betegfelvétel. Rezignáltan rám nézett, és a másik oldalára mutatott, hogy ott, értelemszerűen ott zajlik, ahogy azt minden épeszű beteg tudja. Innen tárgyszerűen intéztük az adminisztrációt. Utólag visszagondolva parasztnak kellett volna lennem a nővel, de ez nem jutott elég hamar eszembe, úgyhogy például rutinból rámosolyogtam, és megköszöntem a segítségét.

Rövid várakozás után behívtak, és kérdezték, hogy mi a bajom. Itt is elsütöttem, a viccesnek szánt, de tényszerű öndiagnózisomat az életkoromról. A nő azt mondta, hogy akkor fejfájást ír, az bárkinek lehet, és szokott is lenni. Mondtam, hogy felőlem rendben. Aztán a meglepően hamar lezajlott, de a doktornő autójának garanciális javításával kapcsolatos pokoljárás rövid ismertetését is magában foglaló vizsgálat után hozzátettem, hogy ha már valami igazán életszerűt és igazat akarunk írni, akkor írhatjuk, hogy magas vérnyomásom volt régebben, de ma már nincs. Noha egy pillanattal korábban, a papírra pillantva a nő még azt mondta, hogy ez tökéletes, ezt az állításomat azonnal és határozottan cáfolta: akinek magas vérnyomása volt, annak magas vérnyomása is van. Ebben maradtunk.

A mellkasröntgen tartott talán a legtovább. A betegfelvételnél úgy nézett ki a csaj arca, mint aki egyik meglepetésből a másikba esik, ami az informatikai rendszer kezelését illeti, majd meglehetősen hosszú várakozás következett egy legalább huszonhat fokosra fűtött, egyébként hangulatos, tágas folyosón. (Ez a hely is működik magánkórházként is). Innen aztán behívtak. Fel kellett vennem az ilyenkor szokásos pozíciót, majd kissé belélegezni. És egy jó darabig ennyi. Egy ponton túl már nagyon gyanús volt, hogy komolyan gondolják, hogy egy kis levegő ennyi időre elég lenne. Kisvártatva szóltak, hogy kifújhatom, aztán az egész megismétlődött most már kicsit gyorsabban. Ezek után oldalra fordulva is átvilágítottak – ilyen még nem történt velem korábban, ha jól rémlik. A vetkőzőből hallottam, hogy a csaj hívja a karbantartókat(?) telefonon, hogy a gép végképp térdre rogyni készül: csak tizedikre teszi a dolgát, aztán még ki is kapcsol. Ez, tekintve, hogy a másik gépük is rossz, elég hamar teljesen el fogja lehetetleníteni a munkavégzést.

Olyan szomorúan kevés az értelmes, gondolkodni képes és hajlandó ember, erre azoknak a felét is állandóan haza akarják küldeni főzni.

Elmentem a fülészetre, mert amikor úszni próbálok, az első levegővételnél víz megy a fülembe, ami aztán egyáltalán nem jön ki, hanem érzem, hogy bent pang, majd pár nap múlva szúró fájdalom is érkezik.

Nagyjából háromnegyed órát vártam a szomorú, lepattant épületben. Próbáltam a könyvembe merülni, de csak mechanikusan olvastam; engem könnyű megzavarni, még a könyvtárakat is utálom a koncentrációt zavaró mozgolódás miatt, itt meg jönnek-mennek az emberek, neveket kiabálnak emeleteken át hallhatóan.

Végül behívtak, tegyem le a kabátomat, és üljek le a doktornővel szemben. A doktornő kilétét kizárásos alapon állapítottam meg. A beszélőn kívül ő volt az egyetlen bent tartózkodó, de elsőre észre se vettem. Egy sarokban ült rózsaszín pólójában, a telefonjából fel se nézve. Kifejezéstelen arccal kérdezte, hogy mi a panaszom.

Elmondtam neki az első bekezdésben vázoltakat, és amíg a fülembe kémlelt, és épp nem latin és magyar kijelentéseket diktált az asszisztensnőnek, kihasználtam az alkalmat, hogy pár más apróságról is beszámoljak, amikről laikusként nem tudom eldönteni, hogy van-e jelentősége, egyáltalán abnormális-e. A doktornő ezeket mind meghallgatta. És ennyi. Semmilyen kommentárt nem fűzött semmihez.

Ha már nem csak fülész, hanem az orr, meg a gége is hozzá tartozik, benézett mindenhova az ilyenkor szokásos, potenciálisan vicces, de kellemetlen helyzeteken végigzongorázva. Volt nyelvleszorítás, amiben én jó vagyok, már gyerekként megtanultam, hogy ha nem tudom megmutatni a torkomat, akkor ledugnak rajta egy falapot, aztán lehet öklendezni. Volt viszont torokvizit közbeni logopédiai kísérlet is: a nyelvemen fémlappal, a torkomban tükörrel kellett kísérletet tennem í-t, ó-t, meg nem emlékszem még milyen magánhangzókat tartalmazó szótagok kimondására. Ez főleg az í-nél fulladt kudarcba.

A doktornő közben csak annyit kérdezett, hogy az orromon amúgy kapok-e levegőt (a végén kapott papírt olvasva már otthon tudtam meg, hogy azért, mert orrsövény ferdülésem van), és nem nekem, hanem az asszisztensnek mondta, hogy fülmosás lesz a jobb oldalon. Ezen túlestünk, persze egy darab zsír jött ki, amiből én úgy rakom össze a történetet, hogy amikor a víznek kellett volna kijönnie a fülemből, ez a zsírgöb úszott a kijárathoz, és a víz bent maradt. De mondom: ez csak az én tippem, ez nem volt téma, nekem itt nem az a dolgom, hogy bármit is megértsek.

A doktornő fülmosás után megint benézett a fülembe, és bólintott az asszisztensének, hogy akkor a jobb fülhöz is beírhatja, hogy „ép dobhártya”. A papír elkészült, kijött a nyomatóból, az asszisztens hosszasan nyújtogatta az eszközöket pakolászó doktornő felé. Már azon voltam, hogy megfogom én, de közben mégis észrevette, és köszönöm vagy bármi nélkül átvette, aláírta, és odanyújtotta felém.

És ekkor váratlan dolog történt. A doktornő úgy mosolygott rám, mintha az elmúlt percekben jót beszélgettünk volna, vagy kiderült volna, hogy ugyanaz a kedvenc XX. századi írónk. Mintha nem ugyanaz az ember lenne; gyakorlatilag kicserélték. Elköszöntünk egymástól, a doktornő visszamerült a telefonjába, én meg ülepíteni kezdtem a történteket a lépcsőn lefelé menet.

Eszembe jutott egy másik eset, amikor könyvet vettem, és a tranzakció végén még ennél is élesebb váltásra lettem figyelmes. Tán egy héttel később visszamentem bizonyos gondolatokkal és várakozások csíráival, de a lány, ahogy meglátott, eltűnt valami oldalajtó mögött, úgyhogy simán vettem még egy könyvet.

Aztán eszembe jutott, hogy nem ez a két eset történt velem, hanem állandóan ez történik, hogy bárki egy pult mögött, az önkormányzat üvegfalának másik oldalán, vagy bármilyen ügyfélkapcsolati helyzetben valamilyen munkahelyi perszónát ölt fel, a dolgát jól vagy rosszul elvégzi, és amikor azzal megvan, nyílik egy pár másodperces ablak, amikor – a következő ügyfélig – saját maga lehet.

Aztán az is eszembe jutott, hogy – ha nem is pult mögött – én is voltam már valamelyest hasonló helyzetek másik oldalán. Nekem is volt munkahelyem, munkám, amiben fel sem merült, hogy saját magamat úgy tegyem bele, ahogy az egyébként akár természetes is lehetne. Pedig, felteszem, úgy sokkal könnyebb lenne az élet, mondom ezt úgy is, hogy nem kétszer jártam rosszul azzal, hogy például megosztottam a gondolataimat munkahelyi környezetben.