Miután az akkordozástól már megint fájtak az ujjvégeim, gondoltam, akkor skálázok egy kicsit, mielőtt végképp kiesik a gitár a kezemből. Így is tettem, de egyszer csak megvariáltam a skálát, és beletettem pár meglepőnek szánt ugrást. Az így létrejött dallam baromira megtetszett, és ez megint egy áttörés, mert próbálkoztam már a környéken, de semmi értékelhető nem került ki a pengetőm alól. Most meg, ezidáig először el tudom hinni, hogy egyszer még fogok tudni játszani az akkordok világán kívül is, sőt, lehet, hogy szólózni is fogok tudni.
A megtalált mintát aztán megállás nélkül pengettem újra és újra, egészen addig, amíg jóformán testen kívüli élményben nem sikerült részesítenem magam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy úgy látom mozogni és dallamot csiholni az ujjaimat, mintha egy filmet néznék. Még az is megtörtént, hogy miután erre az élményre rácsodálkoztam, nem rontottam el, hanem újra felfedeztem az összefüggést a saját ujjmozgásom és a hallható dallam között.
Aztán tulajdonképpen pihenés nélkül, a sajgó ujjvégekkel nem törődve elkezdtem az egyik kedvenc riffemet pengetni. Azt, amelyikbe a legkönnyebben tudok belemerülni. Egy idő után elkalandoztak a gondolataim, és először azt vettem észre, hogy a skálából származtatott dallam lehetséges variációin gondolkodom fejben elképzelve, hogy merre mennék vele, majd azt, hogy eszembe jut, hogy ebből talán egy számot is fel lehet építeni. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy a riff mindeközben ugyanúgy szól a háttérben, és el kellett telnie egy-két másodpercnek, mire leesett, hogy ezt én csinálom.
A két terrorelhárítót feszélyezte a hirtelen beállt csend. Kifogytak a katonatörténetekből. Így, hogy a sorkötelezettséget réges-rég eltörölték, az őrség feléig eltartott a téma, de nem tovább.
– Na mi legyen? – kérdezte egyikük – Barkochbázzunk?
– Jól van! – vágta rá a másik örömmel, pedig nem is tudatosult benne, hogy talán a megelőző órákban felelevenített katonatörténetek egy mélyebb bugyrába bocsátkoznak le éppen – Gondoltál?
A zeneelméletben van egy csomó meglepő dolog, olyasmi, amit az ember a józan eszére támaszkodva soha nem gondolna, mert hallható, hogy az nem úgy van. És akkor kiderül, hogy de, csak az agyunk sok mindent elintéz, csoportosít és észlelés-érzetté alakít anélkül, hogy tudnánk róla.
Az ember például azt gondolná, hogy ha két, egymástól több oktávra lévő E-t megpendítünk, akkor a kettő között, középen elhelyezkedő hangot fogjuk hallani. És nem. Kifejezett tanácsra megpengettem a hatodik, vaskos E húrt a G húr második bundját is lefogva és pendítve, majd nem is tudom milyen várakozásokkal elkezdtem a G húron mozogni. Két csoda is történt.
Először is kiderült, hogy hiába pendítem mindig ugyanazt az üres E-t a változó G húri hangok mellé, minden hang kellemes és harmonikus lesz. Ehhez persze a második csoda is kellett: az, hogy mindenféle tervezés és gondolkodás nélkül sikerüljön csak a megfelelő hangokat lefognom, és nem tévedni a disszonánsan hangzókra. Pillanatok alatt dallamok születtek.
Ezen kívül, mivel itt két nem szomszédos húrt kell egyszerre pendíteni, a hüvelyk és mutatóujjam begyeinek összecsippentő mozdulatát alkalmaztam, ami bársonyosságot ad a hangzásnak, ezt a bársonyosságot pedig a vastag E még jobban beburkolja, a G sajátos zengése meg megfűszerezi.
Vagy közvetlenül erről jutott eszembe, vagy pár, nem tisztázott asszociációs lépés után jutottam a következő lépésig, nem tudom, de elővettem egy vaskosabb pengetőt. Kezdőknek a vékonyat ajánlják: megengedőbb a durvább mozgású bizonytalan kézzel. Ezt alá is írom, amikor utoljára próbáltam a keményebbet, olyan voltam vele, mint egy orángután a szemöldökcsipesszel, de ez mostanra alaposan megváltozott. Persze elsőre, a kifinomultabb elemeket is tartalmazó riffjeimnél erősen oda kellett figyelnem, hogy ne legyek túl durva, de aztán hirtelen egész más megvilágításba került a vékony pengető, amit eddig használtam.
Azt éreztem, hogy ott nem én voltam a helyzet ura, mintha a végső mozdulatot, ami ugye pont a pengető és a húr találkozása, valami gátló közegben kéne megtennem. A hangzás is egész más a vaskosabb pengetővel: a pengetés zaja gyakorlatilag eltűnt, és a húrok is vastagabban és melegebben szólnak – pont ahogy tulajdonképpen nagyon régóta szerettem volna. Szóval megint fejlődésen kaptam magam: egy haladóbbaknak ajánlott metódus jobban kézre esik, mint egy kezdőknek szánt.
Plusz egy zeneelméleti érdekesség. Az agyunk az egyes hangszereket főleg a hang feltámadásának első pillanata alapján dönti el. Ha ezt az első pillanatot mesterségesen lecsippentik – például a gitárhangról – és egy zongorát teszik a helyére, akkor az egészet zongorának fogjuk észlelni, még ha lesznek is rafináltabb fülűek, akiknek valami gyanús lesz, csak nem tudják, mi az.
Elmentem a fülészetre, mert amikor úszni próbálok, az első levegővételnél víz megy a fülembe, ami aztán egyáltalán nem jön ki, hanem érzem, hogy bent pang, majd pár nap múlva szúró fájdalom is érkezik.
Nagyjából háromnegyed órát vártam a szomorú, lepattant épületben. Próbáltam a könyvembe merülni, de csak mechanikusan olvastam; engem könnyű megzavarni, még a könyvtárakat is utálom a koncentrációt zavaró mozgolódás miatt, itt meg jönnek-mennek az emberek, neveket kiabálnak emeleteken át hallhatóan.
Végül behívtak, tegyem le a kabátomat, és üljek le a doktornővel szemben. A doktornő kilétét kizárásos alapon állapítottam meg. A beszélőn kívül ő volt az egyetlen bent tartózkodó, de elsőre észre se vettem. Egy sarokban ült rózsaszín pólójában, a telefonjából fel se nézve. Kifejezéstelen arccal kérdezte, hogy mi a panaszom.
Elmondtam neki az első bekezdésben vázoltakat, és amíg a fülembe kémlelt, és épp nem latin és magyar kijelentéseket diktált az asszisztensnőnek, kihasználtam az alkalmat, hogy pár más apróságról is beszámoljak, amikről laikusként nem tudom eldönteni, hogy van-e jelentősége, egyáltalán abnormális-e. A doktornő ezeket mind meghallgatta. És ennyi. Semmilyen kommentárt nem fűzött semmihez.
Ha már nem csak fülész, hanem az orr, meg a gége is hozzá tartozik, benézett mindenhova az ilyenkor szokásos, potenciálisan vicces, de kellemetlen helyzeteken végigzongorázva. Volt nyelvleszorítás, amiben én jó vagyok, már gyerekként megtanultam, hogy ha nem tudom megmutatni a torkomat, akkor ledugnak rajta egy falapot, aztán lehet öklendezni. Volt viszont torokvizit közbeni logopédiai kísérlet is: a nyelvemen fémlappal, a torkomban tükörrel kellett kísérletet tennem í-t, ó-t, meg nem emlékszem még milyen magánhangzókat tartalmazó szótagok kimondására. Ez főleg az í-nél fulladt kudarcba.
A doktornő közben csak annyit kérdezett, hogy az orromon amúgy kapok-e levegőt (a végén kapott papírt olvasva már otthon tudtam meg, hogy azért, mert orrsövény ferdülésem van), és nem nekem, hanem az asszisztensnek mondta, hogy fülmosás lesz a jobb oldalon. Ezen túlestünk, persze egy darab zsír jött ki, amiből én úgy rakom össze a történetet, hogy amikor a víznek kellett volna kijönnie a fülemből, ez a zsírgöb úszott a kijárathoz, és a víz bent maradt. De mondom: ez csak az én tippem, ez nem volt téma, nekem itt nem az a dolgom, hogy bármit is megértsek.
A doktornő fülmosás után megint benézett a fülembe, és bólintott az asszisztensének, hogy akkor a jobb fülhöz is beírhatja, hogy „ép dobhártya”. A papír elkészült, kijött a nyomatóból, az asszisztens hosszasan nyújtogatta az eszközöket pakolászó doktornő felé. Már azon voltam, hogy megfogom én, de közben mégis észrevette, és köszönöm vagy bármi nélkül átvette, aláírta, és odanyújtotta felém.
És ekkor váratlan dolog történt. A doktornő úgy mosolygott rám, mintha az elmúlt percekben jót beszélgettünk volna, vagy kiderült volna, hogy ugyanaz a kedvenc XX. századi írónk. Mintha nem ugyanaz az ember lenne; gyakorlatilag kicserélték. Elköszöntünk egymástól, a doktornő visszamerült a telefonjába, én meg ülepíteni kezdtem a történteket a lépcsőn lefelé menet.
Eszembe jutott egy másik eset, amikor könyvet vettem, és a tranzakció végén még ennél is élesebb váltásra lettem figyelmes. Tán egy héttel később visszamentem bizonyos gondolatokkal és várakozások csíráival, de a lány, ahogy meglátott, eltűnt valami oldalajtó mögött, úgyhogy simán vettem még egy könyvet.
Aztán eszembe jutott, hogy nem ez a két eset történt velem, hanem állandóan ez történik, hogy bárki egy pult mögött, az önkormányzat üvegfalának másik oldalán, vagy bármilyen ügyfélkapcsolati helyzetben valamilyen munkahelyi perszónát ölt fel, a dolgát jól vagy rosszul elvégzi, és amikor azzal megvan, nyílik egy pár másodperces ablak, amikor – a következő ügyfélig – saját maga lehet.
Aztán az is eszembe jutott, hogy – ha nem is pult mögött – én is voltam már valamelyest hasonló helyzetek másik oldalán. Nekem is volt munkahelyem, munkám, amiben fel sem merült, hogy saját magamat úgy tegyem bele, ahogy az egyébként akár természetes is lehetne. Pedig, felteszem, úgy sokkal könnyebb lenne az élet, mondom ezt úgy is, hogy nem kétszer jártam rosszul azzal, hogy például megosztottam a gondolataimat munkahelyi környezetben.
Egészen elképesztő filmet láttam tegnap. Egy olyan vígjátékot, ami ennek ellenére mesterien találta meg, vagy hozta létre azokat a pillanatokat, amikkel az emberi lélek szép és kevésbé megnyerő bugyrai a maguk csupasz valójában mutatkoznak meg.
Én úgy néztem meg a filmet, hogy egy betűt sem olvastam el az ajánlójából – nekem ez a legtöbbször szerencsét szokott hozni – úgyhogy itt sem szeretnék részleteket írni, aki meg bele akar rondítani a saját ártatlanság-élményébe, az úgyis szabadon megteheti.
Annyit viszont nem bírok nem leírni, hogy ezt a filmet azért tartom az elmúlt évek halálbiztosan dobogós vagy akár első helyezett filmélményének, mert akár csak pillanatnyi megszakítás nélkül, folyamatosan élveztem a történetvezetést, ahogy fényképezve volt, amilyen embereket ábrázolt kívülről és belülről.
A színészek játékára külön is kénytelen vagyok azt mondani, hogy tökéletes volt. Mindegyik, végig. Olyan lassú és hirtelen átalakulásokat vittek végbe, hogy fizikailag nem értem, hogy hogy lehet ennyi, ilyen kaliberű embert egy időben egy helyre terelni – vagy egyáltalán találni. Persze az ő alakításukat nyilván támogatta a rendezés, a fények, a sminkek, meg biztos tucatnyi más dolog, illetve szakember munkája, de ez is „csak” egy másik fegyvertény: hogy minden apró részlet stimmelt.
Az egyedüli bizonytalanság az ausztrál film címe körül lehetne, de kit érdekel. Az eredeti cím The Little Death, ami a francia la petite mort-ból jön, ami szó szerint kis halált jelent, egyébként meg orgazmust. Felteszem, hogy Ausztráliában ez nagyjából mindenkinek megvan, és működik a cím (ugyanis passzol a történet egyes mozzanataihoz). Magyarországon könnyen lehet, hogy nem ez a helyzet, így adni kellett egy másik címet, ami fogós feladat.
Végül Szexterápia lett a címe, aminek szintén van valamelyes relevanciája, viszont gyakorlati jelentősége, hogy ezen a címen kell keresni a mozikban. Mi a Tabánban láttuk, ketten. Úgy értem, hogy ketten, hogy ketten voltunk a komplett moziban – a három dolgozón kívül. A film végére belőlük is csak egy maradt, csak hogy ne nekünk kelljen lekapcsolni a villanyt.
Csak szólok, hogy így ezeket a mozikat be fogják zárni, ami nem a jó fajta kis halál. Úgyhogy mindenki rohanjon megnézni – vagy induljon el időben, és akkor előtte a büfében is generálhat egy kis forgalmat. A jegyünk ezer (1000) Ft volt fejenként.
Falom a zeneelmélet olvasmányokat (például: Daniel L. Levitin – This is Your Brain on Music) és youtube videókat, és közben elmélkedem, emlékezem és próbálom a tanultakat a gyakorlatba átültetni, vagy legalább elhelyezni fejben, hogy a még nem létező gyakorlatomhoz hol és hogyan fogom tudni kapcsolni.
Emlékszem, hogy egyszer nagyapám tanított zongorázni. Kisiskolás lehettem. Megtanította a Szamárindulót, meg a Cseh bogár, cseh bogár, Sári ne dobálj! című dalokat, és ennyiben maradtunk. Semmi elmélet nem volt, csak a mozdulatsor megtanulása. Nagyapám szigorú ember volt; úgy voltam vele, ezt gyorsan megtanulom, a Für Elise-t már nem vállalom, aztán túl leszek rajta. Láttam, ő miket zongorázik, és tudtam, hogy odáig (így) eljutni pokol lehet. Fel sem merült, egyetlen pillanatra sem, hogy zenélni öröm lehet, nagyapámon sem látszott, hogy élvezné: úgy nézett ki zongorázás közben, mint aki valami – egyébként nemes – kötelességét teljesíti.
Amikor azt írom, hogy semmi elmélet, nem azt a porosz oktatást jellemző módszert hiányolom, hogy ha a gyerek zenélni kezd tanulni, akkor hangszerrel egy épületben nem tartózkodhat, viszont kézjelezve kell szolmizálnia, meg a semmiből előrángatott hangsorokat felböfögnie, megtanulnia a hegedű történetét, és elismernie, hogy Kodály kitűnő ember volt.
Hanem csak arra gondolok, hogy ha nagyapám mondott volna pár szót arról, hogy vannak a fülnek kellemes, meg kellemetlen hangok, és ezeknek az egyik variációja így néz ki, ezek meg ugyanazok a hangok, mint ezek, csak egy oktávval mélyebben, és ha itt klimpírozol, meghökkentően hamar bele fogsz akadni egy dallamba, és máris létrehoztál egy kisebb csodát, stb., akkor lehet, hogy még azon a délutánon beszippant a dolog. Ez persze egyrészt nem biztos, másrészt soha nem fog kiderülni.
Az egyik mostani olvasmányomban olvastam egy gyerekeknek kitalált zeneoktatási módszerről. Bemennek az első órára, ott a kezükbe kapnak egy gitárt (vagy egy másik, zongoránál kisebb hangszert), és azt mondják nekik, hogy sziasztok, találkozunk két hét múlva, addig nézegessétek, tapogassátok, csiholjatok belőle hangokat, ha van kedvetek. És a gyerekek hazamennek, és nekilátnak, és tökmindegy, hogy milyen „eredménnyel”, a lényeg, hogy ráhangolódnak, hogy hatni tudnak a hangszerre, reakciót tudnak kiváltani belőle, és lesz egy saját élményük, aminek a fényében eggyel beljebbről tudnak értelmezni mindent, amit tanítanak nekik, belefuthatnak egy csomó „Aha!” élménybe, hogy igen, nekem is feltűnt, hogy ez ugyanaz a hang, mint ott az, meg hogy ez jól szól, az meg nem, és most látom, hogy miért.
Én például úgy kezdtem németül tanulni egy budai nyelvstúdiós kazetta + könyv kombóból, hogy ott alapvető, az életben is előforduló párbeszédek voltak leírva, és felmondva, amit nekem be kellett gyakorolnom úgy, hogy a fordítás ott volt utána, de semmi részletes magyarázat. Direkt arra kértek, hogy ne is agyaljak semmi olyanon, hogy de ha a bácsiról itt ezt mondja, akkor a nénire ott miért mást.
Mikor a megtanulással percek alatt megvoltam (mert a leckék úgy voltak kitalálva, hogy percek alatt meg lehessen velük lenni), és így rögtön bezsebeltem egy kis sikerélményt, mert gyakorlatilag németül beszéltem, akkor jött a háttérmagyarázat, hogy nőnem, meg hímnem, esetek és hasonlók. És a tanultak egyszerűen bepattantak egy összefüggésrendszerbe, ráállították az agyamat, hogy itt ilyenekben is lehet és kell gondolkodni. Én ennél hatékonyabb nyelvtanulási módszert azóta sem láttam – azon kívül persze, hogy ha valaki (lehetőleg gyerekként) anyanyelvi közegben tud tanulni. Ez a módszer pedig pont ezt szimulálta.
De ez már nem egészen tartozik ide persze. Itt csak azt szeretném megjegyezni, hogy örülök neki, hogy a gitározást a gyakorlattal kezdtem, hogy tudatlanul tapintottam ki dallamokat, meg ritmusokat, és csak csepegtetve jutottam hozzá azokhoz a zeneelméleti infókhoz, amik perspektívába helyezték, hogy mi a jó istent művelek. Számos zenésztől olvastam, hogy csak annyi elméletet tudnak, ami nem gátolja őket abban, hogy érzésből játsszanak. Lehet, hogy elbizakodottság, de én bízom abban, hogy nem tudom túltanulni magam elméletből, mert elég figyelnem az attitűdömre, hogy ne vegyész módjára próbáljak meg előállítani valami hatást, aminek elméletileg működnie kell. (Az ilyen kísérleteket a filmművészetben és az irodalomban is fel lehet ismerni messziről, mint hiteltelent, sablonost és gagyit). Vagy mondjuk úgy, nem ez fog megállítani a zeneelmélet megtanulásában.
Praktikusan meg ott tartok, hogy értem, hogy mit keres gitárosok keze ügyében zongora. Sokkal jobban (át)láthatók rajta a hangok, a közös leütések nehézsége nem fogható a gitáréhoz – legalábbis, ha csak egy-egy jó hangot, hangpárt keresünk – azaz jó dallamötleteket lehet kikísérletezni rajta, aztán, hogy azt a gitáron hogy lehet előállítani, az egy másik kérdés.
Meg ott is tartok, hogy jó eséllyel vennem kell egy angol-magyar zenei szótárt, mert most épp a triad-oknál tartok, amikről azt hittem, hogy magyarul tercnek hívjuk, de nem, hanem úgy néz ki, hogy hármas hangzatnak(?!). A lényeg, hogy három, együtt harmonikus hang lejátszásáról van szó, ami persze egy csomó helyen lefogható a nyakon, és a nehézség ugyanaz, mint a power chordoknál, azaz a kéztartást nem lehet egyszerűen átcsúsztatni, mert a bundok egyre sűrűbben jönnek. Jó néhány van közöttük, amit fizikai pokol lefogni, pontosabban megpróbálni lefogni, akkorát kell terpeszteni hozzá. Meg van az is, hogy az akkordoktól eltérően itt előfordul olyan is, hogy mondjuk második, harmadik és negyedik húron pendítek, de az elsőt, az ötödiket, és a hatodikat némítom, vagy nem pendítem. Na ez számomra tébolyító kihívás technikailag, úgyhogy első körben a szélső három húrokra eső variációkat fogom forszírozni.
Mindemellett van egy olyan érzésem, hogy nem csak azért, mert ebben már tartok valahol, vagy mert már annyi energiát fektettem bele, de a hangsúlyt az akkordokon fogom tartani: sokkal teltebb a hangzása, mint ezeknek a „hármas hangzatoknak”. Ennek is megvan a helye, de a talán nem teljesen fiktív zenei ösztöneim engem nem arra hajtanak.
Ervin fizikailag érezte a benne egyre növekvő feszültséget. Szárazat nyelt, nyugtalan szívverése mintha hullámokat vetett volna a bőrét lassan befátyolozó nyirkosság filmrétegén. Bátortalanul, támogatást remélve, a többiek felé intett, de senki nem figyelt rá. Egyedül indult hát a ruhatár felé.
Oldalazva vágott át a tömegen, kínosan ügyelve, hogy lehetőleg senkihez ne érjen hozzá. Ez persze nem sikerült, de a manőver így is elfogadhatóan zajlott le: ha nem néz senkire, csak folyamatosan mondogatja, hogy elnézést, akkor jó eséllyel kialakul körülötte egyfajta védőburok, amit a konfliktust keresők talán egyszerűen nem tartanak érdemesnek áttörni.
A pulthoz ért. Látta a kabátját, ott lógott elöl, a harmadik sornál. Ha nem lenne itt senki, a pultra térdelve elérhetné, és már rohanhatna is kifelé, de persze a ruhatáros a helyén volt, és ez egészen más helyzetet teremtett. Nehezebbet. Valahogy mindig minden nehezebb, mint amilyen lehetne.
Csak egy férfi volt előtte a barátnőjével vagy feleségével. A tranzakció akadálytalanul zajlott le, és azok ketten pillanatokon belül kifelé indultak. Ervinen volt hát a sor. Nagyot dobbant a szíve. – Jó napot! Illetve jó estét… elnézést. A kabátomat szeretném, de sajnos… – egy pillanatra elhallgatott, mert elkeseredve konstatálta, hogy hangja a megszokottnál is sokkal fakóbb, erőtlenebb és magasabb, ráadásul fecseg, elnézést kér a semmiért. Megköszörülte a torkát, és folytatta. – Szóval sajnos elvesztettem a bilétát. Biztos akkor esett ki, amikor a pultnál fizettem. Máskor nem eshetett ki. Viszont ez azt jelenti, hogy később meg kell lennie, tehát ez nem konkrét veszteség… – és itt újra elhallgatott.
A ruhatáros sóhajtott egyet. Olyasfélét, mint amilyet kiégett pénztárosok szoktak, amikor meglátják a vásárló kezében a létező legnagyobb címletű bankjegyet. – Melyik a magáé? – kérdezte bosszús unottan. – Az a kék ott, legelöl, innen a harmadik sor legelején – mondta Ervin, és igyekezett úgy mutatni a kabát felé, hogy abból egyértelmű legyen, hogy mennyire természetesen az övé a kabát; bár fogalma sem volt, hogy ezt tulajdonképpen hogy kellene csinálnia, és vajon sikerült-e. A ruhatáros odanézett, és megcsóválta a fejét. – Csinos darab, jó drága lehetett – mondta, mint aki csak elmélázik valami gondolati eshetőségen. Ervin megörült a dicséretnek, de aztán rögtön rájött, hogy ez nem dicséret, hanem célzás.
– Nem tudom, mit csináljunk. Van benne valami igazolványa? – Nincs. – Bankkártya? Munkahely belépő? Bármi? – Nincs. Mindent kivettem. Minden itt van a zsebemben. – Az baj. Ugyanis – fonta karba a kezét a ruhatáros – ezek szerint nem tudja bizonyítani, hogy a magáé – folytatta, és Ervin érezte, ahogy a vér, mintha csak a reményt szimbolizálná, kifut a fejéből – Nem azt mondom, rendes figurának tűnik, de ezzel nem sokra megyünk. A legjobb szélhámosok mind rendes figurának tűnnek. Hát ez bennük a pláne ugye, ettől jók a szakmájukban, hogy úgy mondjam. Meg itt van az is, hogy ez egy elég komoly kabát. Ha valami kikönyökölt régi szar lenne, akkor azt mondanám, hogy oké, nyilván nincs az az idióta, aki pont ezt akarná kitrükközni, de ez… – tárta szét a kezét.
Ervin agya lázasan zakatolni kezdett. Muszáj megoldást találni, az képtelenség, hogy ez a kabát elvesszen. Meg az is képtelenség, hogy szemerkélő esőben, egy fokban menjen haza egy szál pulóverben. Kétségbeesésében hirtelen megszólalt, és magát is meglepte azzal, hogy azt mondta: – Be tudom bizonyítani, hogy az enyém! Van egy használt zsebkendő a jobb zsebében. Nem! A balban! – Na jó. Akkor ezek szerint nem tudjuk, hogy hol. Különben tökmindegy: mit csináljak vele? Vessem össze a DNS-ével? – csattant fel a ruhatáros. – Akkor a korpa sem jó a kabát vállán – mormogta Ervin az orra alá, de hirtelen el is szégyellte magát, illetve beléhasított a félelem, hogy ezt az ostoba, és azonnal elvetett ötletet, amit csak a kétségbeesés mondatott vele, gúnynak veszi a pult mögött álló, és akkor vége mindennek. – Tegye csak ide – élénkült fel mégis Ervin – és én felveszem, és abból látni fogja, hogy ahogy felveszem, az rutin, az egy bejáratott mozdulat, azaz felvettem már ezerszer, látszik, hogy az enyém! – Ó! Ez eddig messze a legjobb ötlete! – derült fel a ruhatáros – Úgyhogy akkor most leakasztom ezt a kabátot, és szépen hátraviszem, és onnan megy majd a talált tárgyak osztályára, és akkor jövő héten majd vissza tud jönni a blokkal, ami a vásárlást igazolja, satöbbi, satöbbi! Már majdnem hittem magának, és akkor megpróbálja bedobni ezt az ócska trükköt?! – sziszegte, az ócska szónál szinte öklendezve az undortól.
Meg is fogta a kabátot, teátrális, és eltúlzott mozdulattal leakasztotta a fogasról, hogy tényleg eltüntesse szem elől. Ebben a pillanatban Ervin meglátta a szöszöket a kabát belső zsebénél. – Várjon! – kiáltotta – Csak egyetlen utolsó esélyt adjon! Tényleg be tudom bizonyítani! – nézett esdeklően a ruhatárosra. – Nézze a belső zsebet! Tépőzáras. Látja a szöszöket? – kérdezte izgatottan, és a ruhatáros komótos, gyanakvó mozdulattal maga felé fordította a kabátot. – Aha… – Azok a szöszök a pulóveremről valók. Mert a kis füllentyű nem fed rendesen, hanem kilóg, és ahhoz hozzáragadnak a szöszök, és nézze! – Ervin bal medencéjét a pulthoz koppantotta, hogy minél közelebb kerüljön a ruhatároshoz, és úgy mutatta – Itt meg a pulóveren látszik, hogy fel van bolyhosodva! És – folytatta hevesen, és érezte, ahogy a vér visszafut az arcába – ez a pulóver narancssárga, és a kabát tépőzáránál meg fogja találni még ugyanezt a színt, és fog még találni pirosat, meg egy kis kéket a rénszarvasos karácsonyi kardigánomról, és szürkét, ami meg… – Elég! – förmedt rá a ruhatáros, mint aki attól tart, hogy a szóáradat elsöpri, és bedönti a többi kabát közé. Komótosan maga elé emelte a kabátot, és alaposan szemügyre vette. – Aha – motyogta az orra alá – Na, akkor jöjjön be a pult mögé – és felhajtotta a pozdorjalapot – és itt mutassa meg azt az országosan híres kabátfelvevési rutint.
Ervinnek majdnem könnyek szöktek a szemébe, szinte szeretetet érzett a ruhatáros iránt, és egyetlen, jóformán ugrásnak is beillő lépéssel a pult mögött termett. A még mindig gyanakvó, de valamelyest már megenyhült férfi visszahajtotta a pult lapját, és átnyújtotta a kabátot. Ervin belebújt a jobb kezével, ballal felhúzta hónaljig, és az addig enyhén berogyasztott lábaival indítva a mozdulatot, lepelként lendítette a kabátot egy képzeletbeli köríven, és annak egy meghatározott pontján egyszerűen beszúrta a bal kezét is, és egy pillanattal később kidugta a kabát ujján. A kabát rajta volt, mintha oda teremtették volna.
Ervin ragyogó arccal, mint aki a bemutatott világszám után járó tapsviharra vár, úgy nézett a ruhatárosra. – Na jól van – szólalt meg amaz – hiszek magának. Ami azt illeti, nem gondoltam volna, de ez, ahogy felvette, ez tényleg meggyőző volt. Na, menjen. – és megint felhajtotta a pult lapját. Ervin kilépett, és szinte futva ment az lengőajtóig. – Köszönöm! – kiáltotta vissza. Egészen visszajött a hangja. Kilépett a szabadba, és legszívesebben tátott szájjal szívta volna tele a tüdejét, hogy kimosson minden feszültséget és kétségbeesést, de tudta, hogy ez szinte bizonyosan megfázással járna, úgyhogy csak felhajtotta a gallérját, behúzta a nyakát, és bujkáló mosollyal a szája szegletében nekiiramodott a fal mentén a buszmegálló felé.
Megnéztem a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet. Megmagyarázhatatlannak egyáltalán nem, de sajnos furcsának sem igazán tartom, hogy olyan lett, amilyen: Magyarországon évtizedes hagyománya van a vállalhatatlanul szar filmeknek.
Már gyerekkoromban feltűnt, hogy a színházban akár kiváló színészek is, kamera elé kerülve felveszik az „épp egy magyar filmben játszom” egyen modorát, egy olyan penetráns, életszerűtlen és gyomorforgató manírt, amit látva az embernek az az érzése, hogy ez csak valami belsős tréfa az egy osztályban végzett színészek között.
Örülhetnék, hogy ez majdnem teljesen eltűnt – legalábbis ebből a filmből – de ami helyette van, még ennél is sokkal szomorúbb. Nehéz megragadni, hogy mitől jön létre az a varázslat, amikor a színészi játék a hétköznapiságot, a természetességet úgy tudja felhasználni, hogy az bevonja, beszippantja a nézőt, és saját magában érzi a történetet. Szemmel láthatólag a film alkotói sem tudják megmondani.
Itt olyan természetes volt mindenki, hogy belőlük tucatjával lehetne minden nap látni bármerre, ha nem lennének annyira érdektelenek, hogy az ember észre sem veszi őket. Könyörgöm, a színészek annyira magukat játszották, hogy a saját nevük szerepelt a stáblistában a színésznél és a szerepnél is. És mégsem lett személyes a dolog, hanem tökmindegy, kit érdekel, illetve ki nem szarja le lett.
Ugye nem azonosul egy teljes generáció egy olyan emblematikus fasszal, akinek huszonkilenc évesen van annyi kapcsolata a valósággal, mint amennyitől egy hatéves szülei pánikban hívják a nevelési tanácsadót? Az egyetlen normális szerep a BKK ellenőr csajnak jutott, aki a srác a szó átvitt és szoros értelmében is beszédes bemutatkozó monológja után el is köszönt tőle.
A filmet telepakolták – érzésem szerint – személyes élményekkel és közhelyekkel, illetve a kettő nagyjából azonos halmazt képez. Az általános iskolai verés lett volna a baráti társaság nagy közös témája, ami gennyes sebként fakad fel időről időre? Harminc évesen? A kocsmai jelenet lett volna ennek a feloldása? Tudnék tippelni, hogy mi lehetett az ötlet, de nem láttam működni.
Az egész film olyan volt, hogy mintha egy már ezerháromszázszor lezajlott kocsmai beszélgetéskor határozták volna el alkoholos befolyásoltság alatt, hogy ebből bazmeg filmet kéne csinálni, milyen kurva jó lenne már, hallod? És akkor tettek bele csajt, külföldet, gyerekkori sérelmet, időszerű közéleti témát, meg kit érdekel még, mit, és azt hitték majd lábra áll a dolog. De hát nem áll lábra, ahogy ha szénre lapátolt aminosavakat leöntünk vízzel, abból sem lesz wombat, csak fel kell takarítani utána.
Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem megvonalkázni egy A4-es lapot, hogy végre felrajzolhassak egy szimbolizált gitárnyakat, rajta a létező összes hanggal, és remélhetőleg valami vizuálisan is megragadható mintázattal, hogy mindezek egymáshoz képest hol helyezkednek el.
Már javában benne voltam a folyamatban, amikor eszembe jutott, hogy talán más is gondolkodott már hasonlóban. És tényleg: egy csomó képet találtam, ami a gitárnyak hangjait tárgyalja, de érdekes módon mindegyikből hiányzott egy részlet, amit a sajátomba magától értetődően, mint a tulajdonképpen legfontosabb elemet tettem bele.
Engem ugyanis nem csak az, sőt, nem elsősorban az érdekel, hogy hol mindenhol vannak mondjuk C hangok, hanem az is, hogy melyik C-k pontosan ugyanazok, mint egyes másikak, és melyikek vannak egy-egy oktávval odébb.
Amint berajzoltam a hangokat, elkezdtem szín- és formakódokkal ellátni őket. Minden hangnak lett egy saját színe (például az E sárga), a teljesen azonosakénak meg saját formája is (például bekarikázott). Szépen le is pengettem őket, és elképesztő volt hallani, hogy a jól hallhatóan azonos frekvenciájú hangnak más-más húron játszva egész más jellege van, amivel nyilván nagyon komolyan lehet árnyalni, díszíteni, és személyessé tenni a gitárjátékot.
Közben arra is rájöttem, hogy a régóta ujjgyakorlatként használt skálázás is egy moll skála, aminek a mintázatát most igyekszem közös nevezőre hozni azzal a leírással, ami az egy húron való pengetést ábrázolja. Nagyon úgy néz ki, hogy ehhez újabb rajzokra lesz szükségem.
További, illetve örökéletű nehézség, hogy ha pl. egy oktávot akarok ugrani, nem tudom egyszerűen az ujjaimba memorizálni a megteendő távolságot, mert a bundok távolsága a törzs felé közeledve egyre kisebb. Gondolom, jó pár „alapesetet” kell majd bevésnem csak úgy magában, aztán majd ezeket bővítem szükség szerint.
Egyetlen húron skálázva elég könnyen bele tudok szaladni elfogadhatónak hangzó dallamokba, de amint mondjuk ugyanazokat a hangokat négy húron próbálom elérni, rögtön elvesztem a fonalat – hiszen nem látom olyan egyértelműen, hogy most fölfelé vagy lefelé megyek, a térben megtett távolságot látni nem segít a hangban megtett távolság előre megérzéshez. Ezzel is elleszek egy darabig, azt gondolom.
A zeneelmélet gyorstalpalóm huszonöt leckéjéből most vagyok az ötödiknél…
egypercesek 