Két zebra, két eset

A munkahelyemről a boltba menet az egyik zebránál asszertíven érvényesítettem az elsőbbségemet, megállásra kényszerítve az amúgy lépésben közeledő autót. A kormány mögül a hivatásuk gyakorlásától eltiltott teherautó-sofőrök stílusában megnyilvánuló csaj kért meg, hogy máskor nézzek jobbra. Sajnos olyan gyorsan hajtott tovább, hogy nem volt időnk beszélgetésbe elegyedni, de örömmel újságoltam volna neki, hogy egy bizonyos szöget a szemem elfordításával is be tudok fogni anélkül, hogy a fejemet meg kellene mozdítanom, illetve reményemet fejeztem volna ki azzal kapcsolatban, hogy nem kedves jótevőként gondol magára olyankor, amikor nem gázol a zebrán, noha az fizikailag lehetséges volna.

Kicsivel később a tejekkel a szatyorban indultam hazafelé. Megint útba ejtettem pár gyalogos-átkelőt. Az egyik előtt a főút balra kanyarodik, és a zebrát is magába foglaló mellékutcába való behajtás a KRESZ szerint jobbra kis ívű kanyarnak számít, még ha a térben egyenesen is kell menni hozzá. A rafinált vezetők még az ilyen kanyarodási szándékot is indexeléssel jelzik. Mivel az ilyen fokú felkészültséget szinte már én is túlzásnak tartom, mindig figyelem az irányjelzés nélkül jövőket is. Most sem kellett csalódnom, és még épp meg tudtam állni az előttem elhúzó Peugeot útja előtt, amelyiknek a vezetője közben felismerte, hogy mit tesz, és bocsánatkérőn tette fel a kezét olyan arcot vágva közben, mint azé a rossz tanuló, de szeretni való gyereké, akit rajtakapnak, hogy a “Gyerekek, tegyétek le szépen a tollat!” felszólítás elhangzása után írja a papírra, hogy 6+6=9.

A két eset közül egyértelműen az utóbbi volt veszélyesebb az egészségemre, mégis azt tekintem korrekt módon lezárt ügynek – ha már normálisan elkezdeni nem sikerült őket.

Szénsav

Sarkítva – háromféle ember van. Az első óvatosan nyitja a palackot, mert számít rá, hogy ki fog fröcskölni a túlnyomás alatt lévő szénsavas üdítő. A második meglepve tapasztalja, hogy a folyadék kikívánkozik, és szinte azonnal visszacsavarintja a kupakot. A harmadik a lötty jelentős részét a szabadba, magára és környezetére lövelli, közben pedig olyan rémült arcot vág, mint akinek a villamoson kéretlenül bekövetkező spontán magömlése valahogy fájdalmas fordulatot vesz.

Az első a pesszimista. Képes bárki lelkesedését letörni. A második a mának élő. Felesleges tanácsot kérni tőle. A harmadik az ön- és közveszélyes. Élete során számtalanszor mentik meg az egyes és kettes típusba tartozók, illetve egy részüknek főállású, túlterhelt és/vagy munkamániás őrangyala van.

Ideal

B-vel meglehetős rendszerességgel ütögettünk a Városmajorban lecövekelt pingpong asztalok valamelyikénél. Ha jó emlékszem, mindketten (de én egész biztosan) a híres, a puszta fán egyszerű rücskös gumit viselő Napsugár típusú ütővel játszottunk. Másik kellékünk a csehszlovák mérnökök és kivitelezők nászának csodálatos gyümölcse, az Ideal márkájú labda volt.

Akkoriban nyilván sok nyugat-európai gyereknek akár három-négy labdával is kellett készülnie egy-egy délutáni pingpongozáshoz, nekünk azonban elég volt egyetlen egy is. Hónapokra. Az egyik esetünk minden képkockája élénken él az emlékezetemben. A labda egy csuszát követően a gyalogútra pattant. Feszülten néztük, ahogy keresztezni készült egy fiatal felnőtt Csepel Maratonjának újtát. A találkozás elkerülhetetlen volt.

Az első kerék telibe találta a labdát, ami váratlan hirtelenséggel akasztotta meg a bringa lendületét. A kis golyóbis nagy erővel pattant ki oldalra, a fickó pedig éppen el tudta kerülni az esést, és egy basszátokmeg-et sziszegett felénk. Előzőleg nyilván azt hitte, hogy eltiporja játékszerünket, de az legnagyobb csodálkozásunkra a legkisebb sérülés nélkül vészelte át az incidenst. Innentől kezdve – a mai napig is tartó – vallásos tisztelettel gondolunk erre a termékre. Egyébként többé-kevésbé tűzálló is volt, de az egy másik történet.

Irodaház

Még régebben jártam egy olyan irodaházban, amit egy a XIX. – XX. század fordulóján épített gangos bérházból alakítottak át. A körfolyosókkal keretezett belső udvart üvegtetővel fedték be, a falakat – az ajtók és ablakok helyén – nagy felületű üvegtáblákkal látták el. Az így létrejött irodák egész nap bőven kaptak természetes fényt. Az épület nagyon világos volt, emberbarát hangulatot árasztott. Különösen ahhoz képest, amilyen gyalázatos dolgok általában az irodaházakban történnek.

További haszon

A mai rántott csirkemell és gombasaláta külön-külön is annyira sós volt, hogy fedezte az év hátralevő részére a só szükségletemet. Ennyivel is beljebb vagyok. De további hasznot is húzok a dologból, hiszen enélkül csak bajosan innám meg a napi adagként javasolt 2-3 liter folyadékot. Így ezen legkésőbb fél háromig túl leszek.

Összekevertem az egészet

Az úszás végeztével kifeküdtem egy kicsit a medence mellé napozni, hogy legyen mit mozgási energiává alakítanom a hazafelé útra. Mivel még semmit nem ettem, azon kezdett el járni az eszem, hogy mit fogok csinálni ebédre. Számbavettem az otthon található alapanyagokat, döntöttem, és felpattantam.

Olajat csordítottam az edény aljára, felkockázott hagymát ejtettem rá, és dinsztelni kezdtem. Rögtön utána gombát vágtam szeletekre, és ahogy megvoltam vele, azonnal rádobtam a már üvegesedni kezdő hagymára. Ezután a paprika következett. Továbbra is lassítás nélkül, kis karikákra vágtam azokat a kis rudacskákat, amiket szépítés nélkül talán rák-parizernek lehetne nevezni. Ezeket is beledobtam az elegybe, összeforgattam őket, és vegetát, meg kurkumát szórtam rájuk.

Az így kialakult mixnek hagytam egy kis időt, hogy levet eresszen, majd az kicsit le is főjön róla, aztán egy felkockázott paradicsomot dobtam utánuk, rá meg egy kis őrölt gyömbért. Kimértem egy kis rizst, beledobtam, és utána engedtem kétszer annyi térfogatú vizet. Összekevertem az egészet, és lefőztem a levének a javát. Az utolsó bő húsz percet láng nélkül töltötte, így a rizs mindent magába szívott, amit akart, de az egész is szaftos maradt.

Motiváció

Általános iskolás koromban az egyik tornatanárom sajnálattal értesítette szüleimet egy, az ellenőrzőmbe iktatott bejegyzésben, hogy nincs bennem versenyszellem. Meg mernék esküdni, hogy nem volt hasonló beírása annak a biciklis futár lánynak, akit a napokban előztem meg egy emelkedőn. Nagyon fáradtnak tűnt, arckifejezése fásultságról és elkeseredésről árulkodott. Ahogy elhagytam, kattogni kezdett a váltója, és pár pillanat múlva új erőre kapva, a nyeregből kiállva előzött vissza. A kanyar után láttam meg egy kapu előtt várakozni az előzés-visszaelőzés akciót nem látó, szintén biciklis futár mentorát, aki kedvesen megtapsolta a meghatódott lányt, hogy beérkezett a megadott címre.

A kis gyufaárus lány

Hans Christian Andersen mély és megrázó műalkotások létrehozására volt képes. Úgy döntött tehát, hogy ezirányú tehetségét ott kamatoztatja, ahol a lehető legsúlyosabb hatást érheti el: nekiállt meséket írni.

A kis gyufaárus lány című írásában a gyerekek egyik méltán kedvenc témáját, az ártatlanok keserves halálát bontja ki nagyon szépen. A mese igen rövid, így Andersennek nagy gonddal kellett eljárnia eszközei megválasztásakor. Alkotott egy kedves, rossz tulajdonságoktól mentes kislányt, akiről az első pár bekezdésben megtudhatjuk, hogy egy potenciálisan halálos lovaskocsi-baleset elkerülése közben leesett a lábáról halott anyjától örökölt, tehát a méreténél jóval nagyobb papucsa, amiből az egyiket egy suhanc elveszi tőle, a másik meg egyszerűen eltűnik. Így mezítláb folytatja útját szilveszter éjjelén, ami igazi pech, hiszen ruházata sem áll másból, mint egy rongyos köténykéből.

Andersennek gondja van arra is, hogy egyértelműen kiderüljön, a kislánynak nem az estéje látszik rosszul alakulni, hanem a komplett élete egy sorstragédia . Gyufát kell árulnia, hogy pénzt keressen, ami triviális hasznán túl még arra is jó, hogy az apja így nem veri meg. Újabb pech, hogy a történet napján nem volt sikeres értékesítése.

A helyzet alapos mérlegelése után úgy dönt, hogy a Maslow-piramis legaljának megerősítésével kezd, azaz konkrét lépéseket tesz annak érdekében, hogy minél később fagyjon meg. Meggyújt hát egy gyufaszálat, és melengetni kezdi kezeit a lángjánál. Persze egy gyufa nem ég sokáig, így a kislánynak épp csak arra van ideje, hogy egy vaskályháról kezdjen hallucinálni, aztán máris újat kell gyújtania. Ezzel a módszerrel lát még felé szaladó libasültet, meg karácsonyfát gyertyákkal és szép díszekkel, de az igazi katarzis akkor következik, amikor – természetesen régen halott – nagyanyja jelenik meg neki, aki (nem) mellesleg az egyetlen ember volt, aki valaha jó volt hozzá.

Ennek a jelenésnek úgy megörül, hogy már elengedni sem akarja. Egy egész csomag gyufát gyújt meg (mert tudja, hogy ha kialszik a fény, eltűnik a látomás), és felveti nagymamájának, hogy mi lenne, ha magával vinné. Ebben maradnak.

Reggel járókelők találják meg a hulláját, és (helyesen) arra a következtetésre jutnak, hogy sikertelenül akart melegedni. Andersen azt mondja, hogy mosoly volt a kislány arcocskáján, de a szemtanúk ezt nem igazolják vissza. Igaz, nem is sejtik, mennyi gyönyörűséges csodát látott ezen az éjjelen, elsősorban akkor, amikor lelke felszállt az égbe.

A mai kor emberének az a tanulság az egészből, hogy ezt a mesét gyerekeknek csak korlátozottan javallott felolvasni. Akadozó távhő-szolgáltatás esetén – majdnem azt mondom –, hogy nem is érdemes.