Nemesítés

A mai napig is csak nagyon kevesen tudják, hogy a csirkemáj és a csirkehús valósággal megnemesítik egymást. Különösen az utóbbi az előbbit. Nekem legalábbis mindig sokkal jobban ízlik a máj, ha a húsból is kapott egy kis zamatot.

Ugyanakkor nem szabad, hogy a birtokunkba jutott tudás felett érzett öröm a részletek felett való gondatlan elsiklásra hajlamosítson minket. Éppen ezért egy kevés kenyérszalonnát kell először is kockára vágnunk, és a csirkét csak ennek a zsírjára dobhatjuk rá. Süssük össze, közben szórjuk meg egy kis sóval. Egyelőre jóval kevesebbet tegyünk bele, mint amire összességében szükség lesz, mert a máj szívesebben sül só nélkül. Kisvártatva mehet utána a szintén felkockázott hagyma. Érdemes sokat beletenni belőle – feltéve, hogy hasonló az ízlésünk. Én egy paprikát is apró darabokra vágnék, és hozzácsapnám, de nem akarok erőszakoskodni. Az egészet – időnként átforgatva – süssük össze rövid lángon, lefedve. A dolog vége felé közeledve újra sózzuk meg – most már a véglegesnek szánt mennyiséggel.

Dance

Évekkel ezelőtt komolyan tudott zavarni, ha egy egyébként érthető dalszöveg közé érthetetlen morzsák kerültek. Feszülten figyeltem, próbáltam kikövetkeztetni a jelentést a dal komplett szövegéből, a hangulatából, a felmerülő értelmezési lehetőségekből, de sokszor sikertelenül.

Bő egy éve hallgatgatok egy dalt, aminek a refrénje egészen belemászott a fülembe. Nagyon megszerettem ugyanis a hangzását, azt a dinamikát, amit a szöveg gyakorlatilag dallam nélkül is sugároz. Így hangzik: “Suhupti káháj doktáj dance”. A suhuptiban a középső, a káhájban és a doktájban az utolsó szótagon van a hangsúly.

Egyértelműen

Az irodaház dolgozói – az átszervezés sarokköveinek meghatározásáról szóló megbeszélés szünetében – szótlanul álltak a kerthelyiségre néző üveg előtt. Vágyakozó tekintettel, de azért minden részletre kiterjedő figyelemmel követték a füvet nyíró fiatalember munkáját. Lenyűgözte őket, hogy milyen egyértelműen elkülönül a még érintetlen rész a már levágottól.

Kérdés a gyártóhoz

Tisztelt Gyártó!

Érdeklődni szeretnék, hogy mi a helyes felnyitás módja az önök által gyártott édesítőszer esetében, melyre egy kupakot szíveskedtek helyezni, ami alatt azonban egy szintén teljesen zárt alkupak bújik meg. Az alkupakon perforáció nyomát nem találtam, lecsavarni nem lehet. Megpróbáltam egyszerűen lehúzni, de olyan ellenállást fejtett ki, ami alapján azt gondoltam, hogy csak a palackban lévő folyadék jelentős részének kiöntése mellett lehet eltávolítani a tetejét. Annak ellenére, hogy a saválló edzett-acél olló néhány alkalommal anélkül csúszott le a kupakról, hogy azon látható sérülést okozott volna, lefektetni mégsem akartam, hiszen ez esetben a (késsel elvégzett) sikeres vágás ugyancsak a folyadék – igaz, csak kisebb részének – kiömléséhez vezetne.

Örömmel értesítem önöket, hogy végül egy speciálisan élezett vadász-késsel sikerült levágnom a süveg tetejét, de legmélyebb sajnálatomra egyúttal hüvelykujjam begyét is megvágtam – mivel stabil ellentartás nélkül nem tudtam érdemben megkezdeni a vágást.

Végezetül engedjék meg, hogy gratuláljak az anyagválasztáshoz: ez a matéria az űrkutatásban is megállná a helyét.

Üdvözlettel:

Fogyasztó

Taraó

Emlékszem, 1983-ban 30 Ft volt a zsebpénzem. Onnan tudom, hogy amint megkaptam, az újságárushoz siettem, és megvettem a Kockás aktuális számát 28 Ft-ért. (A maradék kettőnek értelmesebb célt nem találtam, mint két gombóc csoki fagyi ellenértékeként megszabadulni tőle. Lehetett volna még puncsot és vaníliát választani, de azokat nem tartottam életszerű alternatívának).

Ez a képregényekből álló füzet – egy kisiskolás mércéjével mérve – jelentős mennyiségű információt tartalmazott Pifről és Herkulesről, Rahanról, Benjamin Justice-ról, és egyéb, váltott szereplőkről. Én sajnos csak a negyedik számnál kaptam észbe, felismerve annak a jelentőségét, hogy egy osztálytársam a harmadik számot forgatja éppen rongyosra. Csak két hónapot kellett várnom, hogy egy soha (de tényleg soha a kurva életben) véget nem érő kaland részesévé válhassak.

Megismerkedtem ugyanis egy, a vadonban magányosan élő kisfiúval, akit Taraónak hívtak. Életrevaló kis srác volt, mert magának kellett összegyűjtenie a bogyókat és gyümölcsöket, magának kellett elejtenie a madarakat és halakat, hogy legyen mit ennie. Az élelemszerzéssel elég sok ideje elment, de azért annyi minden nap maradt, hogy elgondolkozzon rajta, hogy rendben van-e, hogy ő tökegyedül van a világon, azaz sehol a környéken nem lát hozzá hasonló főemlőst.

Tulajdonképpen már az első részben egyértelművé válik, hogy a fiú szerint egyáltalán nincs rendben, hogy nem társas lényként éli az életét. Csak annyira tudott visszaemlékezni, hogy egyszer valami nagy tűzvész szenvedő alanya volt, leesett egy jókora fáról, és kész. Tudott tüzet gyújtani, voltak ismeretei az őt körülvevő flóráról és faunáról, de hogy kicsoda, kihez tartozik, az sehogy sem akart beugrani. Legközelebbi tippje az volt, hogy ő is egyfajta majom, csak éppen csupasz és tud beszélni. Álmában, illetve olyan kiélezett helyzetekben (pl. kardfogú tigris-, illetve gorilla-támadás), amikor még talán a bevizelés is adekvát reakció lett volna, ilyesmi helyett inkább szüleinek árnya rémlett fel homályosan előtte. De olyan homályosan, hogy abból még azt sem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy tényleg csupaszok-e ők is.

Az első epizódban sikeresen elhárítja egy kardfogú tigris és egy krokodil étkezési célú támadását, majd miután az előbbit egy lándzsával agyondobják, kölykeit adoptálja. (Természetesen rájön, hogy mi a pláne a lándzsában). Ezután – szinte mellékesen – megtanul úszni, de ahogy este fürdőzik, menetrendszerűen eszébe jut, hogy vajon hova is tartozhat. Hol vannak az övéi? Észreveszi, hogy a csuklóján lévő karperec (amilyet én is szerettem volna, de a szüleim nem támogatták ezirányú törekvéseimet) a napot ábrázolja. Felnézett a lenyugvó égitestre, és tudta, merre kell továbbmennie.

A következő zsebpénzemmel futva érkeztem az újságoshoz. Mivel különös hajlamom volt a katarzis késleltetésére, hazaszaladtam, és otthon, nyugodt körülmények között kezdtem csak el tanulmányozni az ötödik számot. De abban egyetlen szó, egyetlen képkocka sem volt Taraóról. Volt szó valami biciklistáról, meg sok jópofaság is volt benne, de Taraó nem… A következő számot már útközben átvizsgáltam, de abban sem szerepelt a vadon gyermeke. A következőben sem!

Komolyan nyomasztott a dolog, ezért igazi megkönnyebbülés volt, amikor a kilencedik szám címlapján viszontláttam a nap fiát. Habzsoltam a történetet: sikeres horgászat, dacolás egy régi ellenségével, Gora-Kával, a gorillával, és megmenekülés egy alkalmitól, a mamuttól. Mindezek közben rábukkant egy elhagyott falura. Végre! Úgy nézett ki, hogy megtalálta az övéit. Illetve egyelőre mégsem. Kár, mert mégiscsak többet kellett várni a folytatásra, mint egy komplett nyári szünet időtartama, de mindegy. A lényeg, hogy ott a nap, lehet akkor szépen továbbmenni.

Ma már tudom, hogy semmi reális okom nem volt azt gondolni, hogy a következő számban szerepelni fog Taraó, dehát mégis ezt gondoltam. Hiába jártam az újságárushoz, a következő számokban sem bukkantam a nyomára. (Itt a korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a gyűjteményemben folytonossági hiányként éktelenkedik a 13., 14. és 15, rész). Talán nem kell élénk színekkel megfestenem örömömet, amikor végre a kezembe került a tizennyolcadik szám, címlapján újra a magányos fiúval.

Itt már valamit tudhattak a szerzők is, mert pár képben összefoglalták, hogy ki is ez a Taraó, mi történt vele, és mi a legfőbb vágya (megfejtés: megtalálni a többi embert). Újabb mamut-, medve- és kardfogú tigris-támadásokkal szórakoztatott az epizód, majd a végén egy épphogy megúszott vízbe fulladás következett. A főhős valahogy jobban elfáradt, mint szokott, és úgy tűnt, hogy feladja. Én is úgy éreztem már magam, mint aki három egyest kapott aznap. Ennek a srácnak annyi. Soha nem fogja megtalálni a törzsét… Már 1985 van, de semmi. Két éve olvasom ezt a történetet, de semmi! Hát ennyi idő alatt csoda, hogy nem szorult a karperece úgy a csuklójára, hogy belenyomorodjon. Azért megnéztem az utolsó kockákat is. De ami ott következett, azzal én sem számoltam. Kiderült, hogy a nap nem mindig ugyanott van (lásd: az égitestek látszólagos és tényleges mozgása), magyarul ez a szerencsétlen hülye össze-vissza kalézol, aztán csodálkozik, hogy sehol senki.

Valami elpattant bennem. Azt gondoltam, hogy dögöljön meg ott, ahol van, én nem fogom a fiatalságomat áldozni ezért a véget nem érő szívás sorozatért. Kockás vásárlásaim szórványossá váltak (pedig zsebpénzem még talán jobban is hízott, mint ami az infláció követésére elég lett volna), és csak igen csekély vigaszt nyújtott, hogy Rahan, Justice, meg a többi normális hős az egy epizód – egy megoldás rendszerben dolgoztak.

Nem tudom, hogy a történetet eredetileg tartalmazó francia Vaillant kiadványokat kell felelőssé tenni, vagy a magyar kiadásé a bűn, de ki merem mondani, hogy a súlyossága a mulasztásos alkotmánysértéshez fogható. Ha pedig valaki tudja, hogy végül mi történt a sráccal, ne mondja el, mert engem már kurvára nem érdekel.

Atomóra

Heinz Püntner épp évtizedes álma beteljesítése közben, a frankfurti atomóránál tett látogatása során halt meg tragikus hirtelenséggel – szívroham következtében.

A nyugdíjasklub tagjai közül őt elkísérő barátai a helyszínre érkező mentősöknek elmondták, hogy Heinzet kitűnő úriembernek ismerték meg, akinek az adott szó szentírás volt. Saját legfőbb erényének a pontosságát tartotta, és legnagyobb bánata az volt, hogy – elsősorban a mobiltelefonok széleskörű elterjedése óta – az emberek jó érzéssel elfogadhatatlan mértékben pontatlanná váltak, ami sajnos – lényegét tekintve – nem különbözik attól, mintha egyszerűen semmibe vennék egymást. Kicsit kevésbé neheztelt azokra (nyilván önök is ismerik ezt a típust), akik mindenhová előbb érkeznek. Ez bocsánatos bűn ugyan, de nélkülöz minden eleganciát, s így úriemberhez méltatlan viselkedésként kell, hogy számon tartsuk.

Élete során mind a notórius későkkel, mind az izgága kapkodókkal kénytelen volt megosztani hétköznapjainak és szabadidejének egy részét, amennyiben a velük való találkozást nem tudta elkerülni, ugyanakkor annak bekövetkezése pontos idejét sem számíthatta ki soha. Méltatlan lenne ugyanakkor elsiklani afölött, hogy ezt a legritkább (és csak igazán indokolt) alkalmakkor tette szóvá. Személy szerint elsősorban ezért gondolom szerencsés, és Püntner úr számára érdemei szerint való körülménynek, hogy sem a helyszínen, sem később nem tűnt fel senkinek, hogy szeretett karórája három percet és negyvenegy másodpercet késett.