Egészen véletlenül hozzájutottam A tuói főnök – Új-kaledóniai mesék és mítoszok (Európa Könyvkiadó, 1979) című könyvhöz. Abban a reményben nyitottam ki, hogy a mi mondavilágunktól alapvetően eltérő, ugyanakkor pár vonásában mégis hasonló történetekre bukkanhatok majd. Úgy tűnik, hogy beigazolódik a várakozásom, de a két kultúra közötti alapvető különbségek, vagy az írások születése óta eltelt idő miatt, netán a lejegyző pongyolasága vagy a fordítás potenciális esetlegessége okán van egy olyan érzésem, hogy nem egy malomban őrölök azokkal, akik egy csónakban eveznek azzal, aki ezekre az írásokra a kielégítő megértés megnyugvásával bólint.

Vegyük a vindói gyíkember esetét. Csak a főbb pontokat gyűjtöm össze, egyrészt mert ezek sorozata és a közöttük fellelhető(?) kapcsolat a lényeg, másrészt mert a szerző / író / lejegyző nem tett tettenérhető kísérletet arra, hogy stiláris elemekkel színezze a történetet.

Vindó településen él egy nagyapa és unokája, akik ketten azért híresek messze földön, mert az unoka (egyedül) lélegzetelállítóan szép. Egy asszony el is határozza, hogy megnézi magának őket. Kicsinosítja magát, fésűt rak a hajába, fehér szatyrot(!) a vállára, és felkerekedik. Ahogy a faluba érkezik, a két férfi kérdezi tőle, hogy miért jött. Elmondja, hogy a nagyapát és a szép unokát látni, mire kurtán közlik vele, hogy őt itt nem óhajtják. Erre az asszony megfordul és hazamegy.

Kisvártatva egy másik nő érkezik. Tőle is megkérdezik, hogy miért jött. Ő lényegében ugyanazt válaszolja, amit sikertelen kolleginája, de a legteljesebb megértésre talál: a nagyapáék azt mondják neki, hogy már várták, unokájuknak nevezik, és magukhoz hívják. A csaj ezután néhány hónapot él együtt az idős házaspárral (mint kiderült az öregnek van egy felesége), de a szép unokát nem láthatja. Egy napon az idős házaspár elmegy otthonról, a lány pedig ott marad fonni. Egyszercsak előkerül a híres gyíkember és leül a küszöbre. A lány odafut, és nekiesik egy késsel, szétszabdalja, illetve mellékbüntetésként az ízületeit csavargatja. Miután sikeresen feldarabolta, egy földkemencébe teszi, majd ő maga lefekszik a földre és vár, hogy fekete vagy vörös színű hangya fog-e először rámászni. Előbbi esetben valamit rosszul csinált, utóbbiban viszont minden a legnagyobb rendben van. Nem kell sokat várni, és jön a vörös hangya, a szétcincált gyíkember pedig szépfiúként újjászületve nyújtóztatja tagjait.

Visszaérkezésükkor a nagyszülők összedobnak egy gyors ebédet, és azt mondják a lánynak, hogy a kunyhóban lévő fiatal férfit neki kell ellátnia. A lány visszakérdez, hogy milyen férfiről van szó. Hát a gyíkemberről – mondják az öregek és megkérdezik, hogy nem látta-e véletlenül. A lány letagadja, és odaül a szépfiú (ex gyíkember ) mellé. – Akkor ki ez a férfi? – kérdezik. Erre a lány egy szót sem szól, hanem feláll, odamegy az idős házaspárhoz, megáll, majd visszamegy a férfihez és leül mellé. Ekkor a férfit kérdezik meg, hogy tulajdonképpen mi van. Az meg – kicsit eltúlozva a történteket – elmondja, hogy baltával esett neki ez a lány, de végülis megérte a dolog, mert most valahogy minden egészen más, például emberré vált tőle. Az öregek bólintanak, és azt mondják, hogy ezek szerint az asszony győzött véglegesen. A fiatalok összeházasodnak.

Az egész történetben egyetlen ok-okozati összefüggést sem jelölnek, nem utalnak semmi törvényszerűségre – egyetlen szóval sem. Így puszta találgatás részemről az alábbi pár állítás. 1.) Az első nőt azért küldték el, mert túlcicomázta magát. 2.) A másodikat valami alapján felismerték, és azért nevezték unokájuknak, mert tudták, hogy ő lesz a srác felesége. 3.) A fiú varázslat alatt állt, amit legegyszerűbben darabolással és az ízületek határhelyzetbe hozásával lehetett megtörni. 4.) A fekete hangya rosszat jelent. 5.) A vörös hangya jót jelent. 6.) Az, hogy a lány odamegy a nagyszülőkhöz, nem szól semmit, majd leül a csávó mellé, azt jelentheti, hogy érti a kérdést, és nem sérti meg a kérdezőket azzal, hogy nem válaszol, de inkább a szavaknál ékesebb gesztussal fejezi ki, hogy a csókához tartozik.

Eddig tartana a történet egy kezdő európai forgatókönyv-író gondozásában, de Új-Kaledóniában ilyenkor még nincs vége az események sorának. A házasoknak gyereke születik, majd egy mondaton belül nagy is lesz. Ekkor az anyjával elmennek sétálni. Az apa megkéri őket, hogy a vizesárokban ne fürödjenek, mert ott nemsokára halászni fognak; sőt lehetőleg el se menjenek otthonról. Anya és fia tehát fogják magukat, és elmennek a vizesárokhoz. Ott a gyerek megkíván egy rákot és addig rágja a muter fülét, amíg az ad neki egy darabkát belőle. Mikor hazamennek, az apa halszagot érez, és kérdezi, hogy mi történt. A felesége elmondja, mire a férj bepöccen, és élesen bírálja hitvesét azért, amit tett. A nej úgy elkeseredik, hogy pár percen belül sikeres, páros, kötél általi öngyilkosságot hajt végre fiával. Mikor a dédszülők kérdezik, hogy mi történt, a férfi elmondja, hogy megszidta a feleségét és a gyerekét egy, a vizesárokban fogott rák miatt. És az új-kaledóniai dramaturgia ökölszabálya szerint pontosan itt van vége a történetnek.