Kézifék

A meredek utcán két lány viaskodott egy Renault 19-essel, pont az én autóm fölött. Ötezerig pörgették a motort, majd lejjebb gurultak és bólintva fékeztek. Ezt ismételgették addig, amíg már egész történet állt össze a fejemben, hogy miután rácsúsznak, még majd megpróbálnak kioldalazni is, hogy a helyzetből a lehető legnagyobb sérülést idézzék elő – persze minden rossz szándék nélkül.

Úgy döntöttem, hogy a kibontakozó történetnek sokkal szebb ívet adok, és odamentem felajánlani a segítségemet. Már látták, hogy figyelem őket, és kedves szégyellősséggel vihogtak magukon, meg a helyzetükön. Odaérve mondtam nekik, hogy ez az én autóm itt alattuk, és ha egyetértenek vele, szívesen feljebb állok az övékkel olyan három métert (ahonnan már fölényes magabiztossággal ki tudnak majd állni). Kislányos mosollyal elfogadták az ajánlatot. Átvettem a kulcsot, ami igazi bizalmi választóvonalnak számít. Ez abból is látszott, hogy tétován megjegyezte egyikük, hogy inkább mégsem tartja jó ötletnek a tervemet. Felajánlottam, hogy addig markolászhatja a személyimet, de visszautasította.

Mivel tudtam, hogy helyesen cselekszem, nem hagytam időt a tétovázás eszkalálódására, hanem… Észrevettem, hogy jobbkormányos autóról van szó. Átmentem a jobb oldalra, és beszálltam, beindítottam a motort, hátramenetbe tettem a váltót, és már tudtam, hogy újabb bizalmi pont következik. Akkortájt jártam a kulcscsonttörésem gyógyulásának abban a szakaszában, amikor a törés, illetve összeforrás helyén egy nagy göb képződik, ami elnyomja azt az idegköteget, ami a komplett kart vezérli. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egész bal karom folyamatosan zsibbadt, erejére pedig jellemző volt, hogy egy vizespoharat csak dobpergés mellett tudtam kitartani – hét-nyolc másodpercig. Azért megpróbáltam kiengedni a kéziféket, de persze egy balesetes cickány hatékonyságával. Szóval nem sikerült. Huncutul kimosolyogtam a lányokra, de ők a legjobb szándék mellett sem tudták viszonozni gesztusomat, hanem sokkal inkább a rémület és a keserves megbánás elegyét lehetett leolvasni az arcukról. Átnyúltam a jobb kezemmel, kiengedtem a kéziféket, feljebb álltam, kiszálltam, visszaadtam a kulcsot, és nem magyarázkodtam, csak elköszöntem. Ők pedig megköszönték. Valószínűleg azt, hogy nem lett nagyobb baj.

Tisztítókúra

Van egy régóta húzódó ügyem egy ismeretlen létszámú muslica-növendék csapattal. Úgy néz ki, hogy most sikerült végre egy olyan érvvel előhozakodnom, hogy újabb kérdések már nem merülnek fel.

Az egész bő másfél éve kezdődött. Kaptam ajándékba egy strapabíró, félhomályban is megélő, kisebb aszályokat is átvészelni képes növényt. Mivel nálam szerencsére nincs sötét, illetve öntözni sem szoktam elfelejteni, joggal számíthattam rá, hogy a növény, a többiekhez hasonlóan hálás szívvel fog rám gondolni, és intenzíven fejlődik majd. Ez így is történt, de egyszercsak kis, fehér, rovarnak készülő lényeket vettem észre a virágföld felső rétegeiből kitekintgetni.

A virágos szakemberek véleménye szerint túlöntöztem a növényt, és ezért tudtak megtelepedni a muslicák. A vádat udvariasan visszautasítottam, majd az alsó kifolyó-lyuk nélküli fémcserepet előírás szerűre cseréltem, erősen visszafogtam a vízellátást, és a kapott rovarirtóval permetezni kezdtem a talajt. A hatás gyors volt, és tiszavirág-életű. Az első mégoly szerény öntözésre is újra megjelentek. Ekkor a növény folyadékszükségletét 100%-ban a permetből kezdtem biztosítani. Nem használt. Kiettem a gangra, hogy ott szálldossanak belőle, szívja ki a földet a nap, ők meg dögöljenek meg végre! Nem döglöttek meg.

A növény egyik levelét kicsit megégette a nap, amúgy hősiesen tűrte a tisztítókúrát. Behoztam a helyére újra, és úgy határoztam, hogy rendszeresen permetezgetni fogom, mindig elpusztítok 6-13 példányt: egyszer csak elfogynak. De nem fogytak el. A türelmem viszont igen. Besétáltam a kamrába, komótos mozdulatokkal lecsavartam az utántöltő kupakját, és bőségesen meglocsoltam a flórát és faunát, hogy alul ömlött már a szer. Most várok, amíg szépen mindent visszaiszik a cserép alól.

Ez két napja történt. Azóta nincs mozgás. Két tanulságot vontam le. Az egyik, hogy – ahogy az a pénzzel is van – amit nem lehet elintézni egy kis méreggel, azt sok méreggel kell elintézni. A másik, hogy a jövőben egy-egy udvarias, de jól érthető figyelmeztetés után, minden további kitérő nélkül erőszakhoz kell folyamodnom. Persze mindez akkor érvényes, ha továbbra sem észlelek mozgást. Ha igen, akkor újabb tanulságot kell levonnom. Azt a két, már levont szorzatából fogom képezni.

Esetleg egy fa lombjából

Valami különös okának kell lenni, hogy a sünök nem egy fél szaltóval, a tüskés hátukra érkezve ugranak rá mondjuk a békákra. Esetleg egy fa lombjából. És akkor egyszerűen a hátukon vinnék az így megölt zsákmányt biztonságosabb helyre, ahol nyugodtan megehetnék – morfondírozott a meztelencsiga magában a tó partján, amikor egyszercsak hátulról, pár pillanat leforgása alatt egy sün termett mögötte, és egyetlen harapással megölte, majd a helyszínen megette.

Hála

Kénytelen-kelletlen fellapoztam a naptáramban a jövő hetet, hogy egy bejegyzéssel ejtsek pecsétet rajta. Ekkor vettem észre, hogy hétfőn nem kell dolgozni. Őszinte, lökéshullám-szerű hála öntötte el a szívemet I. Szent István irányában. Soha még ennyire plasztikusan nem éltem át a keresztény hitre való áttérés megrendítő nagyszerűségét.

Japán kaja

A Magyarországról hazautazott japán vezető rengeteg otthonról hozott kaját és alapanyagot hagyott a hűtőben és a fiókokban. Semmi magyar, vagy akár európai ételt nem találtunk. Volt alga, moszat, tészták azonosít(hat)atlan összetevőkből kikevert szószokkal, és állatok húsából készült zúzalékok. Nem értettük, hogy hogy lehet az, hogy idejön egy ember Japánból és úgy tölt itt éveket, hogy minden ételt otthonról hoz(at); feltűnően távoltartja magát a magyar konyhától. (Lehet, hogy ettől a konokságtól működnek a japán termékek?).

Mivel mi elvből elítéljük az ilyen korlátolt hozzáállást, kihasználtuk a számunkra különleges lehetőséget, és azonnal nekiláttunk, hogy szisztematikusan végigegyük, amit csak találunk. A japán nyelvű zacskókon látott képes használati utasításokat bogarászás után, az angol nyelvűeket haladék nélkül hajtottuk végre, és utána is csak annyit vártunk, hogy a vállalhatatlanul súlyos égési sérüléseket elkerüljük.

Az élmény – kevés számú részélménytől eltekintve – mindent összevetve rettenetes volt. Az elkészült ételek penetráns ízűek, gonosz barnák, viszolyogtató állagúak és olyan szagúak voltak, mintha – épp csak pár csepp – dögkút esszenciát eresztettek volna beléjük.

Azonnal, ellenszavazat nélkül mentettük fel a távol-keleti középvezetőt az általunk korábban megfogalmazott vádak alól. Ha neki ezek az alapízek (mégha az itteni zacskós kaják megfelelőiről van is szó), akkor a két konyha közötti távolságról szerzett tapasztalataink alapján pontosan el tudjuk képzelni, mit érezne, ha csülkös bablevest vagy túróstésztát kellene ennie.

Az angyalok anatómiájához

Az angyalok testi felépítése a leglényegesebb pontokon megegyezik az emberével. Mivel ez utóbbiakról bőséges szakirodalom áll rendelkezésre, csak a két alapvető különbséget említem meg.

Az angyalok (tisztázatlan körülmények között történő) születésük után az átlagos emberekhez képest jelentős zsírtartalékokat halmoznak fel testükön – nagyjából egyenletes eloszlásban. A kifejlett példányok azonban e feleslegtől az esetek döntő többségében megszabadulnak, és erősen izmolt testet öltenek, vagy szikár alkatúvá válnak. A felnőttkori elhízás ismeretlen fogalom körükben.

A másik, a laikus számára is szembetűnő különbség a háton eredő páros szerv: a szárny. Pontos szerepe a mai napig tisztázatlan, ahogy az adekvát öltözködési stratégiák kialakulása is várat magára. A test egésze szőrtelen, a szárnyakat azonban a leggyakrabban világos színű toll fedi. Kimondottan érdekes, hogy az angyalok tudnak repülni, ugyanis ha csak szárnyukon, és a hozzá kapcsolódó izmokon múlna, röpképtelenek lennének. Azt kell gondolnunk tehát, hogy a levegőben való mozgásra valamilyen alternatív megoldást fejlesztettek ki. Mindenesetre a felemelkedéshez és fennmaradáshoz szükséges tömegű mellizmok megléte minden bizonnyal olyan rémületet ébresztene a célszemélyekben, hogy az a mentéssel, és életviteli tanácsadással kapcsolatos alaptevékenységet jelentősen hátrányosan befolyásolná.

Sorskönyv

Csak hosszas könyörgés után engedték meg végül, hogy belenézzen sorsának könyvébe. Döbbenten szembesült vele, hogy az egy nyolcezer-háromszáz soros excel táblában van megírva. Innentől kezdve minden vágya az volt, hogy visszaállíthatatlanul törölje.

Elmaradt estimese

Kolousek idegesen tipródott a pénztár előtt kígyózó sorban, kezében a papírzacskóba bújtatott három meggyes-túrós rétessel. Már egész volt, kezdődött az előadás második fele. Nem tudnak visszaadni az ötezresből! A pénztárosnak be kell mennie a gazdasági helyiségbe váltópénzért. Újabb három perc… Végre sorra került. A visszajárót meg sem várva rohant fel a lépcsőn, ki a lifthez. Rácsapott a hívó gombra, de mivel azonnal nem történt semmi, inkább a lépcsőházban folytatta az útját, és a lépcsőket kettesével szedve száguldott fel a harmadikra.

– Elnézést, hogy megint elkéstem – mondta, ahogy belépett a már benépesült terembe, a papírzacskót gyorsan háta mögé rejtette, majd hozzátette: – Nem tudtam elszabadulni egy amolyan nem tervezett megbeszélésről, ha értik mire gondolok. Zavarában kényszeredetten mosolygott, majd mivel semmi érdemi reakciót nem tapasztalt, a helyére osont.

Az előadás egyáltalán nem kötötte le. Először azon gondolkodott, hogy mit kellene most éppen csinálnia, ha az irodában lenne, aztán inkább a nyaralásra gondolt, de ő is tudta, hogy előbb-utóbb a meggyes-túrós rétesek fogják átvenni az uralmat gondolatai felett. Így is lett. Szinte látta őket a zacskón keresztül, érezte az illatukat, és nem győzött nyelni. Eszébe jutott, hogy talán mások is érzik a friss sütemény illatát, és félve, gyanakvóan körülnézett. Úgy látszik, senki nem törődik vele. Lassan kinyitotta a zacskó száját, és benyúlt az első rétesért. A mozdulatot többször meg kellett szakítania, mert úgy érezte, hogy rettenetes lármát csap. Páran fel is figyeltek rá, de csak akkora jelentőséget tulajdonítottak a dolognak, amekkorát az érdemel: semekkorát. Kolousek végül egy köhintéssel kísért hirtelen mozdulattal előrántotta a rétest, és várt. Nem történt semmi, megnyugodhatott.

Nem túl nagy, de nem is túl kicsi falatokban elkezdte enni a süteményt. A környező világ megszűnt létezni. Csak a ress héjat, a darabos túrót és az egész, de magozott meggyeket érezte, kiszívott minden ízt belőlük, és kicsit visszatartotta magát a következő falat előtt, hogy annál nagyobb élvezettel láthasson neki. És még hátra volt további két cukrászati remekmű!

Egyszer csak néhány érdeklődő tekintet szegeződött rá, majd egyre több, végül pár másodperc leforgása alatt mindenki őt nézte. Tele szájjal, és ijedt, kerek szemekkel nézett fel. Az előadó közeledett felé. Kolousek a szájában lévő falatot egyetlen gyors mozdulattal lenyelte. Úgy érezte, mintha medicinlabdát erőltetne le nyelőcsövén, még a szeme is könnybe lábadt.

– Na, nincs válasz? – kérdezte vidám meglepetést tettetve az előadó, és jó étvágyat kívánt.

– Nagyon röstellem magam, de…

– Semmi gond. Csak azt kérdeztem, hogy hányan dolgoznak a maguk vállalatánál.

– Ö… Háromszázötvenen. Háromszázötvenketten! Ne haragudjon, csak tudja…

– Ne vicceljen, tényleg semmi gond. Mellesleg igazán jól néz ki a rétes.

– Kérem. Én cukorbeteg vagyok – hazudta szükségtelenül Kolousek – és nekem időre ennem kell. Nincs mese, amikor itt van az ideje, muszáj enni… Az előadó megértően bólintott, de Kolouseknek hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi talán meg is akarja kóstolni a rétest, és akkor egyértelművé válik, hogy tiszta cukor az egész, ezért gyorsan hozzátette: Persze cukormentes! Nincs benne egy szem cukor se, mégha a teljesen természetes íze alapján úgy is tűnik. Édesítőszer…

Az incidens végül mindenféle következmény nélkül megoldódott, csak pár furcsálló tekintet maradt Kolouseken, de hamarosan azok is elvándoroltak, és az előadás szép lassan véget ért; mindenki hazament. Az előadó még beugrott a büfébe, hogy vegyen magának egy csokit, amivel kibírja vacsoráig, de észrevette az üvegajtó mögött a gusztusos meggyes-túrós réteseket, és vett négyet cukorbeteg kisfiának, hadd lakmározzon be kedvére, hiszen egyrészt olyan ritka a finom diabéteszes sütemény, másrészt a feleségével színházba mennek, így a rétesek fájdalomdíjként is felfoghatók az elmaradt estimeséért cserébe.