Pókfóbia

Találtam egy pókot a WC egyik sarkában. Kis hálója közepén ült, és várt. Mivel a mellékhelyiség ajtaját esztétikai és mentálhigiénés okok miatt csukva tartom, esélye, hogy prédára tegyen szert, inkább matematikai, mint valós.

A természet dolgainak folyásába durván beavatkozva – és nem is teljesen önzetlenül – úgy döntöttem, hogy együttműködésre lépek a hálóőrrel. Bő két hét leforgása alatt vittem neki egy molylepkét, egy szárnyashangyát és végül egy muslicát. A forgatókönyv minden alkalommal azonos volt – mindkettőnk részéről. Elfogtam a rovart, megöltem (mert ha már egyáltalán beavatkozom a rendszerbe, akkor még talán így korrektebb), és beejtettem a pók hálójába. A pók a háló rezdülésének pillanatában a fény sebességének kétharmadával elhagyta őrhelyét, és a sarokban húzódott meg, majd onnan lassan visszaóvatoskodott, és közelről vizsgálni, forgatni kezdte a zsákmányt. Innentől kezdve nem pontosan értettem, hogy mi történik. Azt láttam, hogy nagyon komoly munkát tesz le az asztalra, de hogy mi az eredménye, az nem derült ki számomra: nem csomagolta be a prédát, nem szívta ki a belsejét, csak csinált valamit, amihez már nem volt cérnám asszisztálni, és elhagytam a helyiséget.

Amikor legközelebb arra jártam, az áldozat a háló alatt hevert sértetlenül. Leszámítva persze azt a klasszikusan irreverzibilis körülményt, hogy előtte megöltem. De mi történhetett, ha látszólag nem történt semmi? Egyelőre nem tudok másra gondolni, mint hogy a pók fóbiás félelemmel viszonyult potenciális prédáihoz, ezért egy olyan helyet keresett leshelye felállítására, ahol nem kellett érdemben számítania a rettegett lények feltűnésére. Erre jöttem én, és az arcába vágtam egymás után hármat. El tudom képzelni, milyen emberfeletti önuralom kellett hozzá, hogy eltávolítsa őket a hálójából.

Az utolsó eset óta nem jön vissza a hálójába, hanem összegubózva, térdeit felhúzva ül a két fal találkozásánál, és üveges szemmel bámul maga elé…

Liba Lujza

A kezembe került egy rövid gyermekverseket tartalmazó könyv (Drégely László: A bűvös zsák – Lapkiadó Vállalat, valamikor a ’80-as években). Szerzőnk – a gyerekek általános tisztánlátása érdekében – megpróbálja a világ teljes spektrumát átfogni, és szót ejt különböző ünnepekről (a karácsonyról, a farsangról), házi-, ház körüli és vadállatokról (egér, kutya, macska, oroszlán), gyerekekről és felnőttekről, egyes foglalkozási ágak képviselőiről (kovácsokról, kéményseprőkről, favágókról), stb.

A legmegkapóbb rész – számomra – az állatokkal foglalkozó volt. Az állatkertről szóló gyűjtemény három részre osztja az állatokat. Vannak, akik csak mellesleg vannak ott, nem is ez a lényeg, hanem hogy erszényük van (kenguru), vagy ugrabugrálnak (majom). Aztán vannak azok, akiknek már szinte túlzott ajándék az élettől, hogy állatkertben lakhatnak. Ez elsősorban a vízilóra vonatkozik, aki kilenc(!) cipót dob be reggelire, aztán csodálkozik, hogy elveszti a kontrollt a testtömeg-indexe fölött. A harmadik kategória a medve. Na az szemétség, hogy neki is rács mögött kell élnie. Ő kimondottan szomorú miatta. Annyira, hogy rá még a cirkuszról szóló részben is vissza kell térni, noha ott a többi szereplő a szórakoztató-iparban önszántából dolgozó ember (kikiáltó, bűvész, zsonglőr).

Személyes kedvencem a Liba Lujzáról szóló vers, amely komoly üzenetet hordoz a felnövekvő nemzedék számára. Egy bálba készülő szárnyasról szól, aki az alkalomhoz megfelelő ruhát magára öltve már-már szépnek gondolja magát, amikor végre beleesik egy pocsolyába. Ha a gyerekek nem jutnak hozzá ehhez a vershez, óriási a veszélye annak, hogy maguktól eszükbe sem jut, hogy a szépségre vágyni bűnnel terhes, szemét dolog, ami – ha a dolgok a végső igazságosság szükségszerű menete szerint alakulnak – automatikusan elnyeri büntetését.

Mindent eltervezett

Él köztünk egy ember, aki már mindent kigondolt, mindent eltervezett, de egyelőre várnia kell. Ő maga sem tudja pontosan, hogy mire vár, de bizonyos benne, hogy ha eljön az idő, ha megkapja a jelet, azonnal és teljes bizonyossággal tudni fogja, hogy mit kell tennie. Nem jön majd zavarba, nem fog tétovázni, nem akad el a szava, hanem érces hangon így kiált:

– Micsoda!? Kikérem magamnak! Én milliárdokat hoztam be ebbe az országba!

Csütörtök

Először kitűnő mókának tűnt elhitetni Árpáddal, hogy nem csütörtök van, ahogy ő gondolja, hanem már péntek, de aztán két-három tréfamesternek is bűntudata támadt, amikor – nem sokkal az igazság kiderülése után – a lóvá tett kolléga erős vizelési ingerre, nehéz légzésre és szorító mellkasi fájdalomra panaszkodott.

Hazáig

Egy öt év körüli, piknikus, falusi kisfiú nagyapja kíséretében meglátogatta a városi kórházban ideiglenesen fekvő anyját. Visszafelé, az út háromnegyedénél a gyerek megrángatta a nagypapa kabátjának ujját, és így szólt:

– Papa! Nagyon köll pisilnem!

– Imrus, hát pont özt mondtam indulás előtt, hogy mönj el, oszt pisilj, mer osztán csak otthon löhet mán! – hördült fel a férfi, mint aki tudta, hogy ez a pillanat mindenképp be fog következni.

– Csak viccőtem – kuncogta el magát a gyerek.

Kosár

A főnök irodájának egyik, a nagyteres felé néző fala üvegből volt. Ezen keresztül láthatta, ahogy hárman a saját beosztottjai közül négy másik belsőssel és két külsőssel tárgyalnak. Közben, levelei olvasgatásának aláfestéseként, a büféből hozott extra méretű, extra csípős szendvicset majszolgatta. Ahogy végzett vele, labdává gyűrte a papírját, és bő két méterről, egy íves dobással a széf mögötti szemetesbe hajította, majd a folytonos kis és nagy sikerekhez hozzászokott ember elégedett félmosolyával, és kezének alig észrevehető, inkább csak jelzett ökölbeszorításával nyugtázta a kosarat.

Ahogy kollégái végeztek a dolgukkal, és elszivárogtak látóteréből, felállt, egy fejkörzéssel megropogtatta nyakát, odasétált a szemeteshez, és egy laza mozdulattal beleejtette a mellette pihenő méretes galacsint.

Három kívánság

Valahol Magyarországon egy tizenegy-két éves srác arról ábrándozott, hogy egyszer híres karmester lesz. Nagyon helyesen – jelentkezett a Három Kívánság című műsorba. Az volt a kérése, hogy (sajnos nem emlékszem, melyik) híres, nagylétszámú zenekart dirigálhassa.

Dévényi Tibor és munkatársai a tőlük megszokott állhatatossággal láttak munkához: megszervezték a találkozást a zenekarral, illetve lehetőséget teremtettek a fiú vágyának beteljesítésére.

Az erről szóló rövidfilmben bemutatták a kis kérelmezőt. Emlékszem, egyértelműen kiderült, hogy nem veszi félvállról a komolyzenét, illetve a vezénylést, rengeteg információt, tudást gyűjt a témával kapcsolatban, és otthon önállóan, szorgalmasan gyakorol. Szülei felismerték kitartó érdeklődését és affinitását, de valamilyen – alighanem társadalmi-kulturális – oknál fogva nem tudták fiukat igazán hathatósan támogatni az áttörésben.

Felvirradt a nagy nap, a srácot sofőr szállította a koncertterembe, ahol bemutatták a karmesternek és a zenekar tagjainak, körbevezették a teremben, és beavatták a legfontosabb és legérdekesebb kulisszatitkokba. Végül felállhatott a karmester helyére, még az alkalomhoz illő öltözéket is kapott, sőt a zenekar karmestere saját pálcáját adta a kezébe.

A fiú arca sugárzott a boldogságtól és egyúttal a hirtelen rászakadt lehetőség generálta feszültség is tükröződött rajta. A zenekar rá várt. Rövid tétovázás után a magasba lendítette karjait, és egy intenzív lefelé vágással jelezte a kezdést. A zenészek vették a lapot, és belevágtak. Az ifjú karmester kandidátus a követező mozdulattal a felső alaphelyzetébe térítette vissza karjait, majd gondosan ügyelve arra, hogy végtagjai minden körülmények között párhuzamos mozgást végezzenek, és a zene ütemével, vagy bármely más paraméterével összefüggésbe hozható megnyilvánulást ne tegyen, újra lesújtott, majd ezt a mozdulatsort kezdte konokul ismételgetni.

A zenekar egy pillanatra megtorpant, aztán a pár szemvillanásnyi időre megrökönyödött muzsikusok egy-két taktuson belül automatikus üzemmódra váltottak, és rutinból eljátszották a kijelölt művet.